Lépcsőről lépcsőre

Külön edzéssel készült Vang Jü-cse, a Kínai Népköztársasággal való kapcsolattartásáért felelős tajvani miniszter, hogy Nankingban megmássza a császárságot 1911-ben megdöntő polgári forradalom vezetője, Szun Jat-szen mauzóleumához vezető 392 lépcsőt. Vang személyében a polgárháború 1949-es lezárulta óta– amelynek nyomán a kommunistákkal szemben vesztes nacionalista Kuomintang párt Tajvanra menekült – először tehette tiszteletét tajvani kormánypolitikus a Pekingben és Tajpejben egyaránt a modern Kína atyjaként tisztelt Szun végső nyughelyénél. Ugyancsak történelmi tett a találkozása hivatalos partnerével, a népi Kína tajvani kapcsolatokért felelős külügyminiszter-helyettesével, Csang Cse-csünnel, hiszen soha nem volt ilyen magas kormányzati szintű megbeszélés a két fél között.

Vang múlt heti útja egyébként is bővelkedett a szimbólumokban – amelyek a megbékélést talán nem, de a közeledést jelképezték. Nanking a Tajvan által ma is hivatalos nevében őrzött Kínai Köztársaság fővárosa volt a Kuomintang uralma idején. A kínai állami tévében is közvetített beszédében Vang méltathatta a tajvani demokráciát, ami azért nem túl régi: a szigeten az első ellenzéki párt 1986-ban alakulhatott meg, a szükségállapotot 1987-ben oldották fel, s az első közvetlen elnökválasztást csak 1996-ban tartották. A legnagyobb visszhangot azonban – a képviseleti irodák nyitásának tervén túl – az váltotta ki, hogy Csang nyilvánosan miniszternek szólította tárgyalópartnerét, amit korábban csak egy szálloda halljában, nem hivatalosan tett meg, s csupán a tajvani sajtó szerint.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Peking formális kormánnyal rendelkező országként lenne hajlandó elismerni az általa renegát tartománynak tekintett Tajvant. Ma Jing-csiou tajvani elnököt a népi Kína legfeljebb a „vezető” vagy a „Ma úr” megnevezésre érdemesíti, és a Vanggal Sanghajban tartott második – szertartásos teázással kísért – megbeszélésén Csang kizárta, hogy az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) novemberi pekingi állam- és kormányfői konferenciáján létrejöjjön a Tajpej által olyannyira óhajtott csúcstalálkozó. A furfangos kínai gondolkodásmódot ismerők szerint ez mégsem kizárt, ha azt választják, hogy Ma a Kuomintang elnökeként, Hszi Csin-ping pedig nem államfőként, hanem a Kínai Kommunista Párt főtitkáraként fog kezet egymással.

Ez a csavaros, pragmatikus észjárás több területen is jellemzi Kína és Tajvan viszonyát. Már a kapcsolatuk is az akkor még brit koronagyarmat Hongkongban kötött 1992-es kompromisszumon nyugszik, amely kimondja: mindketten elismerik az „egy Kína” elvét, és fenntartják a jogot arra, hogy mást gondoljanak róla. Persze azért, hogy ez kizárja az 1979 óta elvileg amerikai biztonsági garanciával védett Tajvan függetlenségét, Peking nyomatékképpen 1200 rakétát telepített az alig 160 kilométer széles Tajvani-szoros túlpartjára. Az is a kompromisszum része, hogy abban a néhány nemzetközi szervezetben, ahová az 1971-ben az ENSZ Biztonsági Tanácsában elfoglalt helyét, és ezzel Kína képviseletét a Népköztársaság javára elveszítő Tajvant az őt diplomáciailag elszigetelni igyekvő Peking beengedi, a sziget a Kínai Tajpej nevet viseli. Ilyen a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, a Kereskedelmi Világszervezet vagy az APEC – e két utóbbiba Tajvan és Kína összehangoltan lépett be.

A viszony a függetlenségpárti Csen Suj-pian 2000–2008 közti elnöksége alatt fagyos volt, ám mióta hat éve őt Ma váltotta, a kapcsolat egyre szorosabbá vált (Csen pedig egy tajpeji börtönben tölti korrupcióért rámért 19 éves büntetését). Röviddel Ma beiktatását követően Tajvan megnyílt a kínai turisták előtt – a két ellenlábas nem fogadja el egymás útlevelét, a kölcsönös beutazáshoz ma már formalitásnak számító külön engedély kell –, akikből tavaly a kezdeti tízszerese, 3 millió érkezett a szigetre, a közvetlen légi járatok száma a többszörösére emelkedett. 2008 óta 19 gazdasági megállapodást írtak alá, a legfontosabb 2010 júniusában a szelektív szabadkereskedelemről született, a szolgáltatásokról szóló elfogadása pedig már csak a vitázó tajvani parlamenten múlik. A kétoldalú kereskedelmi forgalom 2013-ra a másfélszeresére, 197 milliárd dollárra nőtt, amiből 116 milliárd az exportja 40 százalékát a hivatalosan „szárazföldként” emlegetett népi Kínába küldő Tajvan többlete.

A gyümölcsöző kapcsolat mindkettejük érdeke, ám Tajvan fokozódó gazdasági függőségét látva – amit nyomatékosít, hogy a becslések szerint legalább 100 milliárd dollárt fektetett be a népi Kínában – sokan úgy vélik, hongkongi és makaói módra az újraegyesülés csak idő kérdése. Ezt a tajvaniaknak csak a tizede szeretné, a kétharmaduknak megfelel a status quo. A szálak szövését két személyi tényező gyorsíthatja. A gazdaság motorjának akadozása és politikai hibái miatt a Kuomintang és Ma rendkívül népszerűtlen, s az alkotmány által előírt távoztával, a 2016-os elnökválasztáson könnyen a Pekinggel szemben fenntartásokkal viseltető ellenzéki jelölt győzhet. Kína élén pedig éppen olyasvalaki áll, aki sok tapasztalatot gyűjthetett Tajvannal kapcsolatban: Hszi 1985–2002 között a szigettel szemközti kínai Fucsien tartományban töltött be vezető posztokat.

NAGY GÁBOR