A pisztácia Irán nemzeti büszkesége, olyan, mint az amerikaiaknak az almás pite, vagy a görögöknek a fetasajt. De az 1979-es iráni iszlamista forradalom óta az USA kisebb megszakításokkal tiltja a pisztácia bevitelét, legutóbb 2010-ben épp Barack Obama elnök hozott újabb korlátozó intézkedést. Az USA 1979-től, majdnem a nulláról megteremtette saját pisztáciaágazatát. Ma gyakorlatilag fej-fej mellett haladnak a termesztésében, és ketten együtt adják a világtermelés java részét, utánuk leszakadva Törökország a harmadik.

Irán amúgy főként Kínába, Indiába és Törökországba ad el, az európaiakat az amerikai termelők látják el.

A pisztácia szerelmeseinek azért lehet jó hír a kínálat bővülése, mert az utóbbi öt évben majdnem a felével emelkedtek az árak. Az iráni pisztácia hozzáértők szerint a legízletesebb a világon, de az USA legfőbb termővidékén, Kaliforniában azért nem aggódnak túlságosan az iráni rivális magvak megjelenése miatt, mert szerintük magas bennük a gomba okozta aflatokszin, egy mérgező vegyület tartalma.

A tengerentúli pisztáciatermés 95 százalékát adó Kaliforniában viszont gondot jelenthet az egyre súlyosabb szárazság. Bár az egyik legjobbnak tartott iráni fajta, az őshazájának mondott tartomány után elnevezett Kerman-pisztácia a hideg telet és a hosszú, száraz, meleg nyarat kedveli. Az amerikai pisztáciatermés értéke tavaly 1,3 milliárd dollár volt, és hasonló nagyságrendű az iráni is, amely az embargó sújtotta Iránnak nélkülözhetetlen devizaforrást jelent.

Iráni pisztácia árus

AFP / Behrouz Mehri

Az amerikai–iráni pisztáciaháború tehát folytatódhat, csak legfeljebb egyazon piacokon, például az európai országokban, ahol a verseny miatt annak árcsökkentő hatása lehet. A pisztáciáról a legkorábbi régészeti adatok 9 ezer évre nyúlnak vissza, a Közel-Keleten már akkoriban fogyasztották. A legjobb fákért állítólag fegyveres harcok is folytak az ókorban, a legenda szerint Sába királynője rendszeresen elkoboztatta az asszír termést. Nabukodonozor babilóniai király a híres függőkertjébe is telepített belőle, Nagy Akbár XVI. századi mogul uralkodó asztalára pedig olyan csirkét tálaltak, amelyet a levágás előtt 6–8 héttel kizárólag pisztáciával etettek. Itáliában kétezer évvel ezelőtt Lucius Vitellius, a Római Birodalom szíriai konzulja honosította meg a növényt, amely így került Európa déli részébe.

A világot évszázadokon át Perzsia, illetve Irán látta el a magas tápértékű és vitamindús pisztáciával. A legnagyobb iráni termelők az ország leggazdagabb családjai közé tartoznak, Ali Akbar Hasemi Rafszandzsáni volt elnöknek és népes famíliájának vagyona is az olajos magból származik. A növényt a XIX. század elején megfigyelésre vitték be Amerikába, ahol William Whitehouse amerikai botanikus – a legjobb becsempészett iráni fajtákból – az 1930-as években olyan hibrideket fejlesztett, amelyek az ottani körülmények között is termőre fordultak.

A pisztáciafa amúgy 7–10 éves korában hoz először termést, és 25 évvel később adja a legzamatosabb magokat. A fa több száz évig is él, de találtak már 2 ezer éves példányt is. A világ egy főre jutó pisztáciafogyasztásában egyébként Izrael vezet – amely az igények egy részét Törökországon keresztül éppen a legfőbb ellenségének tartott Iránból szerzi be.