A spanyol állam (meglehet, brutálisan) megakadályozta a Katalónia függetlenedése ügyében alkotmányellenesen kiírt népszavazás zavartalan lebonyolítását. Miért? Mert ez volt a dolga, ez következett az alkotmányosságból. Szép látvány volt hamvas fiatalok és hetvenéves donnák elhurcolása a szavazókörökből? Távolról sem.
A katalán ügyben engem mégis az döbbent meg igazán, aminek csak közvetett köze van az eseményekhez: hogy miként teszi magáévá a szélső- és újbaloldal – egyéb alkalmas narratíva híján – az etnicista beszédmódot, és válik etnicista alapú elszakadó törekvés támogatójává a széljobbal karöltve. Magyarországon speciel úgy, hogy közben a hazai nacionalizmus miatt siránkozik (éljen a koherens ethosz!). Alkotmányos szempontból ugyanis a katalán népszavazás már nem egyszer, nem kétszer elbukott, de hát ez is olyan, mint a jó káposzta, nem nagyon lehet annál jobbat tenni az ügynek, mint sokszor felmelegíteni. Nota bene a nemzetközi hangulat most gázrózsák tucatjain melegíti a kosztot (hozzávalók helyben, gáz from Russia with love).
A magyar progresszív értelmiség és a baloldali pártok első reakciója a Je suis Catalunyától a mély hallgatásig terjed. Jó, kisebb dolguk is nagyobb most nemzetközi kérdésekben megnyilatkozni, lét és nemlét határán, de a hallgatás mégis illeszkedik a liberális demokráciával szembeni érdektelenség rutinjába. A magyar posztkommunista baloldal megszűnőben van tényezőnek lenni, és az utolsó csapást évszázados ellenfele, a nacionalizmus méri rá azzal, hogy felzabálja. A liberális demokráciához kár lenne apellálni önmaga védelmében, mert annak már az esélye is a múlté.
Az óbaloldal nemcsak az újjal szemben korszerűtlen (ez lenne a gendervécék és az Occupy keresztezése, de valójában ez is nagyon unalmas azoknak, akik ismerik az anarchizmus történetét), hanem a legújabbal, a proletár nacionalizmussal szemben is (ami meg éppenséggel a legunalmasabb, bár a legnagyobb távlatok vannak benne, leánykori nevén nemzetiszocializmusként ismerjük). A proletár nacionalizmus a világ szakadatlan körforgásának jegyében ismét a szélbal legütősebb fegyverévé válik, nem is csodálkozik senki, akinek szeme és füle van, hogy a brit Corbyn és a skót Sturgeon emelkedik, Schulz meg padlót fogott. De hát a magyar baloldal szemetlen és fületlen.
Az „Occupy gendervécék” világa időben az 1960-as évekig, térben az Izrael-ellenes radikalizmustól Hollywoodig és a hisztérikus safe space fiatalságig nyúlik, akik és amelyek egyetértenek a piac és a liberális demokrácia visszataszító, embertelen, örökké diszkriminatív (legalábbis amíg ki nem végezzük) voltában. Az alkotmányosság és a procedúrái, hiába nyitottak mindenki előtt, elnyomók és hiteltelenek – mondják. „Több élményt! – ha szabad kérni.” Vérzik a szívünk a palesztin, a migráns és a katalóniai gyermekekért, csináljunk jó világot, amelyben boldogan élnek, amíg meg nem halnak! Miért rossz a világ? Mert kapitalizmus és liberálisok. Hogy fogjunk neki az új világnak? Pusztítsuk el a liberális demokrácia maradékát Izraelben, az EU-ban, Spanyolországban. Hódolat Katalóniának, na ja. És mi lesz utána? Azt még nem tudjuk. Majd ha odaérünk a hídhoz.
Csakhogy közben nem veszik észre, hogy a mások szemében egyre hitelesebbnek tűnő, eredetileg jobboldali etnicizmus sakktábláján a palesztinok és az Occupy már csak parasztoknak jó. A legújabb régiség (ti. a sallangmentes nácizmus, mai nevén identitarizmus) kedvvel töri össze a safe space-eket, hol Ben Shapiro konzervatív publicista, hol a Klán, hol az orosz propaganda, hol a roppant meggyőző etnicista referendumok formájában. Míg végül – nagyon úgy tűnik – a baloldal ismét azon veszi észre magát, hogy saját kalitka és saját mondandó híján hagyományosan belefolyik a Nagy Nyugati Narratívába, a liberális demokrácia elleni harcba. Amely demokráciát megvédeni egyébként egyetlen esélye lett volna a progresszió intézményesítéséhez.
A Katalóniának szóló hódolat sose szólt a liberális demokráciának. A Spanyolországnak szóló igen.
A jóléti társadalmak kora a tömegek megfékezésének és a nácizmus elkerülésének vágyából született, és ekként – a közvélekedéssel szemben – semmi köze a programadó Locke-hoz és Rawlshoz, és csak valamicske a realista Madisonhoz, Burke-höz és Tocqueville-hoz. Az az utáni kor, a jóléti társadalmak válsága azonban visszahozza a nácizmus korát. Nem okvetlenül a legfejlettebb formájában, csak úgy éppen poentírozva. A liberális demokrácia sosem volt ethosz, kimérájának megrendülésében hathatós habarcsa azonban a bal- és jobboldali ellennarratíváknak. Legalább annyira nincs, mint a Soros-terv, csak valakik valamikor papírra vetettek valamit, és abból nagyszerű ellenség lett azok szemében, akik a jólét mechanizmusait nem ismerik eléggé ahhoz, hogy átmeneti megingása ellenére is ragaszkodjanak hozzájuk. Hiszen világéletükben csak az elosztandó javakat látták maguk előtt.
