Különös kísérlet tanúi lehettek Bangladesben, a mianmari határhoz közeli menekülttáborban az ott élő rohingyák, illetve az odalátogató újságírók. A muszlim kisebbség tagjai ellen Mianmarban elkövetett mészárlások második évfordulóján az illetékes kormányközi bizottság 3450 „önkéntes” visszatelepülő nevét írta össze. Számukra a hazautazáshoz autóbuszokat is szerveztek, amelyek felsorakoztak a nayaparai táborban. A listán lévők azonban nem jelentek meg. Akkor térnek vissza önkéntesen – mondták a HVG tudósítójának nyilatkozó táborlakók –, ha Mianmar garantálja a biztonságukat, az állampolgárságukat és a szabad mozgásukat.

A Banglades délkeleti csücskében található helyszínen több hivatalos mianmari küldött is dolgozik, de a népirtás túlélőit ők sem tudták meggyőzni. A buszok elől a táborlakók elmenekültek, és elbújtak. A húszas évei végén járó egyik férfi ezt azzal magyarázta, hogy nem tudja, miért került fel az „önkéntes” listára, hiszen arra ő nem is jelentkezett. Nem tudja azt sem, mi várna rá Mianmarban, az egyetlen, amiről tudomása van, hogy a repatriálást ellenző iszlamisták a táborban megtorlással fenyegetik azokat, akik hajlandók lennének visszamenni oda, ahonnan elűzték őket.

A különös közjáték, úgy tűnt, békésen végződik: a buszok üresen elhagyták a tábort, a kivonuló bangladesi katonák beavatkozás nélkül elvonultak, a rohingyák visszatelepítését ellenző tömeg szétoszlott. Röviddel később azonban a nayaparai tábortól néhány kilométerre fegyveresek agyonlőtték a bangladesi kormánypárt ifjúsági szervezetének egyik vezetőjét, Omar Farukot. Folynak a találgatások, kik lehetnek a gyilkosság mögött – rohingyákról is beszélnek –, de az üzenetet mindenki egyértelműnek tartja: nincs, és egyelőre nem is lehet béke a rohingyák ügyében, amire két éve figyelt fel a nemzetközi közvélemény.

Sokkolta a világot, amikor 2017 augusztusában néhány nap leforgása alatt 740 ezer ember menekült Mianmarból Bangladesbe az etnikai tisztogatások, mészárlások, tömeges nemi erőszak elől. A nemzetközi sajtót bejárták a drámai képek, ahogy a megcsonkított, árván maradt gyerekek, nők sűrű sorokban igyekeznek a biztonságosnak remélt menekülttáborok felé. Az utóbbi két évben egymilliósra duzzadt a Bangladesben tengődő rohingyák száma. Ám nem csak az etnikai tisztogatás jellege és a menekültválság léptéke miatt van jelentősége mindannak, ami a térségben zajlik.

Bár évtizedek óta újra és újra fellángol az erőszak Mianmarban, a példátlan tömeggyilkosságok az országot vezető Nobel-békedíjas Aung San Suu Kyi hivatali ideje alatt történtek. A mianmari külügyminiszter és államtanácsos – ez kvázi kormányfőséget jelent, de az alkotmány tilalma miatt nem kaphatott miniszterelnöki kinevezést – jelentős nyugati, azon belül amerikai támogatást tudhatott maga mögött, amíg a katonai rezsim ellen küzdött.

A buddhista többség által üldözött, az 1982-es állampolgársági törvény alapján hontalannak, illegális bangladesi menekültnek nyilvánított, életvitelükben korlátozott rohingyák elleni atrocitásokkal szemben azonban nem lépett fel, s rendszerint a gúnynevükön, bengálikként beszél róluk. Az erőszakért pedig, a mianmari hadsereget visszhangozva, ő is a „rohingya terroristákat” hibáztatja, akikre a lakosság többsége a buddhizmussal szembeni fenyegetésként tekint. Suu Kyit számos tiszteletbeli címétől megfosztották, és sokan, ha lehetne, a Nobel-békedíjat is visszavennék tőle.

Ráfér az önvizsgálat a nemzetközi közösségre is. A rohingyák elleni első vérengzés egy hónappal az után történt, hogy az USA 2016 szeptemberében felfüggesztette a Mianmar elleni szankciókat, és a Fehér Ház sokáig tétlen maradt. A Facebook pedig – a helyi nyelvet beszélő „szűrő” emberek híján – képtelen volt megakadályozni, hogy a felületét elöntse a buddhista szélsőségesek és a mianmari hadsereg tagjai által gerjesztett gyűlöletkampány, amely szította a rohingyák elleni támadásokat, amelyek a 2017. augusztusi mészárlásban tetőztek.

A rohingyák tragédiája ugyanakkor hidegen hagyta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztert is, aki az idén júniusban fogadta az európai látogatáson lévő Suu Kyit, és kijelentette:

„Magyarország különös tisztelettel van azok iránt, akik nemzetük érdekét helyezik az első helyre, és áldozatokat is képesek hozni érte.”

Majd hozzátette: „Nem támogatja, hogy Brüsszel összekeverje a politikai és kereskedelmi kérdéseket, és kettős mércével vagy képmutatással közelítsen az együttműködéshez.” Suu Kyivel tárgyalt a Karmelita kolostorban Orbán Viktor is, és a megbeszélésükön elhangzott: Mianmar és Magyarország, valamint tágabb környezetük, Délkelet-Ázsia és Európa számára jelenleg az illegális migráció jelenti az egyik legnagyobb kihívást, és mindkét térségben felmerült az egyre növekvő muszlim népességgel való együttélés kérdése.

Kína szintén érintett. A népirtás szörnyűségére ráeszmélő nyugati országokkal fokozatosan szembekerülő Mianmar számára Peking nyújt új politikai és gazdasági támogatást. A tömeggyilkosságok helyszínén, Rakhajn szövetségi államban a Mianmar természeti kincsei iránt hevesen érdeklődő Kína a legnagyobb befektető: mélytengeri kikötőt, olaj- és gázvezetéket épít. A történteket több elemző is úgy értelmezte, hogy a szemünk előtt zajló etnikai tisztogatás a szó legkonkrétabb értelmében tisztogatás: a rohingya falvak felégetésével tették szabaddá az utat a szénhidrogént szállító csőkígyók előtt.

A mianmari hadsereg az atrocitásokba hajló erőszakos fellépését azzal indokolta, hogy az Arakán Rohingya Üdvhadsereg szélsőséges milicistái – akik fellázadtak a helyi hatalmasságok egyre elviselhetetlenebb bánásmódja miatt – Rakhajnban katonai bázisokat, rendőrőrsöket támadtak meg. A mianmari hatóságok épp ezért a felelősséget a Szaúd-Arábiából támogatott, illetve ott kiképzett iszlamistákra hárítják. Van azonban egy további tényező is, ami a válság alakulását meghatározta: a térségben Mianmarban dőlt el a „muszlim dominó”.

Az egykori Burmában radikalizálódott a muszlim kisebbséggel szembeni intolerancia, onnan indult meg a vallási és etnikai okok miatt üldözött muszlimok legnagyobb menekülthulláma – és éppen a világ negyedik legnépesebb muszlim közössége által lakott Banglades felé. Ma már hasonló radikális muszlimellenesség tapasztalható a hindu nacionalizmust meghirdető Narendra Modi kormányfő vezette Indiában is. A Kasmír elleni támadások miatt Bangladesben arra számítanak, hogy Indiából várható a menekültkérők következő tömege.

A túlnépesedéssel küzdő Banglades a példátlan léptékű menekültválságot erőn felül kezelte, részben vallási és etnikai szolidaritásból. A bangladesi belpolitika ugyanakkor válságtól válságig sodródik, amelyben a kormányzó nacionalista Avami Liga a szélsőséges iszlamista csoportokkal egyre jobb viszonyt ápoló Bangladesi Nemzeti Párttal néz farkasszemet. Sejk Haszina és kormánya így nem engedheti meg magának, hogy a muszlim menekültek ellátásáról ne gondoskodjon. Továbbá a menekülttáborok működtetésével azt is kontrollálni tudja, milyen mértékben szivárognak be az országba az ellenzékét támogató iszlamista csoportok.

Az idei évfordulót megelőző hónapokban Mianmar és Banglades is azzal szembesült, hogy a kialakult válság hosszú távon, ilyen formában nem kezelhető. Mianmar nemzetközi megítélése az utóbbi két évben rendkívül megromlott, kivonultak a befektetők, összeomlott a turizmus. Banglades számára pedig óriási erőpróba az egymillió menekült ellátása. A HVG tudósítójának a két ország határán működő menekülttáborokban tett látogatása alatt – amelyet a Minority Rights Group segített – egyértelmű volt, hogy egyre nő a feszültség.

A körülmények javultak ugyan, a bangladesi hadsereg utat épített – ami a monszun sújtotta vidéken létfontosságú –, csatorna vezeti el a szennyvizet, viszont a szociális problémák súlyosbodtak. Az alapvető élelmiszerek ára a két-háromszorosára ugrott, a táborokban felütötte a fejét a szervezett bűnözés, egyre nagyobb méreteket ölt az emberkereskedelem, a prostitúció. Intenzíven dolgoznak a csempészhálózatok, különösen élénk a drogkereskedelem. Ezen a vidéken húzódik az úgynevezett amfetaminfolyosó, amelyen a drogfutárok gyakran maguk a térséget jól ismerő rohingyák.

A nők elleni erőszak kivédésére a helyszínen dolgozó civil és segélyszervezetek működtetnek programokat: a HVG tudósítója az UNICEF védett sátraiban gyermekházasságok áldozataival, illetve a megelőző programban részt vevő fiatal lányokkal találkozott. Az érintettek egyöntetűen állították: a tömegmészárlást megúszó lányok számára már az is életmentő, ha van olyan hely, ahová segítségért betérhetnek, s olyan segítőhálózat, amelytől folyamatos figyelmet kaphatnak.

PARÁSZKA BORÓKA / KUTUPALONG