ELTE ÁJK
ELTE ÁJK

Míg a halálbüntetést 1990-ben eltörölték idehaza, addig a bíróság a súlyosabb bűnök elkövetőit életük végéig rács mögé dughatja, akár úgy, hogy onnan semmiképp nem szabadulhatnak. Ez a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés, ami az EU-ban csak nálunk létezik. – Interjú dr. Lévay Miklós jogtudóssal, az ELTE ÁJK Kriminológia Tanszékének vezetőjével.

Hányan vannak jelenleg börtönben tényleges életfogytiglan?

A legutóbbi hivatalos adatok szerint 2015. október 1-jén 49-en töltötték a tényleges életfogytiglani börtönbüntetésüket, 48 férfi és 1 nő, akiknek közel felét 2011-2014 között ítélték el.

Ez a szám nemzetközi viszonylatban sok vagy kevés?

Életfogytiglani büntetés sok országban létezik. Ám ennek a szigorúbb formája, a tényleges életfogytiglan, vagyis amikor a bíró kizárja, hogy az elítélt bizonyos idő után kérelmezhesse a feltételes szabadságra bocsátását, Európában kevés országban, az Európai Unió államai közül csak Magyarországon létezik. Annak ellenére, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) szerint az olyan tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, amelyet kimondó ítéletet nem lehet felülvizsgálni, s az elítélt csak államfői kegyelemmel kerülhet ki a börtönből, beleütközik az Európai Emberjogi Egyezménybe, ami tiltja a megalázó, embertelen büntetést. 

Milyen bűnök elkövetése esetén kaphat valaki tényleges életfogytiglant Magyarországon?

Életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását a korábbinál szigorúbb, 2013. július 1-jétől hatályos új Büntető Törvénykönyv (Btk.) 22 bűncselekményre engedi meg, ebből 18-nál zárhatja ki a bíró a feltételes szabadlábra helyezést. Ezek az emberölés legsúlyosabb esetei, például amit aljas indokból, különös kegyetlenséggel követnek el, vagy az emberiesség elleni bűncselekmények, illetve az emberkereskedelem súlyosabbnak minősülő válfaja. Annak a szabadulása is kizárható „örökre”, akit életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélnek és erőszakos többszörös visszaeső, vagy a 18 bűncselekmény bármelyikét bűnszervezetben követte el.

Miért volt szükség a szigorításra?

Ennek megválaszolásához egy kicsit vissza kell menni az időben: Magyarországon 1993-ban vezették be, hogy ha valakit egyszer már életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek és másodszor is ezt a büntetést kapja, akkor a bíró azt is köteles kimondani, hogy nem lehet őt feltételes szabadságra bocsátani. Ám ilyen büntetést egészen 1999-ig nem szabtak ki. A Fidesz az 1998-as kormányra kerülését követően kezdeményezte a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetését, ami aztán a Btk. módosítását követően, 1999. március 1-jétől hatályba is lépett. 

Az idő tájt valóban több súlyos bűncselekményre került sor, gondoljunk csak a Fenyő-gyilkosságra vagy az Aranykéz utcai robbantásra. Ezek voltak az indokai az 1999-es szigorításnak? 

Alapvetően igen. Az 1998. február 11-én, tehát még a kormányváltás előtt végrehajtott Fenyő-gyilkosság másnapján még Horn Gyula, akkori MSZP-s miniszterelnök is azt mondta – saját kormányának álláspontjával szembehelyezkedve –, hogy „Ami ma Magyarországon van, az nem közbiztonság, nem az, amit elvárnak az állampolgárok. Elfogadhatatlan, hogy naponta történjenek rablások és gyilkosságok.” Kétségtelenül a romló közbiztonságra utalt; 1998-ban az ismertté vált bűncselekmények száma rekordot döntött, elérte a 600 ezret, sem előtte, sem utána nem volt ilyen magas ez a szám.

És hogyan alakultak a gyilkosságok?

A halálbüntetés 1990 végi eltörlését követően a „gyilkosságok”, jog terminológiával a szándékos emberölések, valamint az erős felindulásban elkövetett emberölések együttes száma 201-ről 1994-ben 313-ra nőtt, majd a 2000-es évek közepére 200 alá csökkent. 2006-ban 174 szándékos emberölést regisztráltak a hatóságok, azt követően viszont csökkent ezeknek a bűncselekményeknek a száma. Az elmúlt évekre vonatkozóan elérhető adatok szerint 2012-ben 113, 2013-ban 138, 2014-ben pedig 129 volt az ismertté vált szándékos emberölések és erős felindulásban elkövetett emberölések száma.

E csökkenés a büntetések szigorításának tudható be? 

Ezt nem állítanám. A kriminológiai szakirodalomban egyetértés van arra vonatkozóan, hogy nincs összefüggés a halálbüntetés eltörlése és a „gyilkosságok” számának alakulása között, mint ahogyan nem állíthatjuk, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetése miatt történt kevesebb emberölés. Így például a hazai emberölések jelentős része ún. indulati cselekmény, amikor az elkövetők általában nem mérlegelik, hogy tettükért milyen büntetést kaphatnak.

De ha a gyilkosságok száma csökkent, akkor miért volt szükség a szigorításokra?

Véleményem szerint ennek a háttere inkább politikai, de nem szakmapolitikai, azaz nem büntetőpolitikai. Egy olyan, ma egyébként számos országban követett büntető populizmusnak a következménye, amely a bűncselekményekkel szembeni fellépés elsődleges eszközének a büntetések szigorítását tartja. Egyúttal – és talán elsődleges célként – a szigorítás ígérete mögött viszont az adott párt, kormány népszerűségének növelését, minél szélesebb választói rétegek megnyerését találhatjuk.

Hány ország alkotmányában szerepel, hogy mire szabható ki a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés?

Tulajdonképpen a magyar Alaptörvény szerinti megoldással egyetlen ország alkotmányában sem találkozunk. Sőt, Brazília alkotmánya kifejezetten tiltja a tényleges életfogytiglant, míg a portugál Alkotmány szerint nem lehet a szabadulás esélye nélküli, végleges szabadságvesztést kiszabni. Mindössze Svájc alkotmányában van a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéshez hasonló szankció. Ez a szexuális vagy erőszakos bűncselekmény elkövetőjével szemben alkalmazható ún. biztonsági intézkedés, azonban az alkotmány egyúttal garantálja a biztonsági intézkedés felülvizsgálatának lehetőségét. A magyar Alaptörvényben azonban ilyen garanciális rendelkezés nem szerepel.

Az elítéltek egyike sem élt felülvizsgálati kérelemmel?

De. A meglehetősen durva, idős emberek sérelmére elkövetett, halált okozó bűncselekményekért 2009-ben tényleges életfogytiglanra ítélt Magyar László 2010-ben az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, sérelmezve, hogy nem kérheti feltételes szabadságra bocsátását. Az EJEB 2014 májusában egyhangúan úgy döntött, Magyarország megsértette az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt, amelynek 3. cikke kimondja, hogy „senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni”.

A Magyar László ügyében hozott ítélet szerint a Magyarországon működő rendszer, ami kizárólag az államfői kegyelmet teszi lehetővé, azért nem biztosít elég garanciát, mert az államfőnek egyetlen országban sem kell megindokolni a kegyelmi ügyekben hozott döntését.

További érvelését az elítélt szabadulásra való kilátására fűzi fel az EJEB.A megközelítés előzménye a német Alkotmánybíróság „reményhez való jog” kategóriája. A német Alkotmánybíróság ugyanis egy 1977-es határozatában mondta ki, hogy a remény jogát nem szabad elvenni az életfogytiglanra ítélttől, azaz egy bizonyos idő elteltével biztosítani kell még az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt esetében is a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a vizsgálatát. Fontos hozzátenni, hogy e lehetőségek nem jelentenek automatikus jogot a szabadulásra, annak feltételeit az érintettek kapcsán egyedileg meg kell állapítani és egy ilyen kérelmet, kérést el is lehet utasítani.

És mi lett ennek az EJEB-döntésnek a következménye?  

Az Országgyűlés 2014-ben a Büntetés-végrehajtási Kódex módosításával létrehozta a kötelező kegyelmi eljárás intézményét. Ez azt jelenti, hogy egy tényleges életfogytiglanra ítélt esetében, amikor a büntetéséből már 40 évet letöltött, egy bizottságnak (Kegyelmi Bizottság) –amelynek tagjait a Kúria elnöke jelöli ki – felül kell vizsgálnia, hogy indokolt-e további fogva tartás.

Ezzel Magyarország a maga részéről úgy ítélte meg, az Egyezménnyel összhangban lévő rendelkezést hozott. Noha változatlanul nem 25, hanem 40 év múlva van mód a felülvizsgálatra, és a feltételes szabadságra bocsáthatóságról ténylegesen a köztársasági elnök dönt, értelemszerűen indokolási kötelezettség nélkül. Az, hogy ez problémás, akkor derült ki, amikor további két tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre elítélt jogorvoslatot kért az EJEB-től. A 2016 októberében meghozott ítélet (T.P. és A. T. kontra Magyarország) megállapította a 3. cikk sérelmét.

Az indokolásban az EJEB rámutatott arra, hogy a kötelező kegyelmi eljárás nem jelenti a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés tényleges mérsékelhetőségét, tekintettel a 40 éves várakozási időre és arra, hogy az érdemi döntést a köztársasági elnök hozza meg.

Meg kell említeni, hogy a 2016. októberi EJEB ítéletet megelőzően a magyar Alkotmánybíróság a 3013/2015. (I.27.) AB végzésével gyakorlatilag egyezménykonformnak minősítette a kötelező kegyelmi eljárás szabályozását.

Ön is tagja volt az akkori Alkotmánybíróságnak. Mi volt az álláspontja?  

Különvéleményt írtam, mivel abszurdnak tartottam az AB állásfoglalását. Ezzel kapcsolatosan előzetesen csak annyit, hogy én azokhoz az alkotmánybírókhoz tartoztam, akik azt képviselték, hogy Magyarországnak nem csak az Egyezményben foglaltakat kell betartani, hanem az EJEB gyakorlatát is figyelembe kell venni, különösen a hazánkat érintő ügyekben született ítéleteket.

Az említett AB végzésben az Alkotmánybíróság megelégedett azzal, hogy megszületett a kötelező kegyelemi eljárásra vonatkozó törvényi szabályozás. Azt azonban már nem vizsgálta, hogy a szabályozás megfelel-e az EJEB vonatkozó döntéseiben, így elsősorban a Magyar László kontra Magyarország ítéletben foglaltaknak.

Ezek szerint a Magyarországgal kapcsolatos strasbourgi előírásokat figyelmen kívül hagyva minden maradt a régiben?

Így van. A felvilágosodás korától az államok elismerik, hogy az elítéltnek is van emberi méltósága, korunkban ennek az egyik esete az embertelen, megalázó büntetések tilalma. Nem arról van szó, hogy aki életellenes bűncselekményt követett el ne kapjon szigorú büntetést, akár nevében életfogytig tartó szabadságvesztést. Sokkal inkább arról, hogy ha benne vagyunk egy kultúrkörben, egy jogi kultúrában, mindabban, amelynek tartalma testet ölt az Európai Emberi Jogi Egyezményben, akkor annak megfelelő büntetőjogi intézményekkel kellene reagálnunk a bűnözésre, még annak legsúlyosabb változataira is.

Ha Európa országainak többsége még az erőszakos bűnözésre is tud az EJEB értékítélete szerint embertelen, megalázó büntetések nélkül reagálni, akkor álláspontom szerint ezt Magyarország is megtehetné.

Milyen következményekkel jár, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteknek nincs reményük arra, hogy valaha is szabaduljanak?

Ezeket a legérzékletesebben Kiszely Pál, a tényleges életfogytiglanosokat őrző büntetés-végrehajtási intézet, a Szegedi Fegyház és Börtön egykori parancsnoka és Nagy István, a Somogy Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet vezetője fogalmazta meg egy 2012-es tanulmányban. Eszerint „a zárt, izolált elhelyezés következtében kiég az egyénből az értelmes élet utáni vágy, ösztöntevékenységei felerősödnek, társas készségei leépülnek. (...) a körlet nem biztosít elegendő energiát a belső fejlődéshez (...) a magyar büntetés-végrehajtás nagyon hamar egy komoly szakmai dilemmával fog szembesülni: törvényesen hogyan hajthatjuk végre ezeket az ítéleteket? (...) a pedagógiai eszköztárunk lassan kiürül, egyre nehezebb lesz az idő strukturálásával, közeli és távoli célok kitűzésével nevelési terveket felállítani olyan elítélteknek, akik sohasem vagy nem belátható időn belül szabadulnak”.

Év Életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek száma Közülük tényleges
életfogytiglanra ítéltek száma
2011 11 1
2012 30 7
2013 33 10
2014 28 7

*Forrás: 2015. március 23-i tájékoztató levél az Országos Bírósági Hivatal elnökétől

 

Idehaza nappali tagozaton egyedüliként képez kriminológusokat az ELTE Jogi Kara

Dr. Lévay Miklós jogtudós, kriminológus, egyetemi tanár 2000 és 2004 között a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar dékánja, 2006–2007-ben az ELTE általános rektorhelyettese volt, 2007-2016 között pedig az Alkotmánybíróság tagja. Jelenleg az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Kriminológiai Tanszékét vezeti, mely Karon Magyarországon először, 2011-ben kriminológus mesterképzés kezdődött. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Kara idén ünnepli fennállásának 350. évfordulóját. A Jogi Kar jubileumi konferenciasorozatáról és a Jogi Karral kapcsolatos egyéb érdekességekről itt lehet tájékozódni.

 



Az oldalon elhelyezett tartalmat egy független szerkesztőség írta az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar megbízásából, előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.