Roseto Valfortore az Appenninek előhegységeiben bújik meg, Rómától 160 km-re délkeletre, az itáliai Foggia tartományban. A kisváros, a középkori települések mintájára, egy központi, négyzet alakú tér köré szerveződött. Roseto lakosai – nevük olaszul: paesani – évszázadokig márványt bányásztak a környező hegyek kőfejtőiben, vagy a település alatt teraszosan kiképzett földeket művelték meg. Reggelente 6–8 kilométert gyalogoltak lefelé, majd este megtették ugyanezt a nagy utat, felfelé. Nehéz életük volt. A kisváros lakossága szinte teljes tudatlanságban és keserves nyomorban élt. Egészen a 19. századig szinte semmi remény nem volt a változásra és a felemelkedésre, ám akkor Rosetóba is eljutottak az ígéret földjéről, az óceánon túli hatalmas országról szóló mendemondák.

1882 januárjában tizenegy rosetói – tíz férfi és egy fiú – kelt útra, és hajóval New Yorkba utaztak. Első amerikai éjszakájukat egy kocsma padlóján töltötték a Mulberry Streeten, Manhattan Kis-Itália nevű negyedében. Utána nyugatnak vették az irányt, és végül mintegy másfélszáz kilométerrel arrébb találtak is munkát: palabányásznak álltak a pennsylvaniai Bangor városának közelében. A következő évben újabb 15 rosetói kerekedett fel, hogy kivándoroljon Itáliából Egyesült Államokba. A kivándorlók leveleikben rendre beszámoltak az otthoniaknak az Újvilágban rejlő csodás lehetőségekről, és hamarosan egyre több rosetói csomagolta össze a motyóját, hogy szerencsét próbáljon Pennsylvaniában. Végül az eleinte szerényen csörgedező kivándorlás hatalmas hullámmá dagadt. 1894-ben már nem kevesebb mint 1200 rosetói őslakos folyamodott amerikai útlevélért; az ősi városkában egész utcák néptelenedtek el.

A betelepült rosetóiak elkezdték felvásárolni a Bangor közelében fekvő dimbes-dombos, sziklás területeket, amelyeket szekerek vágta meredek kerékcsapás kötött össze a várossal. Kétszintes, palatetős kőházikókat építettek, szorosan egymás mellé, a domboldalra fel- és leszaladó keskeny utcácskák mentén. Építettek egy templomot is, amelyet a Karmel-hegyi Boldogasszonynak ajánlottak, a főutcát pedig, ahol a templom állt, a nagy olasz nemzetegyesítő után Garibaldi útnak keresztelték el. Eleinte Új-Itáliának nevezték a városukat, de hamarosan átkeresztelték Rosetóra, ami nagyon is helyénvalónak látszott, lévén szinte a teljes lakosság ugyanabból az olasz városkából származott. 1896-ban egy tevékeny és lelkes ifjú egyházfi, Pasquale de Nisco atya lett a Karmel-hegyi Boldogaszony templom papja. De Nisco spirituális gyülekezetet kovácsolt a hívekből, és számos egyházi ünnepet szervezett. Arra bátorította a városka lakóit, hogy tisztítsák meg, tegyék művelhetővé a környező földeket, termesszenek hagymát, babot, krumplit és dinnyét, és ültessenek gyümölcsfákat a házuk mögött húzódó hosszú parcellákon. Megjelentek az iskolák, a parkok, zárda is épült, temetőt is nyitottak; a Garibaldi úton pedig szatócsboltok, pékségek, éttermek és kocsmák nyíltak.

Kivételesek

Megrendelem a könyvet.

A szomszédos Bangor lakossága túlnyomórészt Angliából és Walesből származott; a másik szomszédos városban leginkább németek éltek. Mivel az angolok, németek és olaszok akkoriban ferde szemmel néztek egymásra, nem csoda, hogy Roseto továbbra is kizárólagosan a rosetóiaké maradt. A pennsylvaniai Roseto a saját elszigetelt és öntörvényű kis világában élte az életét, a környező városok lakóinak pedig halvány fogalmuk sem volt Roseto létezéséről – és ez így is maradt volna, ha nem jelenik meg a színen egy Stewart Wolf nevű férfi. Wolf belgyógyász szakorvos volt, az emésztés és az emésztőrendszer specialistája, és az Oklahomai Egyetem orvosi karán tanított. A nyarakat egy pennsylvaniai farmon töltötte, nem messze Rosetótól.

„Egy pennsylvaniai nyaralásunk alkalmával - valamikor az 1950-es évek végén - felkértek, hogy tartsak előadást a helyi orvosközösség előtt – írja dr. Wolf a Rosetóról szóló visszaemlékezéseiben. „Az előadásom után az egyik helyi orvos meghívott egy sörre. Amíg az italokra vártunk, a doktor elmondta nekem, hogy már vagy tizenhét éve praktizál ebben a körzetben, a vidék minden részéből érkeznek hozzá a betegek, de még soha nem találkozott egyetlen olyan rosetóival sem, akinek szívpanaszai lettek volna 65 éves kora előtt…” Dr. Wolfot nagyon meghökkentették az orvos szavai. Ne feledjük, mindez az 1950-es években történt, a koleszterincsökkentő gyógyszerek és szívbetegségeket megelőző drasztikus kúrák korszakának beköszöntését évekkel megelőzve! Akkoriban a szívroham volt az Egyesült Államok pestise: az infarktus vezette a 65 év alatti férfiak körében bekövetkezett halálozások listáját. Józan ésszel felfoghatatlannak tűnt az idő tájt, hogy valaki orvos létére nem találkozott még szívinfarktussal. Wolf doktor elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Oklahomai tanítványai és kollégái segítségét kérte, majd nekiálltak összegyűjteni a városka lakóinak halotti bizonyítványait, olyan régre visszamenően, amennyire csak lehetett. Kielemezték az orvosi feljegyzéseket, kórtörténeteket tártak fel, aprólékos családfákat állítottak össze.

„Volt dolgunk bőven – emlékszik vissza Wolf. – Úgy döntöttünk, hogy előzetes felmérő vizsgálatokat végzünk. 1961-ben kezdtük. A polgármester nagyon készséges volt, megígérte, hogy a nővérei mindenben segíteni fognak nekünk. A hölgyek hordták nekünk az ebédet, mi pedig az e célra kialakított apró fülkékben végeztük a vérvételt és az EKG-vizsgálatokat. Kicsivel utána tárgyaltam a hatóságokkal, és nyárra megkaptuk az iskola épületét is. Roseto teljes lakosságát felkértük, hogy jöjjenek el a kivizsgálásra.” Megdöbbentő eredmények születtek! Rosetóban gyakorlatilag senki sem halt meg 55 éves kora előtt szívrohamban, sőt! – senki sem szenvedett szívpanaszoktól ennél az életkornál korábban. A 65 év feletti férfiak körében szívroham miatt bekövetkezett elhalálozások aránya durván a fele volt az Egyesül Államokban tapasztalható átlagnak. Továbbá a más, bárminemű okból bekövetkezett halálozási arány is 30–35 százalékkal alatta maradt az országosan jellemző értékeknek.

Wolf oklahomai szociológus barátja, John Bruhn segítségét kérte, aki nyomban oda is utazott Rosetóba. „Medikusokat és szociológushallgatókat alkalmaztunk interjúk készítésére; sorban bekopogtattunk minden rosetói házba, és elbeszélgettünk minden egyes 21 évesnél idősebb rosetói lakossal – meséli Bruhn a visszaemlékezéseiben. – Nem voltak öngyilkosságok, nyoma sem volt alkoholizmusnak vagy gyógyszerfüggőségnek, és nagyon alacsony volt a bűnözés. Senki sem szorult szociális segélyre. Akkor megnéztük, mi a helyzet a gyomorfekéllyel. Nos, az sem volt senkinek! Ezek az emberek egyszerűen az öregségbe haltak bele! Ennyi.”

Rosetóiak új hazájukban

Wolf doktor eleinte valamilyen speciális étrendre gyanakodott. Úgy gondolta, hogy a rosetóiak még az Óvilágból hozhattak valamilyen hagyományos jó táplálkozási szokást, amit máig követnek, ezért egészségesebbek, mint a többi amerikai. De gyorsan kiderült, hogy ez a feltevés téves: az amerikai rosetóiak disznózsírral főztek, ami sokkal egészségtelenebb, mint az olívaolaj, amit valaha az itáliai őshazában használtak. Az olasz pizza vékonyka, jól átsült tésztalepény, némi sóval, olajjal és talán egy kis paradicsommal, ajókával vagy hagymával – ehhez képest a pennsylvaniai pizza vastag és szíjas kenyértészta, sok kolbásszal, pepperonival, szalámival, szalonnával és néha tojással. Az édességek, mint a biscotti vagy taralli , az Óvilágban csak karácsonykor és húsvétkor kerültek az asztalra – nos, ezeket egész éven át bármikor feltálalták és fogyasztották az egyesült államokbeli Roseto házaiban. A zsírból származó kalóriabevitel mellbevágóan magas – pontosan 41 százalék volt. A pennsylvaniai Roseto egyáltalán nem olyan város volt, amelynek lakosai hajnalhasadtával keltek, jógáztak, majd lendületesen kocogtak vagy 15 kilométert – ellenben rengeteget dohányoztak, és nagyon sokan küszködtek az elhízással is.

Ha a táplálkozási szokások és az életmód nem adnak magyarázatot a jelenségre, akkor nézzük meg, mi a helyzet a génekkel! A rosetóiak valamennyien ugyanabból az itáliai városkából kivándorolt emberek kis közösségének leszármazottai voltak, ezért Wolf arra gondolt, hogy esetleg valamely sajátos és nagy ellenálló-képességet biztosító örökletes adottság óvja meg őket a különböző betegségektől. Felkutatta hát a rosetóiak rokonságát, akik az Egyesült Államok más területein éltek, hogy kiderítse, vajon ők is olyan irigylésre méltóan jó egészségnek örvendenek-e, mint a pennsylvaniai kuzinok – de nem.

Ezek után magának a régiónak az alapos vizsgálata következett, ahol a rosetóiak éltek. Arra gondoltak, hogy talán Észak-Pennsylvania lankás tájaiban rejlik a magyarázat – mármint hogy az, ha valaki ott él, netán kifejezetten jót tesz az egészségnek. A Rosetóhoz legközelebb eső város a hegy lábánál fekvő Bangor, a másik pedig a néhány kilométerrel arrébb fekvő Nazareth. Akkoriban mindkettő közel azonos méretű volt Rosetóval, és mindkét várost ugyanaz a fajta, keményen dolgozó, európai gyökerű lakosság népesítette be. Wolf doktor átfésülte mindkét városban az orvosi feljegyzéseket. A 65 év feletti férfiak esetében a halálozási ráta mindkét városban a háromszorosa volt a rosetói eredményeknek. Megint zsákutca.

Wolfnak lassan derengeni kezdett, hogy a rosetói rejtély kulcsa nem a táplálkozási szokásokban, az örökletes tulajdonságokban vagy a régió adottságaiban keresendő: a rosetói rejtély kulcsa egészen egyszerűen maga Roseto. Bruhn és Wolf a városkában sétálgatva arra is rájött, hogy mi a kulcs. Látták, hogy a rosetóiak milyen sokat szomszédolnak, gyakran megállnak olaszul fecserészni az utcán, és közösen főzőcskéznek a hátsó udvarokban. Felfedezték a kiterjedt családi kötelékeket, amelyek mentén a városka közössége szerveződött. Felfedezték, hogy egy fedél alatt gyakran három generáció lakik együtt, és hogy milyen tisztelettel övezik a nagyszülőket. Elmentek misére a Karmelhegyi Boldogasszony templomba, és megtapasztalták a közösség és a békesség légkörét. Nem kevesebb mint 22 különböző civil szervezetet számoltak össze egy városban, amelynek lakossága nem haladta meg a 2000 főt.

Magukba szívták azt a különleges, egyenlőségen alapuló közösségi érzést, ami megkülönbözteti a valós gazdagságot a sikeresség fitogtatásától, és ami segít a sikerteleneknek abban, hogy kudarcaik tapintatosan a háttérben maradjanak. A rosetóiak sikerrel telepítették át a délolasz paesani - kultúrát Észak-Pennsylvaniába, és olyan erős, védelmező és megtartó közösséget hoztak létre, amely megóvta őket a modern világot fenyegető problémáktól. A rosetóiak azért voltak egészségesek, mert onnan származtak, ahonnan , és mert abban a kicsike hegyvidéki városkában olyan világot teremtettek maguknak, amilyet.

„Emlékszem az első rosetói látogatásomra. Csak bámultam a nagy, háromgenerációs családokat, a közös ebédjeiket, a pékségeket, az utcákon fel s alá korzózó vagy a padokon üldögélő, kvaterkázó embereket, a varrodákban az ott dolgozó nőket, és a bányákban palát fejtő férfiakat – meséli a könyvükben Bruhn –, és azt mondtam magamban: nahát, ez maga a csoda!” Természetesen, amikor Bruhn és Wolf először tárták a nyilvánosság elé a tapasztalataikat és a gyógyító közösségről szóló elméletüket, erős ellenkezéssel és hitetlenkedéssel találkoztak. Konferenciákra jártak, ahol kortársaik hatalmas és bonyolult ábrákat, takaros rubrikákba rendezett adatok tömkelegét mutatták be a különböző gének és élettani folyamatok szerepéről. Ehelyett Bruhn és Wolf annak jótékony hatásáról tartottak előadást, hogy az emberek megállnak egy kis tereferére az utcán, vagy hogy három generáció él egy fedél alatt. A hosszú élet – az akkori ismeretek szerint – javarészt annak függvénye volt, hogy milyenek vagyunk, azaz milyen génállománnyal rendelkezünk. Emellett természetesen fontosnak tartották azt is, hogy milyen döntéseket hozunk – mit eszünk, milyen gyakran tornázunk, és milyen hatékonyan gondoskodik rólunk az egészségügyi rendszer. Soha senkinek sem jutott volna eszébe, hogy az egészséget a közösség terminusaival közelítse meg.

Wolf doktorra és John Bruhnra várt a feladat, hogy rávezesse az egészségügyi intézményeket és a szakembereket a szívroham egészen új megközelítésére: rá kell ébredniük, hogy soha nem fogják megérteni, hogyan maradhat teljességgel mentes a szívrohamhoz vezető betegségektől valaki, ha az illetőre csakis elszigetelt személyként tekintenek, ha csak individuális döntéseit és viselkedéseit veszik számításba. Mert az egyén mögé kellene nézniük! Méltányolniuk kell azt a szempontot, hogy milyen világban él és milyen emberek veszik körül, mert ezek a tényezők mélyen meghatároznak bennünket.