Kispál András: Az az igazság, hogy a magam részéről sosem tartottam valami extra dolognak a zenekart, csak végeztem a dolgomat, nem voltam a rivaldában: zenélgettem. András intézett mindent, ő erre született. Szóval a zenekar megszűnése nekem nem hozott olyan hatalmas változást, hiszen az utolsó években szinte csak fesztiválokon játszottunk, egyébként – ahogy most is – csöndesen éltem itthon. Mondjuk az utazás az hiányzott. Azzal viszont, hogy beskatulyázzák az embert, hogy te így gitározol, így dülöngélsz, meg így dohányzol, már akkor sem tudtam mit kezdeni. Most annyi van, hogy épp nem akarnak olyan sokan megfejteni.

K. A.: Azt sem tudom, mennyire voltunk egyáltalán benne. Bár ez igazán sosem érdekelt annyira, hogy töprengeni kezdjek. Inkább olyan dolgok foglalkoztattak, mint az, hogy miért pont én vagyok ott. Eléggé lámpalázas, talán szorongó típus vagyok, szóval elejétől a végéig úgy voltam, hogy miért nem más van ott a helyemen, valaki olyan, aki esetleg jobban helyt tudna állni. Tudtam, hogy szerencse volt, hogy bekerültem, s úgy össze tudtunk találkozni, ahogy. Komplexusaim voltak, ebből voltak pszichológiai problémáim is. Volt egy korszak, nagyjából 5-6 évvel a zenekar megszűnése előtt, amikor annyira beleéltem magam ebbe a szituációba, hogy úgy éreztem, nem tudom lejátszani a számokat, felmentem színpadra és rögtön leblokkoltam.

Én nagyon klubszerető ember vagyok: bemész, ott van háromszáz ember, a Lovasi mindig is oda-vissza elszórakozott velük, én is nagyon jól elvoltam. Aztán egy ilyen nagy fesztiválon meg van előtted ötven méter kordon, rengeteg ember, a színpadról tényleg csak gesztikulálni tudsz. Én nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért is szoktam rá a dohányzásra, hogy múlassam az időt, amíg a Lovasi konferál. Pedig én a zenekarig egyáltalán nem dohányoztam, a katonaságban se, sehol.

Ha valami problémám volt a színpadon, akkor menekülési útvonalként azt találtam ki, hogy én a próbateremben vagyok és ott zenélek. Kizártam a külvilágot. Ez nem ilyen álszerény maszlag, egyszerűen arról van szó, hogy nem mindenki tudja feldolgozni ezeket a dolgokat. Tudom, hogy nem vagyok alkalmas frontembernek, szóval én csak gitározgattam, ennyi az egész. Persze azt maximális beleadással, hiszen én ezt szerettem csinálni, de az már nem ment, hogy elmenjek a reggeli adásba. Rájöttem: annyi a megfejtés, hogy fel kell vállalnom azt, amilyen vagyok, nem szabad meditálnom azon, milyennek kellene lennem: szóval jött ez a "menjetek a picsába"-életérzés, én pedig pedig örültem, hogy háttérben maradhatok.

K. A.: Inkább közös munka volt az. Nagy szerencsénk volt, hogy a Lovasival tudunk együtt dolgozni, fel tudtuk használni egymás ötleteit. Nem tudom, hogy ő külön meddig jutott volna, ahogy azt se, mi mihez kezdtünk volna nélküle. Ez egy olyan kohézió volt, amire talán lehet azt mondani, hogy nem mindennapos. Ráadásul az, hogy vidékiek voltunk, szerintem erősebbé is tett bennünket. Ez a fajta alanyi összetartás nagyon kellett: lesarkított hasonlat, de ha valamelyikünknek volt egy szendvicse, azt meg tudtuk osztani. Nem szegénységről van szó, hiszen dolgoztunk mindannyian, de ez előnyt jelentett mondjuk a pesti zenekarokkal szemben, akiknél már gyakran sok minden adott volt, autóval közlekedtek, meg minden.

K. A.: Meghatároz. Én itt Pécsett a nyolcvanas évekbéli, kilencvenes évek eleji pesti alternatív műfajról gyakorlatilag semmit nem tudtam, de nem is akartam tudni. Elszigetelten zenélgettem, egyszerűen nem jutottak el hozzám az aktuális trendek. András követte ezeket, de én csak lementem ide az ifjúsági parkba, megnéztem a Hobót meg az Eddát, és ebben éltem, sokáig ennyi volt a külső hatás. Pest egy olvasztótégely: ott annyiféle hatás ért volna bennünket, illetve engem, hogy valószínűleg én is besoroltam volna egy már meglévő stílusba.

Pedig az egész Kispál és a Borz attól lett különleges, hogy mindenki más ízléssel és különböző fokú naivitással szállt be a közösbe. Én például jártam zenetanárhoz, de nem sokáig. Múltkor megpróbáltam megoldani a lányom egyik szolfézsfeladatát, de nem sikerült. Nem értek ehhez. Ezért is gondolom, hogy pesti zenekarként valószínűleg nem ütöttünk volna semekkorát sem. Én a tájékozatlansággal csöppentem bele, és máig is nagyon konzervatív vagyok. Megmaradtam a hatvanas, hetvenes évek zenéinél, a pesti alternatívot pedig – megmondom őszintén – azóta sem szerettem meg.

K. A.: Nekem volt valamiféle önmegvalósítási vágyam. Ha megszűnik az, amivel 23 éve éjjel-nappal foglalkozol, két lehetőség van: vagy megzuhansz, vagy tovább viszel valamit. Nem adom fel, nem ülök le otthon, nem sajnálom, nem sajnáltatom magam. Volt egy elhatározásom, hogy miután megszűnt a Kispál és a Borz, én majd fiatalokkal próbálok meg együtt zenélgetni. Aztán a végén csak kiderült, bármennyire is sok volt a tehetség, egyszerűen nem volt türelmem ahhoz, hogy elölről kezdjem az építkezést. Nem vagyok egy pedagógus alkat, nem tudok koordinálni, pedig nagyon sok a tehetséges zenész körülöttem. Itt, Pécsett is van pár nagyon jó rockzenekar, hallom, látom, de azt, hogy ebből mit fognak tudni itt vidéken kihozni rejtély. Pedig a lendület megvan.

K. A.: Én most megkaptam az NKA-s osztási listát, és látom, hogy a falusi művelődési ház kap háromszázezret, miközben vannak olyan előadók, akik ennek a sokszorosát teszik el, anélkül, hogy letettek volna bármit is az asztalra. Mondjuk, nekem nem kell ez a pénz, félreértés ne essék. Egyébként is ez egy olyan történet, hogy fogalmad sincs, miért annyi jön be, amennyi. Maga az Artisjus is ilyen. Igazából ők sem értik, mi alapján szedik, meg osztják a pénzeket. Persze látom a fórumokat, eléggé felzúdult most mindenki, az utca embere meg csak annyit észlel ebből, hogy na, most épp a zenészek csattogtatják a fogukat. Pedig lehet, hogy jövő héten épp ő lesz a következő, akiknek elveszik a 25 százalékát annak, amiért megdolgozott. Ha ez a 25 százalék arra menne, hogy mondjuk a kis zenekarok megmutathassák magukat, akkor azt mondom, teljesen oké. Érted, ha befizetem a parkolójegyet, akkor legyenek szívesek leaszfaltozni az utat. De nem teszik.

K. A.: Hogy mennyire faragott vagy mennyire alakult így, az más kérdés. Ami biztos, hogy ő egy született előadóművész, az a tipikus figura, akit vagy nagyon utálnak, vagy nagyon szeretnek: középút nincs. Hogy mennyire tudatosan építette fel magát, és mennyire próféta, azt viszont vele kell megbeszélni. Sokan azt hitték, hogy nekünk valamilyen ellentétünk van, pedig nem, azóta is sokszor találkoztunk. Min vesztünk volna össze? Minden le volt zárva. Most meg felhívott, beszélgettünk erről az Orfűről.

K. A.: Hát egy picit én is ódzkodtam a dologtól, nem akartam annyira. De aztán győzött az, hogy szeretek zenélgetni, az orfűi meg azért mégsem egy olyan hatalmas visszatérő buli vagy századik búcsúkoncert, hanem egy családias fesztivál.

K. A.: Azt mondta, hogy ha valamelyikünk agonizál, akkor álljunk össze, hogy az özvegyeknek is gyűjtsünk valamit. De az András sokszor csapkodott maga körül a szavakkal. Mondtam is neki mindig, hogyha nyilatkozol, akkor mindig tedd hozzá, hogy "véleményem szerint". Ne legyen az, hogy az épp aktuális csoportosulás, amit akkortájt épp zenekarnak hívtunk gondolja így, tedd hozzá, hogy ez a te véleményed, mert nem biztos, hogy mi is egyetértünk vele.

K. A.: A zenekar alapvetően nem szűnt meg, koncertzenekarként hagyta abba a működést. Az elmúlt három évben hivatalosan stagnáltunk. Magunk között azt mondtuk, hogy a Kispál és a Borz van, csak szünetel. Igazából bármikor kopogtathattunk volna egymásnál egy-egy sorért vagy akkordért. Persze nem mentünk, mert mindenki úgy volt vele, hogy majd maga megoldja: én is írtam szöveget, örültem neki, elolvastam: szar. Hiányzott a hangoskodás, az erősítő meg minden, és felhívtam a Bräutigamt (Bräutigam Gábor, a Kispál és a Borz alapító dobosa – a szerk.), hogy menjünk, csapkolódunk egy kicsit. Zenélgetünk, dohányozgatunk, beszélgetünk. Aztán ezt a Lovasi valahogy megtudta és felhívott, hogy ha már így összeültünk, mi a véleményem arról, hogy. És így lett ez az egész.

Mikor megkeresett, én azért mondtam rá igent, mert tetszik ez a kezdeményezés, amit annak idején már az A38-on elkezdtünk, hogy azt a százötven számot, amit írtunk, blokkosítsuk és korszakokon végigmenve játszuk le. Ráadásul nekem ez most elég nagy kihívás, le kell ülnöm és újra meg kell tanulnom gitározni, mert azért nagyon gyors számaink is voltak. Trióban amúgy is mindig nehezebb játszani.

K. A.: Kicsit gondolkodtam, mondtam az Andrásnak, hogy ez a bejelentés biztos visszatetszést fog kelteni sok emberben. Aztán végülis mindig úgy voltam, hogy annak kell zenélni, aki megnézi, aki kíváncsi, és nem annak, aki nem jön el úgyse. Ez valahol egy szórakoztató műfaj, ami nyilván sokaknak, sok mindent jelent, de azzal foglalkozni, hogy most kinek tépődnek fel a sebei, értelmetlen. Egyébként is, komolyan ez most ennyire fontos valakinek, hogy játszunk vagy nem játszunk az orfűi fesztiválon? Ennyire csak nem lehet mindenen csámcsogni.

K. A.: Évi egy alkalom, ennyi az egész, nem akarunk többet. Annyi lesz csak pluszban, hogy mivel nem lehet csak úgy nekiesni ennek a történetnek, lesz egy bejátszó buli Orfű előtt, aminek a helyiek örülnek, és kihozod épp nullszaldósra.

K. A.: Azt én biztos nem vállalnám be. Már túl voltunk a csúcsponton, amikor abbahagytuk, nekem pedig a legfontosabb a nyugalom, nem hiányzik a kapálódzás. Én mindig is kispolgár voltam, nem csillogtam-villogtam, fogadásokra nem jártam, egyáltalán nem szeretek kilógni, kitűnni. Az persze nyilván jól esik, ha valaki odajön, hogy milyen jó volt ez meg az, de ezzel együtt szeretnék abszolút hétköznapi életet élni. Nekem most az a legjobb, hogyha lemegyek a postára, senki nem ismer fel, olyan vagyok, mint bárki más. Ezt nem fogom feladni.