szerző:
Czeglédi Fanni

Csikós Ádám XX kromoszómákkal született, születésekor lányként anyakönyvezték. A transznemű egyetemista ma már azért küzd, hogy az állam végre hivatalosan is elismerje őt férfiként.

„Azt mondják, hogy kb. hároméves korban vannak az embernek először élményei arról, hogy milyen nemű, függetlenül attól, hogy milyen testbe született. Nekem az, amit éreztem, leginkább a férfi szóval írható le” – kezdi Csikós Ádám, azt is megmagyarázva, hogy azért nem szeretné azt mondani, hogy női testbe született, mert nem akként tekint rá.

Persze az természetes, mondja, hogy szülei lánynak próbálták nevelni. „Amit elvártak tőlem – hogy viselkedjek lányként, legyen hosszú hajam és rózsaszín ruháim –, abban én kényelmetlenül éreztem magam. A kicsi korunkról csak szórványos képeink vannak, de arra emlékszem, hogy nagyon szerettem volna traktorral meg autóval játszani, homokvárat építeni, de nem lehetett, mert ezt se a családom, se az óvodai közeg nem engedte meg számomra.”

Az általános iskola nem volt könnyű: hatalmas törést jelentett számára, hogy folyamatosan megkérdőjelezték, milyen nemű. „Ameddig nem tudták, hogy lány nevem van, senkinek nem volt problémája velem.” Azonban, amikor tudatosult az emberekben, nem tudták hová tenni, ezért azzal zaklattak, hogy: most akkor ez fiú vagy lány?”

Ne öltöztessen már így, ez nincs rendjén

Nem volt előtte olyan példa, ami a többségitől eltért volna, ezért rengeteget szorongott. „Próbáltam elvetni, hogy fiú vagyok, mert azt éreztem, hogy azzal nagyon különböznék a többiektől, és én nem akartam kívülálló lenni, nem akartam, hogy bántsanak. Egy gyerek főleg arra vágyik, hogy szeressék, és ekkor úgy éreztem, ha nem felelek meg a normatív női képnek, akkor elutasít majd a környezetem. Ez egyébként nem igaz, de akkor még ettől tartottam.”

Második osztályban sikerült elérnie, hogy rövid haja legyen. Ebből az időszakból maradt egy fotója, amit nagyon szeret, mert inget és csokornyakkendőt visel rajta. Önazonosnak érzi, mert végre az lehetett, ami valójában volt.

Iskolásként egyre nagyobb volt rajta a nyomás: amikor megpróbálták lányszerepbe kényszeríteni, attól nagyon rosszul volt, rengeteg sírt, verekedett. „A kétezres évek elején, amikor alsó tagozatos voltam, anyukám még semmit nem tudott arról, hogy létezik a transzneműség. Nem tudom pontosan, milyen kép volt a fejében arról, hogy milyen ember is vagyok, vagy hogy milyen nemű emberekhez fogok vonzódni, ha felnövök, de próbált szabadon engedni, és azt szerette volna, hogy boldog legyek. Másoktól megkapta, hogy ne öltöztessen már így, mert ez nincs rendjén, de persze én folyamatosan azért harcoltam, hogy fiúként létezhessek. Ő mindig megvédett, és szeretett engem.”

Szoknya, blúz, harisnya

A tinédzserkorban az ember elkezd érdeklődni más emberek iránt. „Elgondolkodtam, hogy mi lesz így velem? Lány testben élő fiúként hogyan fogok kelleni valakinek? Hogyan lesz így párom? Hogyan tud engem majd szeretni bárki is?”

Csikós Ádám
©

Az általános iskola végén eldöntötte, hogy megpróbál lányként beilleszkedni, hiszen a környezetében mindenkit ezzel a lépéssel tehetne boldoggá. A döntés mellett szólt az is, hogy nem vették fel az általa választott gimnáziumba, így egyházi középiskolába került be. „Nem tudtam megfogalmazni, hogy miért baj ez nekem, de hát mondjuk ki, egy egyházi iskola nem feltétlenül LMBT+-barát közeg. Voltam a gólyatáborban, meg bementem az első tanítási napra, és úgy éreztem, hogy ha nekem ott kell elvégezni a középiskolát, akkor én tuti kinyírom magam, de legalábbis teljesen tönkremegyek lelkileg. Egyenruhát varrtak ránk, blézert, blúzt meg szoknyát, nem tudom elmondani, mennyire gyomorgörcsöm volt tőle.”

Aztán fellélegezhetett, amikor kiderült, hogy átmehet egy másik gimnáziumba. „Az új suliban már be kellett látnom, hogy ez a legyek lány dolog nem fog működni” – mondja, miközben bonyolította a helyzetét azzal, hogy 16 évesen életében először szerelmes lett, mégpedig egy fiúba, aki miatt megpróbált mégis heteroszexuális lányként működni, még ha ez önbecsapás is volt.

Nekem miért fog odanőni bármi is?

Aztán az iskolában előadást tartott a Melegség és megismerés nevű érzékenyítő program, amelyet a Labrisz Leszbikus Egyesület tart az őket meghívó oktatási intézményekben. Ádám általuk ismerte meg az LMBTQIA+ mozaikszót, és betűinek jelentését. Utánajárt a programnak, és keresett magának egy úgymond átmeneti nemi kategóriát, ami a nem bináris volt: nem határozta meg magát sem nőként, sem férfiként. Egy év után azonban belátta, ez az állomás az ő életében csak arra való, hogy végleg elfogadja, hogy férfi.

„Először nagyon nehéz volt feldolgoznom, hogy kisebbségi emberként fogom leélni az életemet. Sajnos sokszor ért bántalmazás is. Volt, hogy nekem rontottak az iskolában, de szerencsémre nem tudtak bántani. Csak lelkileg. Azt viszont nagyon, de nem mutattam ki, és nem beszéltem róla senkinek. Sose értettem, hogy miért kell cseszegetni, holott én nem ártottam senkinek, és nincs bennem semmi rosszindulat. Na, mindegy. Ez az ő dolguk, én ettől nem vagyok kevesebb.”

Amikor jött a pubertáskor, máshogy kezdett el változni a teste, mint a többi fiúnak: „szörnyű volt, hogy a strandon már nem lehettem félmeztelenül. Nem értettem, hogy nekem miért fog odanőni bármi is, amikor olyan jó volt, hogy lapos volt minden sokáig. Amúgy minden transznemű ember máshogy van a testével. Vannak transznemű férfiak, akiknek tök oké, hogy gyereket szüljenek, mert az fontos nekik, hogy legyen biológiai utódjuk. Én egyáltalán nem tudnám elképzelni, hogy úgy legyen gyerekem, hogy őt én hordom ki.”

Az eredeti, női nevet soha

Az érettségi előtt pár hónappal már fiúnevet keresett és használt. A születési nevét nem mondja el senkinek, mert idegennek érzi. „Azt a nevet nem én kaptam, hanem egy elképzelésnek adta a család” – mondja. Az Ádámot választotta, mert azt jelenti; az első férfi. Leült a szüleivel beszélni a végleges névválasztásról, akik szintén rábólintottak.

A 21 éves férfi most a társadalomtudományi kar hallgatója. Itt már Ádámként mutatkozott be, ami azért volt könnyű, mert a hivatalos nevét sehol nem mondta senki. A gólyatábor pozitív élmény volt számára, mert senki nem buzizott, cigányozott, zsidózott, hanem egy elfogadó, békés közegbe került.

„Mikor elkezdődött az oktatás az egyetemen, beszéltem az oktatókkal, hogy ez van velem: hogy hivatalosan még mindig egy női nevem van, ami majd meg fog változni, nem rajtam múlik, hogy mikor. De egyébként Ádám vagyok, férfi vagyok, és ez látszik is. Hogy ez egy esetleges névsorolvasásnál ne legyen probléma. Egyikükkel sem volt gond, a legtöbben úgy kezelték ezt, mint egy adminisztrációs hibát. Iszonyúan feszült voltam, nem mertem előbújni senkinek, még időt is hagytam magamnak, hogy feltérképezzem, hogy mi van a köztudatban, mire számítsak, hogyan találjak olyanokat, akik támogatóak lesznek. Aztán második félévben már elkezdtem előbújni, beszéltem erről, és senkinek nem volt egy rossz szava sem. Szerintem Magyarországon nincs az egyetemi karomnál elfogadóbb közeg.”

Azt meséli, van olyan hallgatótársa, aki vallásos és homofób: bár vele nem nagyon beszél, de a legtöbben nyíltak kérdezhetik, és kérdezik is Ádámot a transzneműségről. Megkönnyebbült amiatt is, hogy végre a férfi vécébe járhat. „Általános iskolában mindig megkaptam, hogy én vagyok az a fiú, akinek lányneve van, és csak ezért használhatja a lányvécét.”

Ádám szociális emberként jellemzi magát, imád beszélgetni. Manapság már többségében nem kap negatív megjegyzéseket. „Maximum az bánt, ha valaki úgy kérdez, hogy az nem esik jól, de azt sem azért teszi, mert rosszindulatú, hanem mert nem tudja. Én egyébként csak örülök, ha érdeklődik valaki, mert nem másodkézből hall olyan információt, ami esetleg szintén nem teljes. A transznemű embereknek ma Magyarországon még mindig rendkívül magas szintű erőszakkal és elutasítottsággal kell szembenézniük. Van, hogy interneten sorstársaim segélykiáltásait olvasom, mert zaklatják, bántalmazzák őket. Ez nem oké. Nem létezik egy ok sem arra, ami miatt bánthatnánk a másikat."

A hétköznapok

Ádám vágya, hogy hivatalosan is elfogadják név- és nemváltoztatási kérelmét. Ma Magyarországon nincsen törvényi szabályozás vagy jogszabály erre az eljárásra. A kérvény benyújtása mellett az eredeti születési anyakönyvi, egy pszichiátriai, egy klinikai szakpszichológusi, illetve egy nőgyógyászati, vagy urológiai szakvéleményt kell leadni (utóbbi annak függvénye, hogy ki miből vált) a folyamathoz. Ádám tavaly decemberben még a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalnak nyújtotta be a papírokat, idén januártól ismét más hatóság az illetékes.

©

„Az illetékes szervek elhatározták, hogy készítenek erre egy szabályozást, így erre hivatkozva tavaly november óta nem bírálják el az ilyen jellegű kérelmeket. Írásban kaptam egy tájékoztatást, hogy legyek türelemmel, de egyébként a korábbi gyakorlatnak megfelel a kérvényem. A legmegalázóbb az volt, mikor elmentem nőgyógyászhoz, és az idős orvos közölte velem, hogy tudjam, hogy hol a helyem, és szerinte a leszbikusság bűn. Egyébként meg olyan dolgokat írnak ezekre a papírokra, amihez egy hivatalban ülő embernek szerintem semmi köze. Méreteket, meg ilyesmi.”

A férfi idegesítő, szomorú, idegőrlő helyzetnek írja le a mostani állapotot. Bár nem a papír hiányzik ahhoz, hogy teljes életet éljen, nagyon megnehezíti az életét, hogy képtelen a magyar állam elismerni őt férfiként. „Nem szedek hormonokat, mert nem tudom kifizetni, de ha végre elismernének jogilag férfinak, akkor már olcsóbb lenne. Egy BKK pénztárnál történt korábban, hogy odaadtam a bankkártyámat, de kiszólt az ügyintéző, hogy nem fizethetek vele, mert nem az enyém. Nagyon megalázó volt, mert meg kellett mutatnom a személyimet. Bankba is, diákszövetkezethez is ezért nem szeretek menni, mert nagyon megnehezít mindent a női név.”

Ádám most egy úgynevezett bindert használ, ez szorítja le a mellkasát. Gondolkozik nemi megerősítő műtéteken is, amiből szerinte egyre több jó van, de ezek gazdasági diszkrimináción alapulnak: „ha meg tudod fizetni, akkor élhetsz vele. Ha nem tudod megfizetni, akkor meg senkit nem érdekel. Az én esetemben többféle beavatkozás is lehetséges, a mellkasműtét, a belső műtét, ahol kiveszik a női ivarszerveket, és a külső műtét, amivel megképzik a szervet, ami hiányzik. Azért mondanak le erről sokan, mert drága, és megvan a kockázata, hogy elrontják.”

Ádám jelenleg párkapcsolatban él valakivel, aki nem bináris (vagyis egyik nemhez sem sorolja magát). Bár nem a papír jelenti számára a legnagyobb elköteleződést, szeretne később házasodni, mert úgy érzi, az elég sok – jelenleg – szükséges jogot ad. „Kérdés, hogy ha egyszer bevezetnék itthon a harmadik nemet, akkor a párom váltana-e. Ha engem elismernek végre férfinak, akkor összeházasodhatunk, mint egy férfi és egy nő, mint egy heteroszexuális pár, amit egyébként elég nagy hazugságnak érzek, mert nem vagyunk se heteroszexuális, se homoszexuális pár. És persze vágyom gyerekre is, igazság szerint nagyon, de ez csak örökbefogadás útján lehetséges. Rengeteg szeretetre vágyó gyerek van állami gondozásban, aki szerintem passzolna hozzánk.”

Tabukról tabuk nélkül

A témáról többet a Spektrum TV Tabukról tabuk nélkül című hatrészes tévésorozatából tudhat meg. A műsor olyan kérdéseket boncolgat, melyekről gyakran inkább nem beszélünk, legyen szó halálról, gyászról, függőségekről, szexuális identitásról és szokásokról, atipikus családokról vagy akár eltitkolt bűnökről. A sorozat pénteken este tíz órakor kezdődik. Az ötödik epizód egy részletét ide kattintva megnézheti.