Harminc éve jár a börzsönyi hiúz nyomában, de csak egyszer nézhetett a szemébe
Darányi Lászlónál talán senki nem ismeri jobban a Börzsönyt. A Duna-Ipoly Nemzeti Park természetvédelmi őre itt született, itt nőtt fel, és évtizedek óta itt is dolgozik. Ő az erdő lakóinak lábnyomszakértője. 1988 óta a Börzsöny egyetlen ismert nagyragadozójának, a hiúznak a nyomában jár. Ezúttal vele indultunk útnak.
Néhány nappal ezelőtt Darányi László friss hiúznyomokra bukkant a Börzsöny legmélyében, a 30-40 centis hóban. A nyomok jól konzerválódtak, és mivel ottjártunkkor még nem lepte be azokat az azóta frissen lehullott hó, mi is láthattuk a nagyragadozó tappancsainak hűlt helyét.
Egy hiúznyom nem olyan dolog, amelybe csak úgy az egyszeri túrázó belebotlik, szűz szemmel mi biztosan nem vettük volna észre. Nagyon sokat kell menni, hogy az ember a hiúz nyomára akadjon, sokszor Darányinak is hetekbe telik, mire kiszúrja a sok egyéb nyom mellett a nagymacskáét. Az erdő szemmel láthatóan rendkívül forgalmas hely télen: a különböző emlősállatok nyomcsapásai többsávos utakként, több ponton is keresztezik a hiúzét. „Megfigyelhető, hogy a róka tudatosan a hiúz nyomában lépkedett, hogy könnyebben haladjon a hóban” – hívja fel a figyelmünket erdei idegenvezetőnk, aztán mutatja a keresztben áthaladó vaddisznó megsüllyedt lépteinek vonalát, nem messze arrébb pedig egy nyuszt és egy nyúl szedte a lábait.
Ez nem egy állatmese, de ekkora életről tanúskodik a februári hótakaró, a nyomok azonosítása pedig Darányi László mindennapjainak része. Januárban egy feltételezett farkas lábnyomát követte hosszasan, eközben adatokat tudott gyűjteni az állat viselkedéséről. Ezen a területen már decemberben is észleltek farkasra utaló nyomokat, Darányi felfedezése csak erősítette a gyanút, hogy
a ragadozó megjelent a Börzsönyben.
A maga nemében szenzációsnak számító hírt azonnal fel is kapta a média, ám azóta is talány, hogy valóban egy farkas vadászik-e a Börzsönyben, amely esetleg Szlovákiából vagy a Bükkből szökött át. A végső bizonyítékként szolgáló ürülékminta genetikai vizsgálata ugyanis még várat magára. Darányi szerint azonban az ürülékminta sajnos nem jó minőségű, így lehet, hogy abból soha nem olvashatják ki a kutatók a választ, a farkas Pest/Nógrád megyei létezésének kérdését pedig egy újabb árulkodó nyom megjelenéséig biztosan elodázhatjuk.
Nem árulunk zsákbamacskát, előre szólunk, hogy börzsönyi túránkon mi sem találkozunk farkassal, de sajnos még a lábnyomával sem. Annál érdekesebb történet bontakozik viszont ki egy ember különös viszonyáról a fantomként is emlegetett állathoz.
Megvan a romantikája: nyomozás holdvilágnál
Darányi László túlzás nélkül úgy ismeri az Északi-középhegységnek ezen részét, mint a saját tenyerét. A Börzsöny északnyugati lábánál fekvő Perőcsényben született és nőtt fel, és azóta is ebben a községben él. Gyerekkorában sokat járt az erődben gombászni, fát gyűjteni, Vácott a mezőgazdasági szakképzőben tanult, aztán a visegrádi erdészetnél dolgozott rövid ideig. Majd eljött vadőrnek a Börzsönybe, és miután a nyolcévnyi vadásztatásból és az ezzel járó kötelező hétvégi munkákból elege lett, ismét váltott. 1987-ben ment el a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság elődjéhez, a Budapesti Természetvédelmi Igazgatósághoz természetvédelmi őrnek, azóta a természetvédelemben dolgozik.
Azt mondja, hogy ha bekötött szemmel bevezetnénk őt a Börzsöny gyomrába, utána a legnagyobb ködben is negyedóra után megtalálná a kifelé vezető utat.
A természetvédelmi őrök munkája eléggé összetett, és bár Darányi László a klasszikus számítógép előtt görnyedős feladatok növekvő mennyiségére panaszkodik, azért még mindig a terepbejárások teszik ki a heteinek nagy részét. Szó szerint őrzi az erdők élőlényeinek és turistáinak nyugalmát. Mivel a nemzeti park területén is zajlik fakitermelés, Darányinak és természetvédelmi őr kollégáinak egyik feladata például az, hogy az erdőgazdálkodóval betartassák a fakivágásra vonatkozó szabályokat. Figyelnek arra is, hogy a terepmotorosok ne tegyenek kárt a védett növényekben, az emberek csak az engedélyezett helyeken és időben gyújtsanak tüzet, ne szemeteljenek, ne lopjanak hóvirágot vagy – kapaszkodjunk meg – mohát. „15-20 éve sulykolják már az emberekbe, hogy nem szabad leszedni a hóvirágot, és mostanra ezt már a többség meg is tanulta. Három éve, hogy nem találkozom ilyen esettel” – mondja Darányi, de hozzáteszi, hogy a mohalopás viszont még mindig dívik, a védett fajoktól mohatolvajok fosztják meg az erdőt, hogy aztán koszorúkat gyártsanak a növényekből. A pénzbírság gyakran nem elég visszatartó erő.
Mindezen túl egy természetvédelmi őr feladatai közé tartozik az adatok gyűjtése a védett állat- és növényfajokról, valamint – különösen télen – el kell végezni a ragadozó emlősök felmérését is. Bár ez utóbbit elősegítendő vannak kitelepített kameracsapdák az erdőben, télen nem szabad csak a technikára hagyatkozni, szó szerint nyomozni kell. Ennek pedig igazán megvan a maga romantikája. Előfordul, hogy ilyenkor egy természetvédelmi őr akár 30-40 kilométert is gyalogol egy nap, nagy hóban viszont a teljesítménytúrának is beillő nyomkeresés távja húsz kilométerre csökken.
Volt olyan is, hogy egy nap nagyon kifáradtam, és este hét órakor lefeküdtem. Így viszont már hajnali kettőre kialudtam magam, és hajnali háromkor elindultam dolgozni. Szép holdvilág volt, előtte este esett a hó, a fényességnél friss hóban vadmacska, hiúz, nyuszt nyomait kerestem.
Börzsönyi magány
Mind közül a hiúz érdekli a legjobban, 1988 óta foglalkozik az állat börzsönyi jelenlétével. Ahogy a farkasokkal, úgy a hiúzokkal is vélhetően az egyre fejlődő vadászati technikák végeztek annak idején.
„Akkor pecsételődött meg a sorsuk, amikor az 1800-as évek végén elterjedt Magyarországon a csapóvas és a sztrichnin nevű erős, gyorsan ölő méreg használata”
– magyarázza.
A görcsrohamokat, végül fulladást okozó méreggel irtották a külterjesen tartott birkákra ráfanyalodó farkasokat, és a méregnek a hiúzok is áldozatául eshettek. Ennek hosszú távon az lett a vége, hogy a még Mátyás király és a kurucok idejében is a bundájáért vadászott hiúzok és farkasok eltűntek az ország területéről.
Aztán egyszer csak a 70-es, 80-as években újra megjelent a hiúz a Börzsönyben. Hogy valaki áthozta-e, vagy átkóborolt az állat Szlovákiából, esetleg fogságból szabadult-e el, sosem derült ki. Darányi László vadőri szolgálata idején, a nyolcvanas években már talált hiúznyomot, de akkor azt hitte, hogy az egy farkasé lehet. Szolgálati naplójában mindenesetre titkolta a felfedezését, csak „hatalmas kóbor ebként” emlegette a nyom gazdájának vélt állatot, nehogy vadászokat uszítson a ragadozóra.
Darányi elmeséli, hogy a hiúz olyannyira rejtőzködő és félénk állat, hogy ő maga is csak egyszer tudta megpillantani. „1993-ban annyira öreg és szenilis lehetett, hogy sikerült lefényképeznem, egy napozó helyen bukkantam rá” – fogalmaz. A lencsevégre kapott nagymacska 1995-ig élhetett, utána tíz éven keresztül nem találtak hiúznyomot a Börzsönyben. Persze, a hiúz kicsit olyan, mintha a Közép-Európa jetije címre pályázna. Többen 1995 és 2005 között is látni vélték a ragadozót, de a szakemberek cáfolják, hogy ebben az időszakban hiúz élt volna az említett területen.
A természetvédelmi őr szerint 2005-ben aztán ismét a ragadozó jelenlétére utaló nyomokat találtak a környéken. Ez már egy újabb állat lehet, azóta is minden évben nyomot hagy a hóban, rengeteg kiváló kameracsapdás kép készült már róla. Darányi szerint egyetlen – vélhetően hím – hiúzról beszélünk, minden jel arra utal, hogy az állat egyedül kóborol. „A felvételekből jól látszik, hogy – mivel a bundamintázat mindegyik egyednél kicsit más – a 2007-es képen lévő hiúz ugyanúgy néz ki, mint a 2016-ban készített felvételen lévő állat.” Az is árulkodó, hogy bár ilyenkor van a hiúzok párzási időszaka, amikor a nőstény és a hím sokat mozog együtt, Darányi László és kollégái még sosem láttak egymás mellett vagy egymás közelében két hiúznyomot.
Darányi már rengeteg mindent tud a tartósan itt élő állat viselkedéséről. Többek között megfigyelte, hogy ha a hiúznak nem sikerül elejtenie a vadat egy adott, jól körbehatárolható területen, akkor a ragadozó legalább egy hónapig kerüli azt a részt, és csak soká tér vissza, hogy újra lecsapjon a zsákmányára. Ám a természetvédelmi őr hiába jár már harminc éve a hiúz nyomában, azt az 1993-as alkalmat kivéve, soha nem látta még szemtől szemben az állatot. És az igazság az, hogy erre nem is nagyon vágyik már.
Nekem az bőven elég, hogy látom a nyomait, megtalálom a zsákmányállatokat, találok ürülékmintát, csinálok róla kameracsapdával felvételeket. Biztos, hogy meg tudnám találni, most is nyilván ott napozik kint valamelyik sziklán, de menni kellene utána néhány napot, vagy egy hetet is akár. Direkt nem akarom meglátni, hogy ne zavarjam.
Párducdivat
Darányi László figyelemmel követi a kontinens legnagyobb macskaféléjével kapcsolatos kutatási eredményeket, olvassa az aktuális szakirodalmat, és forgatja az egykori vadászírók könyveit is. Innen tudja, hogy a kurucok idejében még párducnak nevezett hiúz már régen is ritkaságnak számított a farkashoz képest, nem véletlenül volt a „párduckacagány” értékesebb a farkasbőrből készült katonai díszöltözetnél.
Azt mondja, hogy a ruszinok között pedig az a legenda terjedt el, hogy minden hetedik farkaskölyök hiúzzá változik, mikor felcseperedik. A népi hiedelem ezzel adott magyarázatot arra, hogy a cirkuszi és a főúri vadaskertekbe befogott vadállatok mutatványaiból, kereskedéséből is élő ruszinok szinte sosem tudtak hiúzkölyköt szerezni a repertoárjukba.
Nem bánt az
A szakember kevés esélyt lát rá, hogy a jövőben jelentősebb hiúzpopuláció jelenik meg a Börzsönyben, mert a hegység szigetszerű, nagy forgalmú utak, települések zárják el a szlovákiai hegyektől. Vagy ökológiai folyosók létrehozásával adhatnánk a hiúzoknak esélyt, hogy eljussanak a Börzsönybe, vagy be kéne őket telepíteni, mert maguktól a jelenlegi körülmények között nehezen jutnak ide.
Annak már nagyobb a valószínűsége, hogy a farkasok előbb-utóbb újra birtokba veszik a hegyeinket. A szakember szerint a farkasok okosabb állatok, mint a hiúz, családi kötelékben nevelik az utódaikat, többnyire falkában élnek és vadásznak, kommunikálnak egymással, így könnyebben eljutnak a Börzsönyig is. Számuk pedig folyamatosan növekszik. Lengyelországban például már körülbelül ezer farkas él, míg negyven évvel ezelőtt kétszázan sem voltak. „Németország szászországi részein 30-60 farkast becsülnek és a Berlin környéki erdőkben is rendszeresen előfordulnak farkasok” – vázolja fel, hogy miként hódítja vissza az állat az életterét. A farkasok számára a Magyarországon növekvő vadállomány pedig igazi welcome vacsorának számíthat: míg az ötvenes években 9000 szarvast becsültek, addig most úgy kószálhat az erdőinkben 135 ezer szarvas, hogy abból évente 70 ezret kilőnek. A vadászok által el nem ejtett, csak megsebzett vadak, vagy a lelőtt állatok hátrahagyott belsőségei a farkasok számára jelenthetnék a mindennapi betevőt.
Darányi László optimista a fejleményekkel kapcsolatban; szerinte ha az ember elfogadja a farkas létjogosultságát a természetben, akkor az állat számára van jövő. Attól sem kell tartani, hogy a ragadozó veszélyes az emberre.
„Képtelenség, ami A kőszívű ember fiaiban van, hogy a farkasok megtámadják a szánt. Egy olyan hiteles példát sem találtam még a szakirodalomban, ami arról szólt volna, hogy a farkas csak úgy rátámadt az emberre”
– hangsúlyozza.
Nem lehet megunni
Mégis mi motiválhatja még az embert negyvenévnyi erdei szolgálat után? Darányi László azt mondja, hogy munkájának szépsége az állandó kutatás. Azt például még szeretné megtudni, hogy a hiúz mennyire merészkedik ki a Börzsöny széleire, vagy hogy él-e Anker-araszoló lepke a hegységben, és a természetvédelmi őr nem nyugszik addig, amíg meg nem tudja, hogy valóban jár-e farkas a Börzsönyben.
Motiválja, hogy a tudását tematikus túravezetések által átadhatja az erdőt kevésbé ismerő embereknek. Hiúznyomkereső túrákat tart télen, aztán a hódok életét bemutató túrák következnek, majd ezután keltike-túrát vezet. „Nagyon szép keltike-tengerek vannak a Börzsönyben, ez egy olyan kora tavaszi növény, aminek az orgonához hasonló erős illata van.” Hozzáteszi, hogy eddig már legalább 55 alkalommal látott zöldülő erdőt életében, de még mindig lenyűgözi, ahogy a halványzöld színek kibontakoznak tavasszal. A zsendülő erdőt – mondja – nem lehet megunni.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
