szerző:
Halmos Máté

Japánban nemhogy nem ciki a helyi MÁV, de vonatoknak saját rajongótáboruk van. A kötött pályáért bolonduló ország megalkotta a maga Orient Expresszét, mi pedig kipróbáltuk a legmenőbb kiadást, hogy levontuk a következtetést: a luxusvonat az új sétahajó.

Azt nagyjából mindenki tudja, hogy 1945. augusztus 6-án Hirosimára atombombát dobott az amerikai légierő. Azt már kevesebben, hogy mire Nagaszakit is célba vették, azaz éppen három nappal később Hirosimában már újraindultak az első villamosvonalak. A fukusimai atomerőmű-balesethez vezető 2011. márciusi földrengés és cunami után pedig öt napot kellett várni, hogy az első szakaszon újra elinduljon a vonat – a helyi, akár 320 km/h-val száguldó gyorsvasút, a sinkanszen újraindulását pedig ünneplő tömegek kísérték a pályaudvarokon. Mindebből az derül ki, hogy Japánban nemcsak hagyományosan jobban szervezett a kötöttpályás közlekedés, mint amihez Európában hozzászokhatunk, de messze többet is jelent az embereknek, akik nap mint nap használják.

Már a pályaudvarokról ordít, hogy Japánban nem úgy tekintenek a vonatra, mint egy valaha fontos, mára meghaladott közlekedési eszközre (történelmi gyorstalpalónk a keretesben): egy néhány éve megjelent összesítés szerint az utasok számát tekintve a világ 51 legforgalmasabb pályaudvarából 45 Japánban található. A vonatok nemcsak településeket kötnek össze, hanem keresztül-kasul átszövik a nagyvárosokat – még ott is, ahol egyébként metróvonalak is segítik a városi közlekedést. Nem csoda, hogy Japánban született meg az ötlet, hogy sétavonattal mutassák be a turisták által kevéssé ismert egyik régió történetét, kulturális különlegességeit – és, nyilván, vasúthálózatát.

©
Száz vasutat, ezeret!

Japán és a vonatok között a modernizációt és felzárkózást hozó Meidzsi-korszak óta tombol a szerelem: az utolsó sógunt 1868-ban puccsolták meg, 1872-ben már meg is épült az első vasút. A fosszilis tüzelőanyagokban szegény ország azonnal felismerte a vasút hatékonyságát: 1890-re 2250 kilométer vasútvonal volt Japánban. A Dél-Mandzsúriai Vasúttársaság pedig már a gyarmati erőfitogtatás eszközeként jött létre, mikor az iparosodni kezdő, korábban elzárkózó Japán terjeszkedésbe fogott.

Az elvesztett második világháború utáni fejlődés mérföldköve volt, amikor az 1964-es tokiói olimpia előtt néhány nappal kigördült az első sinkanszen – és ami a jövőt illeti, már tervezik a Csuó-sinkanszen maglev (lebegő mágnesvasút) vonalat. A vonat a tervek szerint 2027-ban kezdene száguldani Nagoja és a főváros között, kevesebb mint 40 perc alatt 286 kilométert megtéve. 2045-től pedig már Oszakáig közlekedne.

A Hét Csillag alapötlete egyszerű: építs egy vonatot, amely pár nap alatt végigcammog Kjúsú szigetén, megállva néhány kiemelt helyi természeti és kulturális különlegességnél. A receptből közepesen érdekes skanzen-kisvasút is kisülhetne, de Japánban mindebbe elég energiát tettek bele ahhoz, hogy több mint egyéves előjegyzés várja a Hét Csillagra bejelentkező utasokat. A vonat (melynek neve Kjúsú hét prefektúrájára utal, büszkén vállalt előképe pedig az Orient Expressz) célja, hogy berendezésétől kezdve az ételeken át egészen a bejárt tájakig Kjúsú valódi arcát mutassa meg: hogy a tájban megállás nélkül lehessen gyönyörködni, általában lassan megy, és éjszakára meg is áll.

©

A Hét Csillagra két- és négynapos utakat lehet foglalni, főleg hazai a célközönség, de nyitottak a nemzetközi turistákra is. Japánban 2013-as indulása óta nemzeti kincsként tekintenek rá: akinek csak megemlítettem, hogy utazni fogok rajta, elképedt, hogy bejutottam, bár egyébként azon is, hogy külföldiként ennyire érdekel az út. A vonaton 12 két- és 2 háromszemélyes hálófülke van, egy étkező- és egy közösségi kocsival, amely egyben a legutolsó, ezért a hátsó fala üvegfal, amely mellett karosszékben ülve, házi gyömbérsörrel a kézben lehet bambulni a sínek mellett kanyargó dombokat.

Engem elsősorban a bejárt helyek érdekeltek, de a vonat maga is az attrakció része: a japán lakberendezésből merítve kézműves sódzsik (fényáteresztő papírral fedett fa tolóajtók) és kumiko-rács (néhány milliméter vastag faelemekből szögek nélkül összeszerelt díszrács) díszítik a vagonokat. Minden berendezés fa, kivéve például a porcelán mosdókagylókat, amelyeknek külön története van.

©

Családi porcelán

Elsőre túlírt viccnek hangzott az a programpont, hogy kirándulunk egy égetőkemencéhez, és találkozunk egy porcelánkészítővel. Csakhogy ez egy egész dinasztiát hozott közel hozzánk. A porcelánfestés technikáját a Kakiemonok a 17. századtól kezdve tökéletesítették, a tudás azóta nemzedékről nemzedékre száll a családban. Tizenegynéhány generációval később XIV. Kakiemon halála előtt egyik utolsó munkájaként a Hét Csillag egyedi díszítésű mosdótáljait készítette el.

XV. Kakiemon, a programpont főszereplője elmesélte, hogy apja segédjeként vett részt a munkában. Négyszáz évnyi referencia ide vagy oda, mosdókagylót még nem csináltak korábban, az egyik legnehezebb feladat az volt, hogy elég strapabíró porcelánt gyártsanak, amely a gyorsuló-fékező vonaton sem reped meg. XIV. Kakiemon egy héttel a végső termékek leszállítása után halt meg, a Hét Csillag indulását már nem érte meg.

A közösség rögtön összekovácsolódott: indulás előtt a pályaudvaron egy pohár bor fölött sorsolták ki, ki melyik hálókocsit kapja. (A szervezők elkülönítik a japán és nemzetközi turnusokat, én a nemzetközi verziót próbáltam ki.) A házi gyömbérsörről este áttértünk a keményebb italokra, és másnap úgy vonultunk programról programra, mintha direkt együtt iratkoztunk volna fel az útra. Az időbeosztásról ordított egyébként, hogy Ázsiában járunk: a szervezők minden percet igyekeztek programmal kitölteni, és európaiként keveselltem napközben a szabadidőt. Persze a programokon nem kötelező részt venni, de sajnáltam volna bármit is kihagyni. Úgy tűnik, legközelebb a négynapos útra kell jelentkeznem.

Szent köd és tofu

Minthogy ez az út legalább annyira szól a tájról, a történelemről és a kultúráról, mint magáról a vonatról, van olyan megálló is, amelyet kifejezetten vonatőrültekre terveztek. A Bungomori állomáson fennmaradt hajdanvolt mozdonyszín és -forgató a gőzmozdonyok korának relikviája, és ma már kietlenségével vonzza a vonatfotósokat. Bungomorinál is igaz volt az, ami a japán vasúthálózatot országszerte meghatározza: egész Japánban alig volt hely a hegyek közt, az egyébként is sűrűn lakott lapos területeken a vágányoknak, ki kellett használni minden négyzetmétert. A forgató jóval kisebb helyet foglal, mintha kanyarodó síneket építettek volna körbe. Egyébként még sinkanszen vonalak állomásain is előfordul, hogy nincsen mellékvágány. Épp ezért pontosabbak a japán vonatok: a folyamatos késések az egész rendszert ellehetetlenítenék.

A nem vonatőrülteknek a csúcspont valószínűleg inkább a Jufuin állomástól 25 perc sétára fekvő Kinrin-tó. A két méter mély tóban folyamatosan bugyog alulról a termálvíz, ezért gőzölög, és főleg hűvösebb reggeleken mesebeli köddel vonja be a környéket. Hogy megadja a kellő alaphangulatot, a tóban áll egy torii (a sintoista szentélyek felszentelt területére bevezető utat jelölő díszkapu). Fél óra alatt kényelmesen körbe lehet sétálni a tavat, mivel a vonat ennél hosszabban állt, utána teknősbékalevessel ütöttük el az időt a sarki étteremben.

©

És ha már evésről van szó: Európai szemmel talán kicsit sok a formalitás, hiszen minek kiöltözni a vacsorához. Mégis megadja az alkalom alaphangját, hogy senki sem pólóban és bermudában ül le az étkezőkocsiban bohóckodni. Az ételek (és a gourmet séfek) megérdemlik a zakót és a délutáni cipőt. Ízelítő a reggeliből: zöldséges lazac, grillezett makréla tofuval, miszosiru, rizs, savanyúság és egy főtt tojás. Minden étkezés egy bentó-tálnyi ínyencfalat-kóstolóval kezdődik, úgyhogy van miről beszélni az ültetett ebéd vagy vacsora alatt, ahol minden alkalommal új utastársat ismer meg az ember.

©

Pontosság mint kultúra

Európaiként Japánban vonatozva a legmegdöbbentőbb momentum az volt, amikor egy nagyjából másfél perces késésért olyan hangnemben kért bocsánatot a Hét Csillag kalauza, mintha elütöttünk volna egy iskoláscsoportot. Vonattörténészek szerint egyébként az I. világháború óta ilyen pontosak a japán vonatok, amikor néhány év alatt megduplázódott a vasúti forgalom. Annyira a kultúra része, hogy a vonatok általában nem késnek, hogy vannak klasszikus japán krimik, ahol a megoldás kulcsa a menetrend (tipp: Macumoto Szeicsó: Tokió Expressz). Van olyan vakbuzgó olvasó, aki a könyvvel a hóna alatt újrautazta a hős itinerét – a menetrendet sem kell online böngészni, az igazán megszállottaknak két kiadó is kilós súlyú kiszerelésben adja ki rendszeresen. Ettől még nem igaz, hogy az átlagos vonat sohasem késik Japánban – csak az arányok nagyon mások.

Bár a sétavonat igényesebb, mint az átlag, más vonatokon is szokatlan volt a szememnek a rend és tisztaság. Azt mondják, Japánban a legnagyobb punkok felrakják ugyan a lábukat az ülésre a tiltás ellenére, viszont a cipőjüket azért leveszik. Nyilván aki kivárja az egy évet, hogy sétavonatozhasson, nem fogja rendbontásért kidobatni magát, de az út nincs túlszabályozva: bár az étkezések ültetettek, minden program fakultatív, és ugyan a közös kocsik bezárnak este, a nagyobb hálófülkékben bátran tarthat hajnalig a buli. Egyrészt vicces úgy a falnak dőlni a bárpultnál, hogy az ember tudja, fogpiszkáló méretű elemekből hajtogatták kézzel, másrészt másnap magára vessen, aki húsz perc alvás után ébred arra hajnalban, hogy a hangosbemondóban közhírré teszik: baloldalt a tenger felett kelő napban tessék gyönyörködni.

A kultúrtörténeti áttekintés forrása Claude Leblanc Japán a vonatablakból című könyve.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!