A hamburgiaknak is megvan a maguk stadionja, csak éppen Bartók szól benne
Az esős, párás időben távolról óriási kalózhajóra emlékeztet, közelről egy palotára, amelyet üvegpikkelyek borítanak, felülről hegyláncnak tűnik, bent pedig olyan, mintha a Föld egy elvarázsolt, mély üregében szólna a zene. A hamburgi Elbai Filharmónia épületében a napokban a Budapesti Fesztiválzenekar is fellépett. Közel egymilliárd euróba került a megvalósítása, így nagy elvárásokkal kezdtük el az épület bejárását.
Az eredetileg a 17. században épült Szent Mihály-templom fekete tornyát egészen addig tartották Hamburg fő jelképének, amíg két évvel ezelőtt meg nem nyílt az Elba partján, a Grasbrook-félszigeten a város új, elegáns és első ránézésre meghatározhatatlan alakú zenepalotája, az Elbphilharmonie (magyarul Elbai Filharmónia). Azóta a templom kénytelen osztozkodni az „ikonikus épületnek” kijáró pozíción a legmagasabb pontján 110 méter magas, messziről jéghegynek vagy vitorlás hajónak látszó, csúcsokkal csipkézett épülettel. Sőt, jó eséllyel az Elbphilharmonie háttérbe is fogja szorítani a templomot, és olyan egyeduralkodó szimbóluma lehet majd az egykori Hanza-városnak, mint amilyen Sydney operaháza. Nem véletlen a hasonlat: a Sydney-i Operaház szintén kikötőben épült, szintén három oldalról víz veszi körül, és ugyancsak a hajós tematikát idézik a vitorlákra emlékeztető ívei.
A város központjától mindössze tíz perc sétára fekvő Elbphilharmonie alsó fele robosztus, a vörös téglás épületrész biztos alapot ad az épületnek, miközben az üvegből készült fele olyan, mint egy rá helyezett korona, légies és áttetsző, égbe nyúló csúcsaival a gótikára emlékeztet. Jó időben visszatükrözi a kikötőváros fényeit, az Elba pillanatnyi színeit, rossz időben viszont olyan, mintha elpárolognának a kontúrjai a ködben, összefolyna a felhőkkel.
Az épületbe kívülről egyáltalán nem lehet belátni, nincs kapuja, a bejárata gyakorlatilag egy jelentéktelen, dísztelen vízszintes rés a téglatömb egyik oldalán. Ez a befelé- és ég felé fordulás, a zártság azonban jót tesz a Filharmóniának; emiatt még kíváncsibbak vagyunk arra, hogy mit rejthet magában a rengeteg üveg.
Alíz Csodaországban
Előre lelőjük a poént: az Elbphilharmonie-ban van egy 2100 férőhelyes nagy hangversenyterem, egy 572 férőhelyes kisebb koncertterem, egy az épület teljes körbejárását lehetővé tevő, kilátóként is funkcionáló terasz (ezt plázának nevezik), egy hotel wellness részleggel, uszodával és étteremmel, egy ajándékbolt, egy parkolóház, hét darab kisebb próbaterem, és ha mindez még nem lenne elég, a 11. és a 26. emeletek között 44 darab luxuslakás is helyet kapott.
Ha az ember nem a hotelbe vagy az egyébként privát parkolókkal rendelkező lakások valamelyikébe igyekszik, hanem koncertre jön, vagy csak egy ingyen jeggyel a teraszról meg akarja nézni a naplementét, akkor egy 82 méter hosszú, nagyon furcsa mozgólépcsőn juthat be az épületbe. A szűk járatba helyezett mozgólépcső ugyanis konvex, úgy görbül, hogy nem látni a végét. Így aztán percekig utazunk rajta anélkül, hogy egyáltalán éreznénk, haladunk valahová. Meseszerű az egész, kicsit olyan, mint amikor Alíz beugrik a nyúlüregbe – nem tudjuk mi vár ránk a végén. Aztán a lépcső tetején csak kitágul a tér, és az előcsarnokba érkezünk. Innen érhetők el a koncerttermek, a shop és a pláza is.
Az Elbphilharmonie belső kialakítása épp olyan izgalmas, mint a külseje: különös szögek, hullámzó vonalak mindenütt. Tipikusan az az épület az „Elphi” – ahogy helyenként nevezik –, amit nem elég egyszer bejárni; minden alkalommal egy-egy új perspektívából más arcát mutatja a tágas belső.
Az öltözők, a hangversenyzongorákkal felszerelt felkészülő szobák, egyes irodák vagy a VIP-kávézó pedig az óriási üvegablakoknak köszönhetően elképesztő panorámával rendelkeznek. Hogy azokban az időszakokban, amikor Hamburgban eszébe jut a napnak kisütnie, ne legyen zavaró a 16 ezer négyzetméternyi üvegfelületet elárasztó fény, az ablakokat a széleken fekete pontocskákkal sötétítették. Okos megoldás, hogy bár ez az összesen 1096 darab ablak nem nyitható, a mélyre benyúló kereteikbe pici ablakocskákat szereltek, így végül is szabadon keringethető a levegő, és nem kell egy akváriumban éreznünk magunkat. Vannak erkélyek – ezektől lesz pikkelyszerű a homlokzat –, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy szippantsunk egyet a szeles hamburgi levegőből, és erre alkalmas az Elbphilharmonie tetején egy apró terasz is. Ide ugyan kizárólag a VIP-vendégek mehetnek fel, viszont annyira nem kell sajnálni tőlük a lehetőséget: mi jártunk fent és nem igazán láttunk semmit, csak az épület hullámzó tetejének fehér csúcsait.
Az Elbphilharmonie üvegfelülete akkora, hogy csak évente háromszor mosnak ablakot, akkor is 3-4 hetükbe telik az ipari alpinistáknak, mire végigsikálják az üveget, tevékenységük pedig általában élénk sajtóérdeklődésre tart számot.
A tökéletes hangzás nyomában
A legnagyobb szenzáció persze nem az üveg, hanem az épület magja, a hangversenyterem. Ennek kialakítása egyszerre állította kihívás elé a kivitelezőt, Jacques Herzog és Pierre de Meuron svájci építészeket, valamint Yasuhisa Toyota világhírű japán akusztikai szakértőt.
Az Elbphilharmonie hangversenytermét azzal a szándékkal hozták létre, hogy ott legyen a világ tíz legjobb akusztikájú hangversenyterme között, a színpad és az ülések elrendezése pedig ne a régi, „cipősdoboz-modell” alapján legyen kialakítva, hanem egy demokratikusabb, teraszos logikát kövessen – írja az épületről szóló könyvében a Hamburger Abendblatt újságírója, Joachim Mischke.
A „cipősdoboz-modell” szerint a terem általában téglalap-alaprajzú, egyik végében a színpad van, vele szemben a székek, és vannak ülőhelyek, ahonnan jobban, máshonnan rosszabbul lehet hallani a zenét. A demokratikusabb modell viszont a színpadot nagyjából középre pozícionálja, azt 360 fokban veszik körbe a széksorok, az egész terem alaprajza inkább hasonlít egy körsátoréra, mint egy téglalapra. Az új hangversenytermeket már általában ilyen elrendezéssel tervezik meg, előnyük ugyanis, hogy elvileg mindenhonnan ugyanolyan jól hallható bennük a zene.
A svájci építészeknek és Yasuhisa Toyotának tehát fel lett adva a lecke, amikor meg kellett építeniük a hamburgi hangversenytermet, de majdnem kifogástalanul megoldották a feladatot. Amikor a terem elkészült, Toyota ezt mondta: „Be kell ismernem, hogy nincs legjobb hely a teremben. De borzasztóan sok nagyon jó van.”
Ehhez figyelembe kellett vennie, hogy akkor jó a hangzás, ha a színpadhoz mindenhonnan 2 és 3 másodperc közötti idő alatt ér vissza a hang; és az üreges mintákkal díszített, a hangot sok irányba szétszóró falaknak, illetve a lejjebb hozott plafonnak köszönhetően az Elbphilharmonie termének esetében ez a sebesség 2,2 másodperc lett.
A március végén Bartók-műsorával itt koncertező Budapesti Fesztiválzenekar tökéletesen szólt a teremben, a Grand Hallnak gyönyörű, tiszta a zengése, és nem mosódnak benne össze a hangok – fogalmazott akkor a BFZ egyik zenésze.
Ebben, a különös atmoszférában pedig olyan érzés volt ülni, mintha a Föld mélyében, egy tágas üregben hallgattunk volna a zenét – nem véletlenül nevezik az épület magjának a Grand Hallt. Ezt a magot a kivitelező beleültette az üvegépület belsejébe, a hangversenyterem autonóm egységként, gyakorlatilag lóg az Elbphilharmonie közepén. Méretei ellenére nagyon intim tér ez, amit talán az is eredményez, hogy – csakúgy, mint a magoknál – van egy külső és egy belső héja.
A belső falát több száz acélrugó segítségével kapcsolták a terem külső falához, és ez a külső lemez érintkezik az épület többi részével. Ennek a kettős védelemnek köszönhetően az építészek maximálisan ki tudták zárni a külső zajokat, a rugókkal tompítani tudták a kívülről befutó rezgéseket és kiküszöbölték, hogy a hangok kiszökjenek belülről.
Másfélszer annyi, mint az új Puskás Ferenc Stadion
A középre helyezett színpadtól, és a rá néző széksoroktól kicsit olyan benyomást is kelt a hangversenyterem, mintha egy stadionban lennénk. Nem véletlenül: az építészeknek ez a hatás kimondott céljuk volt, hiszen a stadionok megtervezésénél is az a fontos, hogy minél közelebb legyenek a szurkolók a történésekhez. Az Elbphilharmonie-ban a legtávolabbi székek is mindössze 30 méterre vannak a karmestertől.
A stadionhasonlat nekünk, magyaroknak, viszont nemcsak ebből a szempontból lehet találó. Az Elbphilharmonie megépítése olyan drága volt, hogy hiába káprázatos maga az épület, azt a pozitív célt, amiért tulajdonképpen létrejött, kicsit beárnyékolja az a rengeteg pénz, amit a város beleölt. Az indokolatlanul magasnak tűnő összeg egy részét sokan el tudták volna képzelni más intézményekbe, például iskolákba és óvodákba befektetve.
Összesen 866 millió euróba került a projekt, ez átszámítva jelenleg több mint 277 milliárd forint. Összehasonlításképp: az idén novemberre ígért, budapesti új Puskás Ferenc Stadion bruttó 190 milliárd forintba kerül.
A 866 millió euróból Hamburg 789 millió eurót állt, az adófizetők viszont azért voltak leginkább felháborodva, mert – csak úgy, mint az említett stadion esetében – az évekig elhúzódó építkezés végén a benyújtott számlán messze nem akkora végösszeg szerepelt, mint amekkorát az elején kommunikáltak, becsültek.
Az egész projekt eleve egy sokkal szerényebb vállalkozásnak indult nagyjából azzal egy időben, hogy elkezdték felhúzni Hamburg legújabb negyedét, HafenCityt. Az új lakó- és üzleti negyed egy olyan területen épül fel (a bővülés még jelenleg is tart), ahol 15 évvel ezelőtt egy régi kikötő épületein, az üres raktárakon kívül semmi sem volt. Mivel az egész kikötő forgalma kintebbre tolódott, az itteni terület teljesen elvesztette funkcióját, de központi fekvése révén a városnak kezdenie kellett vele valamit. Már csak azért is, mert a csatornás, hidakkal átívelt negyed szomszédságában állnak azok az egykori, regénybe illő, neogótikus stílusban felhúzott vöröstéglás épületek (Speicherstadt), amelyeket 2015-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított.
Egy kultúrakedvelő házaspár, a projektmenedzser Alexander Gérard és művészettörténész felesége, Jana Marko 2001 környékén kitalálták, hogy az újratervezendő HafenCity egyik üres raktárát egy hangversenyteremmé kéne átalakítani. A Kaispeicher A nevű, hatvanas években épült téglaépületet szemelték ki erre a célra, korábban itt kókuszt és kávét tároltak a messziről érkező hajókról, de a komplexum jó ideje az ürességtől pangott. Marko és Gérard azt gondolták, hogy a benne létesített hangversenyterem felrázná a közösségi, kulturális életet, ami azért is tűnt jó ötletnek, mert a Laeiszhalle, a város történelmi hangversenyterme akkoriban már nagyon túlterhelt volt. A Kaispeicher A így lett az Elbphilharmonie alapja, és a svájci építészek később már erre a raktárépületre álmodták rá az üvegpalotát.
„Ez mindenkié lenne, és nem csak a felső egy százaléké. Mint a tű az akupunktúrában, az Elbphilharmonie érkezése energiával fogja a várost feltölteni” – vélte a házaspár. Utólag persze, már látjuk, hogy a széles közönség elérése azért leginkább a pláza ingyenes kilátásában és a korábban említett, hét próbaterem esetében valósult meg. A Kaistúdióknak nevezett termekben ugyanis amatőr zenészek, kórusok, családi zenekarok próbálhatnak és adhatnak koncerteket, sőt ezek egyikében működik egy alapvetően szíriai menekültekből és hamburgiakból létrejött énekkar is.
A házaspárnak 2002-ben sikerült meggyőznie Hamburg akkori polgármesterét az Elbphilharmonie létrehozásáról; a politikusok, a városi tanács azt követően állt a projekt mellé, hogy Hamburg elbukta a 2016-os nyári olimpia szervezésére a pályázás lehetőségét. Sport helyett most beállhattak egy kulturális ügy mögé.
Alexander Gérard először 95 millió euróra becsülte a költségeket, de a megvalósíthatósági tanulmányban már 186,7 millió euró szerepelt. 2006-ban az építészek kicsit újragondolták a dizájnt, extrákkal szerelték fel az épületet (így került a hangversenyterembe egy fölülről belógatható hangrendszer), és ekkor csúszott fel a projekt költségvetése több mint 241 millió euróra, majd pedig az évek során meg sem állt a 800 milliós „csillagos égig”. A projekt mindeközben rengeteget késett, hiszen eredetileg már 2010-ben kész kellett volna lennie az épületnek, ehhez képest csak ekkor kezdődhetett meg a valódi építkezés.
Az Elbphilharmonie-t végül 2017 januárjában adták át hivatalosan, azóta évente 700 koncertet bonyolítanak le a kisebb és a nagy hangversenytermében összesen, a Grand Hallban minden alkalommal sikerül eladni az összes jegyet. Mondjuk, ennyi anyagi ráfordítás után az a minimum, hogy folyamatosan teltházat csináljanak.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
