Dominique Strauss-Khan, az IMF vezérigazgatója. A héten bejelenti © AP

A közlemény azt tudatta, hogy az IMF – szorosan egyeztetve az Európai Unióval – átfogó megállapodásra jutott Magyarországgal olyan lépések egész soráról, amelyek erősítik a magyar gazdaság rövid távú stabilitását, és javítják hosszú távú növekedési potenciálját. A program szavatolni fogja a költségvetés fenntarthatóságát, és megerősíti a pénzügyi szektort. Az említett lépések támogatása érdekében a következő napokban – a program végleges formába öntése után – jelentős pénzügyi csomagot jelentenek be Magyarország javára. Strauss-Kahn az összeg nagyságáról nem beszélt, de megjegyezte, hogy a csomagban részt vállal az IMF mellett az EU, néhány európai ország, valamint regionális és más nemzetközi szervezetek is.

A Nemzetközi Valutaalap készenléti hitelre vonatkozó megállapodás formájában nyújt segítséget Magyarországnak, az IMF igazgatótanácsa pedig gyorsított eljárásban hagyja jóvá a megállapodást – közölte Strauss-Kahn, aki szerint a Magyarország által előirányzott célkitűzések igazolják, hogy az ország „kivételes mértékben” férjen hozzá a valutaalap forrásaihoz.

De mit tartalmazhat az a feltételül szabott lépéssorozat, amelyet a közlemény említett? A találgatások már azután elkezdődtek, hogy a magyar kormány bejelentette az IMF által kilátásba helyezett segítséget. Az első reakciók szerint Magyarországnak nem kellett számítania túlzott keménységre, hiszen az uniós konvergencia program már kijelölte azt az utat, amelyet az országnak végig kell járnia gazdasága stabilizálásához.

Ahogy azonban múltak a napok, s kiderült, hogy Európa a korábban vártnál sokkal erősebben érintett a pénzügyi válságban, úgy váltak egyre borúlátóbbá az elemzések a magyar IMF megállapodás feltételeit illetően is. A hétvégi kommentárok némelyike egészen odáig ment, hogy a valutaalap olyan brutális követelményeket támaszt, amelyeket Magyarország nem lesz képes vállalni, s ezzel elúszik a nemzetközi védőfal építésének esélye a forint védelmére, s a magyar pénzpiac minden kétségbeesett lépés (például a brutális, 300 bázispontos kamatemelés ellenére) összecsuklik. E spekulációt azonban Strauss-Kahn bejelentése véglegesen cáfolta.

Az IMF és partnerei valószínűleg igen kemény feltételeket szabnak, amelyek viszont ténylegesen egybeesnek Magyarország gazdasági és politikai érdekeivel is. Az ugyanis régóta nyilvánvaló a széles nyilvánosság előtt is, hogy az ország többet fogyaszt, mint amennyire lehetősége volna. A „szociális rendszerváltás” utópiája már régen megbukott, hiszen a bérszínvonal-emelkedés nem pezsdítette fel a belgazdaságot olyan mértékben, ami az életszínvonal gyors növekedésének hátteret adott volna. A fogyasztást elsősorban importból elégítettük ki, ami a külső adósság, s persze az adósságszolgálati teher gyors emelkedéséhez vezetett. Mindeközben a politikai pártok nem voltak képesek megegyezni azokban a minimális átalakítási programokban sem, amelyek képesek lettek volna egyensúlyi pályán tartani a magyar nemzetgazdaságot. Sőt, a politikusok elhitették az emberekkel, hogy nyugodtan eladósodhatnak, hiszen a bérek és ellátások folyamatosan nőnek, hogy nem kell felelősséget vállalniuk magukért, hiszen az állam mindig megvédi őket, ha máshogy nem, hát segélyezéssel. Arra sem voltak restek, hogy a legszükségesebb reformoknak is gátat vető népszavazásokra biztassák őket.

Az IMF székháza Washingtonban. Betonbiztos konstrukció © IMF

Az álmodozásnak azonban most vége. Amit a saját politikusaink képtelenek voltak elfogadni, amit a gazdasági szakembereink nem tudtak keresztülverni rajtuk, amit a nép nem akart tudomásul venni vagy elhinni, azt most erővel letolhatják a torkunkon. Sőt, még az is megtörténhet, hogy a különféle politikai erőkhöz tartozó politikusok – akik emígyen a konkrét felelősséget elháríthatják maguktól – olyan titkos paktumot kötöttek az IMF feltételeinek elfogadásáról, ami lehetővé teszi az oly égető, de politikai bátorság híján vagy választási számítgatások és egzisztenciális megfontolások következtében eddig bevezethetetlen intézkedéseket. Akár úgy is, hogy hajlandóak a szükséges kétharmados törvényeket is megszavazni. A felszínen ettől még maradhat az acsarkodás s az egymásra mutogatás, hogy a keserű pirulát ki miatt kell a választóknak lenyelniük, de a parlamenti szavazógombokat ettől még azonosan nyomhatják meg az IMF feltételeire hivatkozva.

Miféle követelményeket támaszthatnak tehát a pénzügyi mentőövért cserébe? Először is a konvergenciaprogram következetes véghezvitelét. Akár a tervezett hiánycsökkentési ütem felgyorsítását is, ami azt eredményezheti, hogy már az idén nullára faragják a költségvetés hiányát. Ez elvezethet oda, hogy az infláció is gyorsabban csökken a vártnál, s ha az államháztartás adóssága is csökkenő tendenciát mutat, akkor 2009-ben Magyarország beléphet az ERM II. pénzügyi rendszerbe, amit az euróbevezetés előfeltételének tartanak. Emellett megjelenhet a költségvetés kiadásait, a költekezés újrakezdését korlátozó jogszabályok bevezetésének igénye is. A túlságos restrikció gazdasági növekedést visszafogó hatása miatt azonban gondosan kell megválasztani a fékezés megfelelő mértékét, nehogy elveszítsük a réven, amit megnyertünk a vámon.

Másodszor, a nagy ellátórendszerek reformját valószínűleg azonnal meg kell kezdeni. Ez magában foglalhatja az egészségbiztosítás, a nyugdíjrendszer és a szociális segélyezés rendszerének átalakítását. S ez nyilván sokkal nagyobb áldozatot jelent majd a polgároknak, mint a népszavazáson elutasított 300 forintos vizitdíj. Továbbá a közép- és hosszútávú munkaerő-piaci megfontolások miatt előírhatják az oktatás, elsősorban a tömeges felsőoktatás modelljének átalakítását is.

Az országnak nyomasztó terhet jelentő önkormányzati rendszer átalakítását is kikövetelhetik. Ez pedig igen fájdalmas lehet a pártoknak, hiszen aktivistáik – akik a hatalomgyakorlásban, a pénzek helyi elosztásában is fontos szerepet játszanak – jelentős része önkormányzati pozíciókból húz jövedelmet, viszont mérhetetlenül sokba kerülnek. Egyes becslések szerint, ha az európai tendenciáknak megfelelő önkormányzati struktúrát tudnánk bevezetni, az évente ezermilliárd forint megtakarítást tenne lehetővé, ami nagyságrendileg azonos a külső adósságszolgálat mértékével.

Végül felmerülhetnek bizonyos gazdaságélénkítő intézkedések is, például az adórendszer egyszerűbbé tétele, az adóstruktúra átalakítása például a fogyasztási típusú vagy a vagyonhoz kötődő adók nagyobb súlyának megteremtésével, s a munkajövedelmekhez kapcsolódó kiadások mérséklésével.

Hogy a különféle elemek közül melyik mekkora súllyal és főleg milyen időhorizonttal szerepel majd a csomag feltételei között, azt végképp csak találgatni lehetne. Annyi azonban bizonyos, hogy Magyarország számára ez a külső kényszer történelmi lehetőséget hordoz, hiszen a segítségével átléphetünk olyan megmerevedett frontokon, amelyek jelentős részben hozzájárultak versenyképességünk romlásához, s a mai kiszolgáltatott helyzetünk kialakulásához. Így talán a trend végre valahára megtörik, s lesznek következmények (ha mégoly fájdalmasak is). Ha jól sikerül a beavatkozás, alighanem egyszerre fogunk utálatot és hálát érezni az IMF iránt. Ha rosszul? Nos, arról jobb nem beszélni…

Meixner Zoltán