Az állami kamattámogatásos diákhitel-konstrukció (Diákhitel 2) a költségtérítéses képzés finanszírozásának olyan rendszerét teremti meg, ami nem egyszerűen bonyolult és drága, hanem a kormányzati elvnek is ellentmondva, fenntarthatatlan, ésszerűtlen és igazságtalan.

A Diákhitel 2 néven futó új tandíjfinanszírozó hitel növeli az államadósságot, évi több tízmilliárddal terheli meg a központi költségvetést és 20-30 évre determinálja a költségvetési tervezést egy nagyságrendileg akkora rendszert kialakítva, mint az egészségügyi- vagy a nyugdíjkassza. Mindezt úgy teszi, hogy már a legelején a társadalmat is felbőszíti, hiszen széles körben – nevezzük bárhogy – bevezeti a tandíjat, és ezzel párhuzamosan szétzilálja a felsőoktatás rendszerét a keretszámok drasztikus átszabásával. Mivel költségvetési megtakarítás nincs rajta (sőt!), a Diákhitel 2 hitelteleníti a Széll Kálmán-terv felsőoktatásra vonatkozó kiadáscsökkentő elképzeléseit.

Az állam magára húzza a kockázatot

A kormány január közepén döntött a Diákhitel 2 program elindításáról, amely a részösztöndíjas, valamint az önköltséges hallgatók részére biztosít állami kamattámogatású, rögzített felhasználású kedvezményes hitelt. A Diákhitel 2 kizárólag a képzés önköltségének fedezetére szolgál, és közvetlenül az intézményekhez folyik be. A hitelt a keddi kormányszóvivői tájékoztató értelmében a kedvezményezettnek azt követően kell elkezdeni törlesztenie, hogy munkába állt, de legkésőbb a 35. életév betöltése után. A hitelt fix kamatozású, 2 százalékos kamat terheli majd, ami a jelen körülmények között azt jelenti, hogy a konstrukcióhoz jelentős állami kamattámogatás társul. A havi törlesztőrészlet ugyanakkor az elhangzottak szerint a jogosult bruttó jövedelmének négy százalékát nem haladhatja meg.

Giró-Szász András: Fenntarható és minőségi felsőoktatás
©

Giró-Szász András kormányszóvivő ugyan a Diákhitel 2 bemutatóján azt mondta, hogy a minőségi és fenntartható felsőoktatás alapjait rakta le a kormány: az új diákhitel-konstrukció inkább időzített bomba az államháztartáson belül. Merthogy a Diákhitel 2 egyik legnagyobb bűne épp az, hogy míg az eddigi diákhitelrendszer az államról levette a kockázatot és egyáltalán nem szívott el "energiát" a költségvetéstől (hiszen a hitelállomány visszafizetési kockázatait, illetve a diákhitelközpont költségeinek a biztosítását a költségvetésen kívül kezelte), az államilag támogatott diákhitel egy több ezermilliárdos állami kötelezettség-vállalást vetít előre a rendszer teljes felállása esetére.

Az eredeti diákhitel fenntartható, a Diákhitel 2 nem

A jelenlegi diákhitel-rendszer úgy működik, hogy a hitel visszafizetését nem az állam, hanem a jogosultak kockázatközössége garantálja száz százalékban: a mindenkori átlagos forrásköltségre (tehát, hogy milyen kamattal szerez a Diákhitel Központ a piacról pénzt) ugyanis rárakódik egy nemfizetési kockázati kamatprémium (ami jelenleg 1,48 százalék). Ez a mindenkori nemfizetési hajlandóság mellett biztosítja azt, hogy a rendben fizető ügyfelek hozzájárulása azokét is fedezze, akik valamilyen oknál fogva elmaradnak a fizetéssel. (A jelenlegi diákhitel-rendszer statisztikája egyébként nemzetközileg is figyelemre méltó: százból csak hárman nem törlesztenek rendesen, így a kockázati prémium a jelenlegi évi 400 ezer forintos hitelkeret mellett alacsony maradhat.) A diákhitel-központ működési költségéinek fedezésére ugyancsak be van építve egy alacsony kamatfelár (0,8 százalék) – így még azt sem kell a költségvetésnek finanszíroznia.

Ezzel szemben az új diákhitel 2 százalékos, fix kamatozású, államilag támogatott kamatozás mellett értelmezhetetlen a jelenlegi konstrukcióban: a nagyságrenddel nagyobb hitelállomány miatt mind a nemfizetési hajlandóság, mind a kamattámogatáshoz kapcsolódó bürokrácia jóval nagyobb, így a kibővülő Diákhitel Központ működése is drágább lesz. (Különösen, ha egy nap kiderül, hogy az állami kamattámogatásra fordítandó alap felülről zárt lesz, mert túl sokba kerül, így valamilyen - rászorultsági vagy egyéb alapon - alapon szűrni kell a jogosultakat, és ez bizony az adminisztráció felduzzadásával jár.) Márpedig ennek a két elemnek a többletköltségét az új kockázatközösség aligha vállalja majd fel.

Többe kerül, mint amennyit a felsőoktatáson spórolnának

Ennél is fontosabb: a rendszer eddig teljesen a piacról - az Európai Fejlesztési Banktól (EIB), a Magyar Fejlesztési Banktól, valamint az Állami Adósság-kezelő Központ közreműködésével diákhitel-kötvények kibocsátásán keresztül - finanszírozta magát, míg a kamattámogatással a forrásköltség rendkívül megemelkedik. (A jelenlegi 10 százalékos államkötvényhozamok mellett 8 százalékos kamattámogatás a 2 százalékos kamatozású hitelre simán elképzelhető.) Márpedig a jelenlegi diákhitelrendszer az EIB-től részben azért is jutott olcsó forráshoz, mert a rendszer működtetésében nincs költségvetési támogatás, miközben mégis közcélt valósít meg.

Diákhitel 2: Berosálás
©

Ha utánaszámolunk a Diákhitel 2 költségvetési hatásának (kamattámogatás + nemfizetési kockázati prémium-, valamint Diákhitel Központ többletköltsége), kiderül, évi akár 60-80 milliárdos plusz kötelezettség is jelentkezhet a büdzsében. Mindez úgy, hogy a Széll Kálmán-tervben a felsőoktatás reformjától 2012-13-ban összesen 48 milliárd megtakarítást remélt a Nemzetgazdasági Minisztérium. Ez azt jelenti, hogy a kamattámogatásos diákhitel nemhogy elolvasztja azt a megtakarítást, amivel indokolták a strukturális reformot, hanem sokkal több ráfordítást is igényelne.

Növeli az államadósságot

A hatások vizsgálatakor azt sem szabad elfelejteni, hogy az uniós költségvetés-tervezési módszertan (ESA 95) is arra kényszeríti az NGM-et (még ha az egészet szívesen elbújtatná a Diákhitel Központ Zrt. kulisszái mögé), hogy a Diákhitel 2-t a központi költségvetésen belül számolja el. Egyrészt ez következik abból, hogy végső esetben a kockázatokat (risk transfer) a költségvetés viseli (míg a Diákhitel 1-nél az igénybe vevők közössége), másrészt az ún. „50 százalékos szabály” (50%-rule) is sérül: ez kimondja annak tilalmát, hogy a rendszert, vagy annak akár csak a működtetését legalább fele részben  az állam finanszírozza. (A Diákhitel 2 a kamattámogatást és feltehetően a Diákhitel Központ működési költségeinek a nagy részét is állami pénzből finanszírozná – függetlenül attól, hogy a diákokat küldi oda a kasszához, de a kockázatokért végső soron javarészt ő felel.) A Diákhitel 2 az előbbiekből következően növelné az államadósságot, amit egyébként a kormány örök időkre a legmagasabb jogszabályi szinten tiltana.

Még egy bomba

Bár a kormány feltehetőleg azt képzeli, hogy a kamattámogatásos rendszert csak magyar állampolgárok vehetik igénybe, európai bírósági ítéletek mutatják, hogy az EU-n belül a helyi diákhitel-konstrukciókat a tartósan ott tanuló, uniós országból érkezett külföldi hallgatók (tehát akik nem csupán vendéghallgatók) is igényelhetik. Így működik a Tuition Fee Loan, amit szintén a tanulmányok befejezése után kell elkezdeni törleszteni, rendkívül kedvező kamattal. Márpedig a Diákhitel 2 már van akkora összeg, hogy a felvétele a külföldi hallgatókat is elgondolkoztassa. Míg például Nagy-Britanniában nincs kamattámogatás, Magyarországon az itt tanuló külföldi diákokat is közpénzből támogathatnánk.

És hogy mindez milyen eredményt hoz?

A kormány úgy jár el, mintha a bal füle megvakarásához a jobb kezét használná, de előtte átnyúlna még a két lába között. Ahelyett ugyanis, hogy Orbánék közvetlenül a felsőoktatásnak odaadnák azt a pénzt, amit most nem akarnak odaadni, sokkal bonyolultabb utat eszeltek ki. A diákokat közbeiktatva, borzasztó bonyolult módon és drágán címkézik meg a felsőoktatás költségtérítését – és közben az egyetemistákat is jól felidegesítik, hiszen ők meg azt látják: a tandíjfinanszírozó hitellel milliós adósságba verték magukat.

Pedig az egyén szintjén nagyjából az történik, hogy a képzéséért kifizet az öt év alatt (alap- + mesterképzés) ötmillió forintot, miközben 3 milliót a kamattámogatással az államtól is kap. Ha nem lenne kamattámogatás, akkor sem történne egyébként tragédia: a futamidő néhány évvel hosszabb lenne, ennek megfelelően többet kéne visszafizetni, de mivel akár az aktív kor végéig ki lehet húzni a törlesztést, az sem jelentett volna nagy feszültséget. Mivel a képzésből az egyén profitál a legtöbbet, ezt valóban el lehetett volna adni jó befektetésnek.

Más verzió, de nincs gazdája

Furcsa még, hogy a kormányzat minőségi képzés feltételrendszeréről beszél, de ettől nem lesz jobb vagy számon kérhetőbb semmi: arról ugyanis szó sincs, hogy miképp társulna ehhez a rendszerhez az oktatás színvonalának vagy a hallgatói elégedettségnek a mérése. A kormány egyébként azt sem indokolta, hogy miért igazságosabb az, hogy keveseket juttat be ingyen, a többségnek fizetni kell sokat vagy nagyon sokat, azzal szemben, hogy mindenki fizessen (kivéve a legrászorultabbak és a legtehetségesebbek szűk körét), és amúgy építsünk ki egy értelmes diákhitel-rendszert.

©

Feltűnő, hogy a bemutatott rendszer más, mint aminek az anyaga a Nemzeti Erőforrás Fejlesztési Minisztériumból (Nefmi) az év elején kikerült. Aszerint a verzió szerint még szó se volt kamattámogatásról: az eredeti diákhitelrendszert úgy bővítették volna ki, hogy az eddigi 400 ezer forint szabadon felhasználható keret fölött megnyitottak volna egy legfeljebb 800 ezres keretet, amit csak képzési költségre lehetett volna felhasználni – a törlesztőrészlet viszont a bruttó jövedelem 6 vagy 8 vagy akár 12 százaléka is lehetett volna. (Tehát a Diákhitel 1 után itt is megjelent a jövedelemarányos törlesztés, ami garancia arra, hogy a hallgató merjen belevágni a hitel felvételébe, hiszen ha ez első jövedelme alacsony, akkor sem kell magas törlesztővel számolnia – csak az eredeti verzióban reális kulcsok szerepeltek.) Az előterjesztő a drágább szakok esetében, mint például az orvos vagy fogorvos, azzal kalkulált, hogy az ne legyen nagy létszámú (a szükséges orvoslétszám kiszámítható), de maradjon államilag finanszírozott.

Itt is Matolcsy

A hvg.hu megpróbálta kinyomozni, miért kapott gellert az eredeti előterjesztés: csupán annyit sikerült megtudni, hogy a január 4-i kormányülésen a kamattámogatásos verziót Matolcsy György vezette elő – de nem tudtunk olyan szakértőt találni, aki ezt az ötletet magára vállalta volna. A tandíj politikai története Magyarországon eddig is rémdráma volt: noha teljesen logikus, hogy a felsőoktatás tömegesedése tízszer akkora hallgatói létszám mellett ugyanannak a színvonalnak a biztosítását alig növekvő ráfordítás mellett nem teszi lehetővé – azt mégsem sikerült  megértetni, hogy a tanulók (akik egyébként a diplomájukkal könnyebben jutnak álláshoz és magasabb jövedelemhez) fizessenek a képzésükért részhozzájárulást (co-payment). A Fidesz ezt kétszer is megfúrta (1998-ban és 2008-ban a „szociális” népszavazással). És bár a diákhitel intézményét is Orbánék teremtették meg, kifejezetten tandíjfinanszírozó diákhitel eddig nem jött létre: ami viszont most megszületett, az legalább annyira ártó és fenntarthatatlan, mint az első Orbán-ciklus végén, amikor a kabinet megemelte az államilag támogatott lakáshitel kamattámogatását.

Mi buktathatja meg?

A Diákhitel 2 elbukhat azon, hogy az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) vagy az EIB nem biztosít forrást, az Európai Bizottság elmeszeli, mert szembemegy a túlzottdeficit-eljárás ajánlásaival, és amúgy is egy pillantra lefagy, mert ilyen helyzetben, mint amiben Magyarország van, ilyen mérvű pénzügyi vállalást nem szoktak tenni. Esetleg azt mondja az EU/IMF, hogy a hitelünkért cserébe ezt felejtsd el. Vagy egyszerűen a kormány ráébred, hogy mégse kéne.

Cikk megosztása
Címkék