"Még 1948-ban is előfordulhatott, hogy a mozikban tartott ellenőrzés során tucatszámra találtak 12-14 éves iskolakerülő gyermekeket, akik A pankrációs cowboy vagy a Tarzan győz és hasonló filmek révén részesültek az imperialista nevelés áldásaiban." Ekként háborgott 1949-ben A harmincéves szovjet film diadalmas útja Magyarországon című díszkötet előszavának névtelen szerzője. Utóbb nyilván megvigasztalta az Új Film című szakmai lap év végi száma, amely arról tudósított, hogy "december utolsó hetében az ország valamennyi mozijában csak szovjet film szerepel a műsoron".

Rákosi köszönti a kétéves Magyar Filmipari Rt.-t © MAFIRT

A könyvcímmé is emelt diadalmas út első állomása napra pontosan meghatározható: 1945. február 3-án, amikor Budán még elkeseredett harcok zajlottak, a pesti Rákóczi úton a sebtében helyreállított Uránia moziban bemutatták Az oreli csata című grandiózus műalkotást, amely óriási sikert aratott a romba dőlt város pincéiből előtántorgó túlélők körében, csakúgy, mint a másik szovjet filmeposz, az egy partizánnő életét felvillantó Tovaris P., melyet szintén heteken át telt ház előtt vetítettek.

Június közepére a helyzet gyökeresen megváltozott. Jelzi ezt a kommunista párt alapította Magyar Filmipari Rt. (Mafirt) öt mozivezetőjének feljegyzése a vállalat vezérigazgatójának, Kovács Istvánnak: "Az orosz filmek iránt a nagyközönség kezdeti erős érdeklődése csökkenőben van." A levélírók szerint ennek az volt az oka, hogy néhány hét elteltével már nem tűzhették "konkurenciamentesen" műsorra a szovjet filmeket, a moziéhes közönség pedig - sőt jó néhány "szórakozást kereső orosz katona is" - igen hamar protestált a túl sok propagandafilm ellen, "igazi művészi filmeket", valamint "kimondottan amerikai filmeket" akartak látni. Az MKP akkori jelszavával, "Szabadság!"-gal végződő levél konklúziója: "nem lehet közömbös sem a vállalatnak, sem a színháznak, sem a pártnak, de talán az orosz filmérdekeltségnek sem az a bevételi mínusz, amely a helytelen műsorpolitika" következtében alakult ki.

Valószínűsíthető, hogy a feljegyzés inspirálója maga a címzett, Kovács István lehetett, hiszen a mozivezetők vészharangkongatása az ő levelének mellékleteként landolt az MKP vezetőinek asztalán. A "sürgős és hathatós intézkedést" kérő Kovács "teljes mértékben" egyetértett a mozivezetők beadványában foglaltakkal. A "legsúlyosabb nehézségnek" ugyanis azt nevezte, hogy "május elsején Budapestre érkezett és azóta is itt van Piszkariev, a Soyuzintorgkino megbízottja", aki - így a levél - "sem kellő intelligenciával, sem áttekintéssel nem rendelkezik". Majd ezt írta a szovjet hadsereg őrnagyáról: "Igen objektívek vagyunk, ha azt állapítjuk meg, hogy egyetlen tevékenysége az akadékoskodásban merül ki, (...) erőszakosan, agresszíven akarja az orosz filmek gyors egymásutánban való műsorra tűzését megvalósítani, nyilván azért, hogy magának érdemeket szerezzen, de nem törődik azzal, hogy a mozik rentábilisek maradnak-e..."

Noha a nyereségesség komoly érv lehetett (lásd Jövedelemmegosztás című írásunkat), Kovács meglehetős taktikai érzékről is tanúbizonyságot tett, amikor pártfölöttesei segítségét azután kérte, miután Piszkariev egy, a szokásosnál hosszabb, Világos út című szovjet film kedvéért azt követelte tőle, hogy az Uránia ne vetítse le a Rákosi Mátyás miskolci látogatásáról készült Mafirt-krónikát...

"Révai! Hívatni kell Piszkarievet!" - olvasható a párt főtitkárának, Rákosinak a kulturális ügyekben felelős Révai Józsefhez intézett széljegyzetes utasítása a szóban forgó levélen. A Politikatörténeti Intézet levéltára őrizte meg ezt abban a vaskos, máig publikálatlan irategyüttesben, amelyből feltárhatók egy meghökkentő és az eddigi ismereteinket meglehetősen árnyaló - majdnem háromesztendős, kulisszák mögötti - csatározás stációi. Hogy a szovjet őrnaggyal mit beszélt - s egyáltalán beszélt-e - Révai, nem lehet tudni. Az viszont bizonyos, hogy az orosz filmek körüli konfliktusok folytatódtak: Kovácsnak szeptember közepén például azért kellett igazoló jelentést írnia Révainak, mert csak hét napig játszották a Lenin című, egész estét betöltő dokumentumfilmet.

"A film minden erkölcsi siker ellenére gazdasági bukást jelentett a színház számára" - írta a vezérigazgató, s a kommunista pártvezetők, úgy tűnik, megint csak tudomásul vették azt a pénztermő gyakorlatot, hogy a Mafirt mozijainak többsége felváltva vetítette a politikailag kívánatos alkotásokat (például a Gorkij gyermekkorát vagy a Berlin című riportfilmet) és az olyan, ideológiai értelemben hiányos, ám a közönség igényének mégis megfelelő munkákat, amilyen például - a reklámja szerint - "a Bagdadi tolvaj művészi modorában" készült A szerelem ördöge vagy a "legnagyobb francia filmként" hirdetett Üldözöttek.

1946 tavasza azonban már változást hozott: a Soyuzintorgkino - amely időközben Szovexportfilmre változtatta a nevét, de tevékenysége, mi több, képviselője is változatlan maradt - váratlan hadműveletet hajtott végre. Arra hivatkozva, hogy az Uránia mozi felszerelése német tulajdon, s mint ilyen, jóvátételként a Szovjetuniót illeti, április közepén egyszerűen kiebrudalta az épületből az MKP vállalatát. A legfelső magyar pártvezetés igyekezett menteni a menthetőt, Rákosi májusban rövid időre félbeszakíttatta a Mafirt és a Szovexportfilm közötti elszámolásokat - értsd: a vetítési jogdíjak kifizetését -, ám a Rákóczi úti filmpalota szovjet kézben maradt, s attól fogva a főváros legnagyobb nézőterű, ám legkisebb látogatottságú mozija kizárólag szovjet alkotásoknak adott otthont.

A szovjet filmek bemutatási joga oly fontos lehetett, hogy még a háború közben, 1944 decemberében szerződést kötöttek róla. Mivel e jog változatlanul a Mafirtot illette, de a magyar cég ez irányú buzgalma korlátok közt maradt, új vádat fogalmaztak meg a szovjetek: nem kielégítő a szovjet filmek propagandája, "lelkiismeretlenül" fordítják le magyarra az orosz szövegeket, a Ködös ifjúság című filmben például egy kolduló szájába az "Adjatok alamizsnát!" helyett az "Adjatok egy kis pástétomot!" szófordulat került - sőt politikai szabotázsként értékelték azt, hogy egy szovjet híradóból éppen a német Paulus tábornok bírósági vallomását vágta ki az egyik moziüzem vezetője.

Vera Muhina szobra A legrosszabb szovjet film is jobb, mint egy amerikai © Müller Judit

A pártkasszát hónapról hónapra feltöltő Kovács e bűnlajstrom ellenére is a helyén maradt, igaz, az MKP titkársága átfogó vizsgálatot rendelt el a Mafirtnál. A Révai József instruálta testület végül mindössze abban marasztalta el a vezérigazgatót, hogy nem személyesen írt a szovjet elvtársaknak, hanem egy "alantasának adta át a megválaszolást". A feltétlen bizalom megrendülését azért az már jelezte, hogy a vezérigazgató mellé ügyvezető igazgatót állítottak a Franciaországból hazatelepült illegális kommunista, Angyal György személyében. Csakhogy ő is igen hamar a magáévá tette a vezérigazgató elképzeléseit. Olyannyira, hogy az addigi védekezést újabb kifogással gazdagította: az orosz film "rossz üzleti eredményeinek az is oka, hogy a kisgazdapárt társadalmi bojkottra szólította fel a tagjait", s "a reakciósok nem nézik meg még a legkiválóbb műveket sem". Szeptemberben pedig Kovács és Angyal közösen jegyezték azt a pártjuk központi vezetőségének címzett diadalittas beszámolót, amelyből kiderül: a Mafirtnak végre sikerült szerződésmódosítást kieszközölnie, s immár "50 százalékkal csökkent a szovjetfilm bemutatására vonatkozó kötelezettségünk". Ráadásul a Mafirt a továbbiakban ugyanannyi magyar vagy más eredetű filmet hozhat forgalomba, mint amennyit a nagy testvéri országból mutat be.

1947 júniusában Kovács István, máig nem tisztázott okokból - a korabeli nekrológok megfogalmazásban - "tragikus hirtelenséggel elhunyt", vagyis öngyilkos lett. Az utódául kinevezett Angyal György vezetésével jutott el a Mafirt a filmharc utolsó dokumentálható stációjáig, amikor is a már említett Piszkariev őrnagy, megelégelve a magyar "filmiparosok" packázásait, pártfogóihoz fordult segítségért. A Vörös Hadsereg sajtóirodájának vezetője, akit a korabeli források Quin elvtársként említenek, az MKP titkárságának címzett levelében 1947 őszén "a Szovjetunió párt- és állami vezetése nevében" 11 pontban foglalta össze "a magyar filmes elvtársakkal" szembeni, akkor már jól ismert kifogásokat. Ráadásul a szovjetellenesség vádjával is megfejelte őket, mondván, a Mafirt "az amerikai, francia és angol filmek átvételét politikailag képzetlen emberekre bízza, és a saját mozijaiban ideológiailag tudatosan káros filmeket" mutat be...

A feljelentőlevél állításait visszautasítva Angyal leszögezte, hogy a "25 éves fasizmustól megmételyezett magyar közönség ízlését dialektikusan" kell megváltoztatni, majd ismét emlékeztette megbízóit arra, hogy a Mafirtnak kettős a feladata: "a haladó szellemű filmek terjesztésén" kívül "a párt gazdasági eredményeit kell szolgálni".

E parázs jegyzékváltás után október 22-én az érintettek - a magyar pártvezetés utasítására - egyeztető megbeszélésre ültek ugyan össze, ám túl sokra már nem mentek. Új érvvel legfeljebb a politikai bunkóval fenyegetett Angyal György rukkolt ki, amikor is azt fejtegette: az amerikai filmek elleni harcnak "jó módszere (...), hogy a mi mozijainkban mutatjuk be és buktatjuk meg őket. Nem érdekünk ugyanis, hogy a konkurencia csináljon velük nagy üzletet..." E felvetésre válaszolva Quin kifejtette, hogy "a legrosszabb szovjet film is jobb, mint egy amerikai", s az ideológiai értetlenkedést megunva a következőkkel rekesztette be az értekezletet: "Kijelentem, hogy az a szerv, aminek a tagja vagyok, továbbra is figyelemmel kíséri a szovjet filmek sikerét és haladását, s ha a Mafirt munkájában semmiféle változás nem lesz, akkor másképpen és más szervek előtt fogjuk ezt a kérdést felvetni..." Még feltárásra vár, milyen szerepe volt a fenyegető "másképpen és más szervek előtt" kitételnek abban, hogy Angyal Györgyöt 1949-ben a Rajk-per kapcsán letartóztatták, és 47 éves korában, a vizsgálati fogságban meghalt.

MURÁNYI GÁBOR