,,Volt egy pozitívuma is Bozóki András látogatásának: végre láttuk a kulturális minisztert az Operaházban" - ezzel a rosszmájú megjegyzéssel kommentálták többen is a dalszínház múlt pénteki botrányos évadnyitó társulati ülésén történteket. Bár a hullámzó kedélyállapotukról híres primadonnákat alkalmazó operaházak a világ más tájain sem számítanak a béke szigetének, ami a múlt héten az Andrássy úti zenepalotában történt, szinte példa nélküli: az új korszak kezdetét bejelentő kulturális minisztert a társulat egy része kifütyülte, mások bekiabálásokkal szakították félbe Bozóki vezérszólamát. De kis híja volt, hogy paradicsom és tojás nem repült a nézőtéren helyet foglaló művészek soraiból akkor is, amikor az Operaház élére nemrégiben kinevezett új vezető, Hegyi Árpád Jutocsa fejtette ki nézeteit a dalszínház eddigi gyengélkedéséről.

Régen volt olyan rossz az általános közhangulat a kulturális intézményeknél, mint mostanában. Nem csak az Operaházban feszült ugyanis a légkör. Az elvonások, kötelező pénzügyi zárolások miatti kilátástalanság, elkeseredettség jellemzi a színházi világot, a múzeumi közéletet és a kulturális élet más színtereit is, miközben a miniszter személyes döntései tovább borzolják a kedélyeket. Az operaházi tisztújítás mellett (HVG, 2005. július 30.) heves viták kísérték például azt is, amikor a miniszter a közelmúltban a Műcsarnok új főigazgatójának azt a Petrányi Zsoltot nevezte ki, akit a szakmai tanácsadók csak a harmadik helyre soroltak.

Követ dobott a vízbe Bozóki a külföldi magyar kulturális intézetek élén történt polgárpukkasztó személycserékkel is. Brüsszel és Varsó után (előbbire a miniszter egykori barátját, Petőcz Györgyöt nevezte ki, míg a "katolikus lengyelekhez" - állítólag egy politikai alku részeként - az a Gordos István került, aki korábban a Playboynál dolgozott, majd az ugyancsak ledér Penthouse magyar kiadását főszerkesztette) a múlt héten az egyik legtekintélyesebb kultúrdiplomáciai intézmény, a párizsi Magyar Intézet kapott új vágású vezetőt. A miniszter annak a 33 éves Derdák Andrásnak a személyében találta meg a legalkalmasabb igazgatót, aki a kilencvenes években egy sajátos szubkultúrát képviselő intézményben, a csillaghegyi Banán Klubban szocializálódott vezetővé, s aki az utóbbi időben Bozóki egyik édesgyermeke, a Program a nemzeti kortárs könnyűzenei kultúráért, azaz PANKK-program (HVG, 2005. június 11.) koordinátoraként öregbíthette hírnevét. A kultúrdiplomáciában ifjú titánnak számító Derdák annak ellenére nyerte el a miniszter bizalmát, hogy olyan neves közéleti személyiségek emelték fel szavukat például a Párizsban élő - Madame Magyarországnak is becézett - Virág Ibolya műfordító-könyvkiadó, több francia kormánykitüntetéssel elismert művelődésszervező érdekében, mint Esterházy Péter, Grendel Lajos írók, Tarr Béla, Schilling Árpád, Janisch Attila rendezők vagy ifjabb Bibó István.

A kulturális tárca élére februárban kinevezett - ám előtte Medgyessy Péter, majd Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki tanácsadójaként a háttérben már mozgolódó - politológus-miniszternek eddig kevés lehetőség adatott meg ahhoz, hogy lobbistaként pluszpénzek megszerzésével legalább ott oltsa a tüzet, ahol a legnagyobb a baj. Ám Bozóki nem is erre szerződött. Ahogy ezt nyilatkozataiban rendre kifejti, A szabadság kultúrája címmel júliusban megjelent kiáltványában pedig részleteiben is megfogalmazta, megreformálni jött a területet. Célja olyan tetszetős és könynyen fogyasztható szlogenekben foglalható össze, mint a becsontosodott struktúrák, zárványok felnyitása, az oligarchák felszámolása; végső soron pedig egy új kulturális időszámítás elindítása. Ám a jelekből ítélve, korántsem arról a kultúrmisszióról van szó, hogy a miniszter olyan széles látókörű, a világban már bizonyított személyekkel akarja leváltani a "betokosodott" vezetőket, akik valamifajta kontraszelekció miatt eddig nem rúghattak labdába. Az operaházi példánál maradva: úgy tűnik, praktikusan azok kapták meg a dalszínház irányítását, akik megígérték, hogy a több száz milliós hiány és a további költségvetési elvonások közepette is üzemeltetni fogják az intézményt.

Bozóki dolga egyszerre nehéz és könynyű. Nehéz, mert hivatalba lépésekor mindössze bő egy évre tervezhetett, könynyű viszont azért, mert nincs sok vesztenivalója. Ő nem az a politikus, aki későbbi újraválasztása érdekében taktikázásra kényszerülne, s épp ezért csak mérsékelt reformok végrehajtásában gondolkodhat. Számára mindig nyitva a visszaút a katedrára: Sólyom László köztársasági elnök éppen hétfőn adta át neki egyetemi tanári kinevezési okmányát. Ugyanakkor épp azért, mert politológusként komoly szakmai tekintélyt szerzett magának (elsősorban a politikai ideológiákkal, és nem a belpolitikai események kommentálásával foglalkozott), működését jelentős várakozás előzte meg értelmiségi körökben.

Abban ma sem vitatkozik senki Bozókival, hogy a kulturális intézményrendszer sok tekintetben változásra szorul. Ugyanakkor sem elődje, Hiller István minisztersége idején, sem azóta nem készült mélyreható elemzés arról, hol és milyen mértékű beavatkozásra lenne szükség. Következésképp ez idő tájt minden átalakítás inkább kísérletezésnek tűnik, semmint egy hosszú távú stratégiai tervezésen nyugvó koncepció megvalósításának.

A magyar kulturális intézményrendszer már sokszor bizonyított, a külföld előtt még mindig nagy tekintéllyel bíró képződmény, amely ma sok tekintetben inkább védelemre, biztonságra szorul, semmint kampányszerű átalakításokra - fogalmazták meg az elmúlt hetekben többen is a nemzetközi kulturális életben magasan jegyzett hazai szakemberek közül, a hét elején pedig a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnöksége tett közzé hasonló értelmű állásfoglalást. Bozóki eddigi intézkedései viszont azt látszanak igazolni, hogy miniszteri működése során alapvetően abból indult ki: néhány karakteres intézkedés, amely "nagyot szól", fontosabb, mint a kedélyek csillapítása és egy széles szakmai konszenzuson alapuló, minden elemében végiggondolt reform elindítása.

Ebbe a sorba illeszkedik a kulturális miniszter által jegyzett - néhány tanácsadója bevonásával készült - kulturális kiáltvány is. A megfogalmazásaival inkább az érzékekre ható, következésképpen meglehetősen bombasztikusnak tűnő dokumentum - amit Tamás Gáspár Miklós nemes egyszerűséggel semmitmondó, arrogáns sületlenségnek minősített - már műfaja okán is komoly problémákat vet fel. Kiáltványban ugyanis főként a hatalmi struktúrán kívül állók szokták megfogalmazni a hivatalos állásponttal szembeni véleményüket. Tartalmilag nézve pedig egy ilyen miniszteri vitairat aligha tudja kifejezni a magyar kultúra többségének - így az alkotó- és művésztársadalom nemzetközileg is elismert tekintélyeinek - közös bölcsességét. A miniszteri kiáltvány jelenlegi formájában így leginkább egy ál-közvéleménykutatáshoz hasonlítható, amelyből kiindulva a miniszter végső soron saját elfogultságai alapján hozhatja meg döntéseit. Mindez már csak azért is szül szinte naponta újabb és újabb konfliktusokat, mert Bozóki - miniszteri döntései tanúsága szerint - egy merőben más kultúrafelfogást képvisel, mint elődjei közül eddig bárki.

A hagyományos szerepfelfogás szerint a mindenkori kulturális miniszter elsőrendű feladata a kultúra fogalmának "tisztán tartása", például hogy a tárcavezető ne legyen partner a valódi értéket képviselő kultúra és a kétes minőségű szórakoztatás közötti határok elmosásában. (Ami persze nem azt jelenti, hogy a kultúra "fogyasztása" ne szórakoztathatna.) A kulturális miniszter bírálói jellemző félrenyúlásnak tekintik például az egyik kereskedelmi tévé profitorientált vállalkozása, a Megasztár "kulturális védelem" alá helyezését: Bozóki hivatalba lépése után nem sokkal meglátogatta, majd utóbb, augusztus 20-a alkalmából még miniszteri elismerésben is részesítette a verseny döntőseit. De a tárca a PANKK-on keresztül támogatta például a Sláger Rádió múlt hét végi budapesti "fergeteges" Megapartyját is.

Bozóki miniszteri ars poeticája szerint viszont lényegében minden közösségteremtő kezdeményezés a kultúra része, így méltó az állami védelemre, támogatásra. Miközben persze korántsem mindegy, hogy például egy művelődési ház, zenei klub, külföldi kulturális intézmény azáltal válik-e közösségképző intézménnyé, hogy ott színvonalas, értékes programok várják az érdeklődőket, vagy csak buli, pörgés, punnyadás. A kultúrpolitika határainak felpuhítására irányuló, gyakran píárízű miniszteri akciók mögött - ilyen volt például az, amikor a Sziget Fesztiválon Kóka János gazdasági miniszterrel gitározást imitálva pózolt a fotósoknak - ugyanakkor nem nehéz észrevenni azt a szándékot, hogy Bozóki részben ettől a lazítástól reméli annak a fiatalfelnőtt-generációnak a megnyerését, amelyben az ellenzéki Fidesz-MPSZ jelenleg utcahosszal vezeti a népszerűségi listákat.

DOBSZAY JÁNOS