A világ talán az 1962-es kubai rakétaválság óta nem került ilyen közel az atomháborúhoz. Erre a kubai állami sajtóban megjelent cikkében a múlt pénteken olyasvalaki utalt, aki a fél évszázada történtek egyik főszereplője volt: a betegsége miatt öt éve háttérbe vonult Fidel Castro. A kubai forradalom egykori vezetője egyben óvta is a végzetes lépés megtételétől az ifjú Kim Dzsong Unt, akinek irányításával Észak-Korea nukleáris megelőző csapással fenyegette meg az USA-t, és hadiállapotot hirdetett az általa Washington bábjának tekintett Dél-Koreával szemben.

Phenjan és a külvilág kapcsolatát két évtizede szeszélyes hullámvasutazás jellemzi, de ilyen gyorsan, ennyire végletesnek tűnő helyzet még nem alakult ki. Az apja, Kim Dzsong Il 2011. decemberi halála után az öntörvényű diktatúra élére került Kim – akiről még azt sem tudni, 29 vagy 30 éves, de biztosra veszik, hogy tizenévesen álnéven egy svájci magániskolában tanult – eleinte a reformok emberének mutatkozott, vidámparkot avatott, és az oldalán csinos, divatosan öltözködő feleség tűnt fel. Március elején még nevetgélve mutatkozott Phenjanban Dennis Rodman volt amerikai kosárlabdasztárral, akit azzal az üzenettel küldött haza, hogy szívesen tárgyalna Barack Obama amerikai elnökkel.

A hangnem aztán napokon belül eldurvult, és Phenjan nemcsak azt a korábbi fogadkozását idézte fel, hogy lángtengerbe borítja az 1950–1953-as koreai háború után a 38. szélességi fok mentén kialakított demilitarizált övezettől alig 40 kilométerre lévő dél-koreai fővárost, Szöult, de azt is világgá kürtölte: „eltöri az ellenség csuklóját és elmetszi a légcsövét, hogy az megtapasztalja, milyen az igazi háború”. Kim viselkedését a háborút elkerülhetőnek gondolók a nagyapja, az országalapító Kim Ir Szen, illetve apja periodikus kardcsörtetéseihez hasonlónak látják. Ők mindig is a külső veszéllyel indokolták az orwelli antiutópiát másolóan állandó háborús félelemben tartott észak-koreai lakosság előtt a hatalom kegyetlen abszolutizmusát, kifelé pedig zsarolási potenciálként használták a fenyegetőzést.

A korábbiaknál ezúttal félelemkeltőbb phenjani retorika mögött az sejthető, hogy Kimnek egyrészt gyorsabban és agresszívebben kell konszolidálnia az uralmát – az 1974-ben utódnak jelölt apjának még két évtizede volt a felkészülésre, a fiatal Kimről viszont öt éve még a saját országában sem tudták, hogy létezik –, másrészt tapasztalatlansága miatt túlzásokba eshet. Ezért követik a megszokottnál is nagyobb figyelemmel Nyugaton és Keleten minden szavát és tettét, s olvasták ki a konfliktus elkerülhetőségét abból, hogy Kim csöndben menesztette a miniszterelnököt, és helyére a reformernek tartott, a poszton 2003–2007 között már kipróbált Pak Pong Csut nevezte ki, aki a találgatások szerint a fiatal vezér mellett afféle régensként tevékenykedő nagybácsi, Csang Szong Tek emberének számít. Az is biztató jel volt, hogy az országot irányító Koreai Munkapárt központi bizottságának ülésén Kim azt mondta, majd a Rodong Szinmun pártlap vezércikkében megismételte, hogy a nukleáris elrettentő erő nyújtotta biztonságnak köszönhetően az ország a gazdaságra összpontosíthat.

Elég azonban egy félreérthető lépés vagy egy szerencsétlen incidens, és az eszkalálódás veszélyével fenyegető katonai konfliktus alakulhat ki, Észak-Korea környezete ugyanis megváltozott. A dél-koreai elnöki posztról februárban távozott ugyan a két elődje által követett megbékélési politikával felhagyó Li Mjung Bak, ám szintén konzervatív utódja, Pak Gjun Hje hiába vette volna újra fel a párbeszéd fonalát, kénytelen keménynek mutatkozni. Linek ugyanis nem bocsátották meg, hogy nem csapott vissza, amikor 2010 márciusában a gyanú szerint egy északi tengeralattjáró elsüllyesztette a déli Cseonan őrhajót, és csak visszafogottan reagált arra, amikor nyolc hónappal később északi csapatok gránáttűz alá vettek egy déli szigetet. Pak most egy újabb incidens esetére azonnali reagálási lehetőséget adott az érintett régió katonai parancsnokának, és kilátásba helyezte, hogy ha Dél-Koreát provokálják, akkor csapást mérhet az észak-koreai vezetési központokra is.

Az USA is határozottabb, és nem éppen békés jeleket küld. A Phenjant minden alkalommal irritáló, 2002 óta tavasszal rendezett amerikai–dél-koreai hadgyakorlat az idén a megszokottnál jóval hosszabb, március elejétől április végéig tart. Észak-Korea ilyentájt érzi magát a leginkább fenyegetettnek, és járatja csúcsra saját fenyegetőzését. Washington ezúttal rá is tett egy lapáttal, az erődemonstráció jegyében B–52-es bombázókat és lopakodó technológiával felszerelt F–22-es vadászgépeket is bevetett. A műsor sztárja pedig a radarokat szintén elkerülő, nukleáris eszköz célba juttatására is alkalmas két B–2-es bombázó volt, amelyek a Missouri állambeli támaszpontjukról leszállás nélkül a Koreai-félsziget fölé repültek, ledobták terhüket, majd 37,5 órás útjuk végén visszatértek. A reakciókat látva Washington visszavett a bemutatóból, a hadgyakorlat hátralévő részét kisebb publicitással hajtja végre. Az is kiszivárgott, hogy az USA és Dél-Korea megpróbál határozottan, de csak korlátozottan reagálni az állítólag újabb nukleáris kísérletre is készülő Észak-Korea esetleges provokációjára. Ha például az ország nem Japán, Dél-Korea vagy az amerikai ellenőrzés alá tartozó Guam szigetére célozva lövi ki a keleti tengerpartjára átszállított ballisztikus rakétáját, hanem az a nyílt vizekre tart, akkor nem semmisítik meg, hagyják becsapódni.

Az amerikai erődemonstráció – amelynek jegyében két rakétaelhárító rendszerrel felszerelt hadihajót is a közelbe vezényeltek – Kínának is szól. Washington és Peking a térségbeli tengeri szupremáciáért rivalizál, és az USA azt kívánja jelezni, ha Kína nem képes visszafogni a felelőtlenségtől észak-koreai szövetségesét, akkor bele kell törődnie, hogy ő teszi meg helyette. Pekingben az új pártfőtitkár-államfő, Hszi Csin-ping az elődjénél, Hu Csin-taónál türelmetlenebbnek látszik a Kim-dinasztiával szemben. Erre utal, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának Phenjant felbőszítő márciusi határozatát Kína is megszavazta, Hszi pedig vasárnap egy gazdasági fórumon azt találta mondani, hogy önző céljaitól vezettetve senki sem sodorhat káoszba egy régiót vagy akár az egész világot.

A puskaporos helyzet sajátossága, hogy senkinek sem érdeke a törékeny – és a 24 milliós Észak-Koreában éhezők számára alig elviselhető – status quo megváltoztatása. Mao Ce-tung hat évtizede még a hadseregét nem kímélve megmentette a kalandor Kim Ir Szent – a beavatkozásban a Nagy Kormányos kedvenc, legidősebb fia is életét vesztette –, ám a mai Kína ilyen áldozatra aligha vállalkozna. Jobban ínyére lenne egy Peking-barát phenjani rezsim, mert Észak-Korea beolvadásával fontos pufferállam tűnne el a határai mentén. Háború esetén Kim hatalma, ha súlyos emberáldozatok árán is, de összeomlana, és Dél-Korea hiába negyvenszer gazdagabb északi szomszédjánál, egy robbanásszerű újraegyesítésbe belerokkanna. Az USA a haditechnikai fölénye dacára sem szívesen vállalna fegyveres konfliktust, inkább a phenjani rendszerváltást provokálná ki, míg Japán leginkább a káosztól tart.

NAGY GÁBOR