„Területi követeléseink vannak az oroszokkal szemben” – mondta Orbán Viktor, igaz, nem ma, hanem 33 évvel ezelőtt, 1990. március 15-én. Konkretizálta is, mire gondol: „Visszaköveteljük a Bakonyt és a szovjet hadsereg által igénybe vett más magyar településeket.”

A szellemesnek gondolt kijelentéssel az akkor még fiatal demokrata Orbán a magyar társadalom azon egyöntetű álláspontjának adott hangot, hogy mégsem járja, ha egy szuverén ország területén az orosz (akkori nevén szovjet) csapatok állomásoznak, és például a Bakonyt saját lőterükként használják.

1990 márciusának idusán persze már korántsem volt akkora kunszt Moszkvának beszólni – a beszéd előtt nem sokkal aláírt magyar–szovjet kormányközi egyezményben a felek már a kivonulás pontos dátumát is (1991. június 30.) rögzítették.

Merné a mára Putyin szemöldökfelhúzására is összerezzenő magyar miniszterelnök hasonló vehemenciával felszólítani Moszkvát, húzzon vissza a határai mögé Ukrajnából?! Orbán, aki még 2007-ben is olyanokat mondott, hogy „nem akarunk a Gazprom legvidámabb barakkja lenni”, a béke zálogának ma alighanem azt tartaná, ha az ukránok önként és dalolva lemondanának az oroszok javára, na nem az ország 0,4 százalékáról – amekkora a Bakony Magyarországon belül –, hanem annál sokkalta jelentősebb területekről.

Az oroszok által megszállt megyékben tavaly elbábozott népszavazás alapján Putyin legalább egy magyarországnyi „Bakonyra”, Ukrajna 15 százalékára formál igényt, és nincs az a béketerv, ami alapján kevesebbel is beérné. Erre utalt Zelenszkij ukrán államfő tanácsadója, Mihajlo Podoljak is, aki a lapunknak adott interjúban arról beszélt, hogy akik tűzszünetet szorgalmaznak, kapitulációra akarják kényszeríteni Ukrajnát. A HVG tudósítói a napokban a szó szoros értelmében utánajártak, hogyan él a lakosság a halál árnyékában Herszonban, vagy például annak a bucsai tömegmészárlásnak a helyszínén, amely népirtást sokáig szóra sem méltatta a magyar miniszterelnök.

A politika persze nem szépségverseny, ahol minden induló világbékét szeretne. Putyin a napokban felfüggesztette a leszerelési megállapodást (lásd Világ rovatunk cikkét), s bár a szakértők nyugtatnak, hogy védett elnöki bunkerében, elalvás előtt nem az atomtöltetet hordozó rakéták indítógombjánál matat az ujjaival, fortélyos félelem igazgatja az egész világot.

Erődemonstrációt tart a magyar kormány is, amelynek 24 óra elég volt arra, hogy a központi akarat előtt meghajolni nem hajlandó Magyar Orvosi Kamarát a parlamenti asszisztenciával élve felkoncolja. Erről, illetve arról, hogy a kabinet – a hálózattudományt félreértelmezve – hogyan terjeszti ki csápjait az élet minden területére, Magyarország rovatunkban olvashatnak. Arról pedig a Szellemben, miként oldotta meg a hatalom már a Horthy-rendszerben is, hogy a parlamenti választások ellenére az ellenzéknek még a „reményhala” is elpusztuljon.

Ahol fogytán a remény, a szeretet parancsának helyén pedig a „gyűlöld ellenségedet” áll, a hit lángja is csak pislákol. A magyar katolikus egyház számára akár elismerés is lehetne Ferenc pápa áprilisra tervezett újabb látogatása, csak ne lennének azok a – címlapsztorinkban is idézett – fránya adatok. Ezekből világosan kiderül: a hívek köszönik, de nem kérnek abból, hogy helyettük mondják meg, mire van igényük. Az olyan tanítások hallására például végképp nincs fülük, hogy akkor leszel Isten kedves báránykája, ha a hatalom kezes báránykája leszel.

DOBSZAY JÁNOS

vezető szerkesztő