Közintézmények kontra magánkollekciók

A két történetnek, melyről az alábbiakban szó lesz, első ránézésre nem sok köze van egymáshoz. Németországban játszódik az egyik, Svájcban a másik. Drámai fordulatokban bővelkedik az egyik, nagyrészt a színfalak mögött zajló vitáról szól a másik. Kortárs művek a főszereplők az egyikben, klasszikus modernek a másikban. És mégis, a két történet ugyanarról szól...

Henri Matisse: Collioure-i enteriőr (Szieszta), 1905 olaj, vászon, 60x73 cm, Merzbacher-gyűjt.

A két történetnek, melyről az alábbiakban szó lesz, első ránézésre nem sok köze van egymáshoz. Németországban játszódik az egyik, Svájcban a másik. Drámai fordulatokban bővelkedik az egyik, nagyrészt a színfalak mögött zajló vitáról szól a másik. Kortárs művek a főszereplők az egyikben, klasszikus modernek a másikban. És mégis, a két történet ugyanarról szól: a múzeumok szerepéről, ha úgy tetszik, missziójáról; a növekvő mértékben egymásra utalt közgyűjtemények és magángyűjtők viszonyának buktatóiról. De lássuk a részleteket.

A németországi események azon a tavaly májusi napon jutottak a tetőpontjukra, amikor több nagy teherautó gördült a frankfurti Modern Művészetek Múzeumának egyik bejáratához. Szorgos kezek néhány óra alatt 500 -- többségében a múzeum kiállítótermeinek falairól néhány nappal korábban leakasztott -- műalkotást pakoltak fel a kocsikra. A félezer mű az időközben Londonban élő és nem teljesen makulátlan hírű ingatlanügynök és műgyűjtő, Dieter Bock 10--15 évvel ezelőtt kialakított és tavaly májusig a múzeumban kiállított kollekciójához tartozott. Bock még 1989-ben kereste meg a megnyitás előtt álló múzeum akkori igazgatóját, Jean-Christophe Ammannt egy tetszetős ajánlattal: 3 millió márkát bocsátott az igazgató rendelkezésére, hogy az kiemelkedő kortárs műveket vásároljon számára. „Cserébe” megígérte, hogy a tárgyakat tartós letétbe helyezi a múzeumban. Volt a megállapodásnak egy záradéka, miszerint a letét legalább addig garantált, míg Ammann az igazgató. Ma eltérnek a vélemények a tárgyban, hogy a záradékról tudott-e más is kettejükön kívül, de a történet szempontjából nem is ez a lényeg. Ammann évekig szorgalmasan, jó szemmel és olcsón vásárolt -- a művészek abban a hitben szabták meg az áraikat, hogy képeik közgyűjteménybe kerülnek. A 29 alkotó, köztük Bruce Nauman, Alighiero e Boetti, Beat Streuli, Noritoshi Hirakawa és Luc Tuymans alkotásai a múzeum állandó kiállításának gerincévé, értékítéletének megtestesítőivé váltak. Egy szép napon aztán Ammann nyugalomba vonult, s Bock csakhamar jelentkezett, hogy visszavonja a letétet.


Az új igazgatónak és a város vezetésének mindössze annyit sikerült elérnie, hogy néhány, számukra különösen fontos művet az egykori beszerzési áron megvásárolhattak tőle. A többi alkotás, amelynek mai piaci értéke a beszerzési ár sokszorosa, feltehetően örökre eltűnt Frankfurtból, üres falakat és egy széttördelt struktúrájú, megtépázott gyűjteményt hagyva hátra. Az ügynek feltehetően lesz jogi utójátéka is, mert néhány művész perre készül -- ők közgyűjteménybe szánták műveiket. Ennél azonban sokkal izgalmasabb az a vita, amely a történet kapcsán kibontakozott. A szenvedélyeket ráadásul tovább korbácsolta, hogy hasonlóan járt a bonni Művészeti Múzeum is egy építési vállalkozó, Hans Grothe 50 millió eurót érő kollekciójával. Sokan az intő példák közé sorolják a berlini Hamburger Bahnhofot is, ahol ma az ott kiállító gyűjtő, a családi múltja miatt heves viták kereszttüzében álló Friedrich Christian Flick mellett az intézmény vezetésére jóformán csak házmesteri funkciók hárulnak.