Lajos Iván

1939 júniusában egy kisalakú, alig százoldalas füzetecske többtízezer példánya árasztotta el Magyarországot. Azon kívül, hogy a könyvesboltokban, trafikokban is megvásárolható volt (az emlékezők szerint 2 pengőért), tisztviselők, ügyvédek, szerkesztők, politikusok seregének postán is kézbesítették a borítólapja színe alapján hamarosan csak Szürke Könyvként emlegetett kiadványt, amely a kissé nehézkes „Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében” címet viselte.

Az 1930-as évek végén a magyar sajtó is tele volt a háborús latolgatásokkal. Kirobban vagy sem? Elkerülhető? Ki kezdi? Kinek van reális esélye a győzelemre? Ki kivel fog szövetkezni? E felfokozott, mindent átható hangulat ecsetelésére számos fajsúlyos vagy éppenséggel könnyed példa hozható fel, közülük csupán három jellemző: az Új Nemzedék 1938. december 25-i, tehát békés, karácsonyi számában egy kétkolumnás tudósítás élén nagy címbetűkkel közölt összeállítást „Lesz háború 1939-ben? Nem lesz? Vagy: – jövőre lesz?” címmel. A Pesti Napló 1939. március 3-i kis hírfeje így szólt: „Jó reggelt! Amerikában főpróbát tartottak a következő háborúból. Reméljük, a bemutatóig hosszú idő fog eltelni.”

Lajos Iván kötetének megjelenése előtt szűk egy hónappal – s nem mellékesen: a világháború kitörése előtt alig több mint negyedévvel –, május 28-án a Milotay István főszerkesztette szélsőjobboldali Új Magyarság című napilapban pedig olyan, egyébiránt a sulykolt közvélemény által készpénznek vett elemzés látott napvilágot, amelynek már címe is az eljövendő harci szellemet kívánta fokozni: „A szovjet harci értéke nulla”. A B. K. szignóval jegyzett cikk ezúttal egy francia szenátort, bizonyos Henry Lémeryt idézett, vele mondatta ki: „Sztálin országa olyan nagy mértékben híjával van minden politikai, gazdasági, közlekedési szervezetnek, hogy még ha hirtelenében normális államformára térnének is át az oroszok, akkor is legfeljebb húsz év múlva avatkozhatnának be eredményesen egy konflagráció esetén.”

Miközben tehát Adolf Hitler birodalmának legyőzhetetlenségét egyre többen hitték, remélték – vagy csendben félték –, 1939 júniusában, gyors egymásutánban hét, más adatok szerint kilenc kiadásban és többtízezer (egyes becslések szerint legalább 70 ezer) példányban megszólalt Lajos Iván. Idézzük fel (kissé rövidítve) könyvének előszavát, amely teljes egészében és tisztán foglalja össze a – részleteiben ma már jószerével szinte követhetetlen – kötet, vastag betűkiemelésekkel is nyomatékosított mondandóját:

„MINDENKI FELELŐS!

Több mint másfél évtized óta foglalkozom a világháború és az utána következő idők diplomáciai történetével. Minél mélyebbre merültem el a források tanulmányozásában, minél több eddig ismeretlen adatot sikerült felkutatnom, annál jobban megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy az antant államok, de különösen Franciaország és Anglia úgyszólván az utolsó pillanatig keresték a lehetőségeket a Monarchia megmentésére. Egymásután kaptuk a különböző békeajánlatokat. Kezdetben különbékénket célozták ezek, de később nem hiányoztak olyan javaslatok sem (ld. erre nézve Tanulmányok a világháború diplomáciájából c. 1938-ban megjelent munkámat), melyek német szövetségesünk szempontjából is nagyon is elfogadhatók lettek volna.

Berlin vagy még inkább a német katonai körök azonban hajlíthatatlanok maradtak. Be kellett már látniok, hogy a győzelem minden reményét el kell temetniük, bizalmas megbeszéléseken hangoztatták is ezen meggyőződésüket, de még ekkor is hódításra törtek, még akkor sem akarták pl. Belgiumot kiadni kezükből. Mi pedig kifelé azonosítottuk magunkat ezen programjukkal, tovább vívtuk reménytelen harcunkat, elzárkóztunk minden közeledési kísérlet elől, visszautasítottunk minden ajánlatot, míg csak meg nem kondult a halálharang a fejünk felett, míg csak magunkra nem vontuk az antant közvéleményeinek a németek iránt érzett egész gyűlöletét, míg csak le nem késtünk mindenről.

Számításaink nem váltak valóra. Mind a saját, mind pedig a szövetséges vezérkar tervei fiaskóval jártak. Tudjuk ma már, hogy akkor is a Blitzkriegben reménykedtünk. Teljesen kidolgozott programunk volt, hogy német szövetségesünk hat hét alatt Belgiumon keresztül Franciaország szívébe tör. Párizs elfoglalásával megadja a kegyelemdöfést az amúgy is „degenerált” Franciaországnak, utána együttes erővel leverjük az orosz kolosszust és „mire a falevelek lehullanak, otthon lesznek katonáink”. Amerika állásfoglalását akkor is lebecsültük. Akkor sem hittünk a háborúba való beavatkozásában, akkor is azt hangoztattuk, hogy a legvégső esetben még ez sem volna baj, mert akkor sem hittük, hogy döntő erővel lesz képes megjelenni a nyugati fronton. Capelle német helyettes tengerészeti államtitkár pl. még röviddel az amerikai háború kitörése előtt is azt magyarázgatta a német parlamentben, hogy „Amerika háborúba való beavatkozásának jelentősége tengerésztechnikai szempontból a nullával egyenlő”. „Null! Gleich null” – erősítgette folyton. S mi mindezt akkor is elhittük neki! Akkor is legyőzhetetlennek tartottuk a germán óriást, akkor is „vágyálmokban” ringattuk magunkat, és akkor is keservesen csalódtunk, mert az eredmény lett: Csonka-¬Magyarország.

Úgy érzem, ma ugyanez a helyzet fenyeget mindnyájunkat! Nem akarom vizsgálni, hogy elkerülhető-e tényleg a háború, csak egyre fokozódó kétségbeeséssel látom, hogy sajtónk egy része, sőt túlnyomó része mesterségesen preparálja közvéleményünket az esetleg kitörő háborúban Németország oldala melletti részvételünkre. […] Most úgy érzem, hogy jelentkeznem kell!

Mert mindenki felelős! Lelkiismeretünk és a történelem ítélőszéke előtt valamennyien, a legkisebbek is felelősek vagyunk azért, hogy a mai sorsfordulat idején, akár szóval, akár írásban, akár csendes félrehúzódással milyen irányba segítettünk fordítani a magyar sors kerekét. Tisztában kell lennünk avval, hogy ami mai sorsdöntő napjainkban történik, azért minden, de minden magyar, aki már gondolkodni tud, legyen tanult vagy tanulatlan, öreg vagy fiatal, férfi vagy nő, szegény vagy gazdag, hatalmas vagy jelentéktelen, irtózatos felelősséggel tartozik. Kutatásaim során sokszor egészen kézzel fogható és megcáfolhatatlan adatokkal sikerült kimutatnom egyes német hírforrások saját felkészültségükről elterjesztett adatainak hihetetlen túlzásait. […]

De a diplomáciai történelem tanulmányozása és a politikai célok vizsgálata megmutatott nekem egy másik igazságot is. Éljünk barátságban hatalmas szomszédunkkal, de csak magyar célokat kövessünk. Legyünk tisztában avval, hogy a német politikának olyan céljai is vannak, amelyek nem egyeztethetők össze a magyar érdekekkel. Ne csak a hivatalos politikai nyilatkozatokat lássuk magunk előtt, ne csak a pillanatnyi helyzet által kiváltott, de éppen ezért naponkint változó felfogások csengjenek fülünkbe. Keressük meg a német politika alapjait, vizsgáljuk meg, milyen célokat plántál át lassan, szívós, mesteri propagandájával a nép millióinak lelkébe […]. Mindenekelőtt, vegyük elő tehát a Magyarországgal foglalkozó német politikai irodalmat, lapozgassunk benne és minél kevesebb egyéni kommentárral idézzünk termékeiből.”

A Szürke Könyv a magyar sajtó- és politikatörténetben példátlan visszhangú és hatású dolgozat volt. Igen kevesen lehettek azok, még ha egyetértettek is elvi vagy gyakorlati alapon Lajos Ivánnal, akik ne a fantazmagóriák közé sorolták volna azt a jövendölését, hogy az idők folyamán Németország végül is szemben fogja találni magát Franciaország, Anglia és (az izolációt felsőfokon megvalósító) Amerika, mi több: az akkortájt e három országot megtestesítő „világimperializmussal” szemben engesztelhetetlennek mutatkozó Szovjetunió „bizonyosan kialakuló” szövetségével. Noha az első nyilvános reagálások csak a megjelenés után majd’ egy hónappal láttak nyomdafestéket, Lajos Iván már június 11-én „bezsebelhette” az első elismerést a sport, a politika és a sajtó hírei között egyaránt szereplő Payr Hugótól.

Magyarország 1905-ös középsúlyú birkózóbajnoka, 1908-ban a londoni olimpia harmadik helyezettje, majd (első) világháborús haditudósításai révén elismert újságíró az 1931-es választáson kormánypárti képviselőként jutott be a parlamentbe, ám hamarosan szembekerült az olasz és német orientációt kormányprogrammá emelő Gömbös Gyulával, útja a legitimista irányultságú Keresztény Gazdasági és Szociális Pártba vezetett. Az 1939-es pünkösdvasárnapi választáson legitimista színekben éppen vereséget szenvedve vette kézbe a Szürke Könyvet, s azonnal – mint írta: „ismeretlenül” – tollat ragadott: „Uram, nagy izgalommal olvastam végig a könyvét. Bátor, szép és komoly munka. Köszönet érte. Minden idegszálammal militarista vagyok – mégis, vagy talán épp ezért, úgy érzek, amint Ön írt. Magam is megpróbáltam ennek a tendenciának hangot adni: nem sikerült. Cikkeimet betiltotta a cenzúra, felszólalásaimat agyonhallgatták. Pedig: megközelítően sem mertem olyan nyíltan beszélni, mint Ön. Azért most boldog vagyok, hogy más merte és tudta ráirányítani a figyelmet erre az életbevágó problémára. Engedje meg, hogy megszorítsam érte a kezét.”

Az igen töredékesen fennmaradt Lajos Iván-hagyatékból az is kiderül, hogy a szerzőnek a könyve megjelenését követő pécsi napjai igencsak sűrűek lehettek. Június 22-én – szintén ismeretlenül – levélben jelentkezett nála az akkor még működő Magyar Lengyel Szövetség titkára, Salamon-Rácz Tamás. Ő a gratuláción túl („oly rendkívül érdekesen foglalta össze azt a problémát, amely oly fontos Hazánkra”) elsősorban azért írt, hogy jelezze, július első felében „hivatalosan” Lengyelországba utazik, s ha Lajos Ivánnak nincs ellene kifogása, akkor a Szürke Könyvet kapcsolatai révén ott is kiadatná. A választ meg sem várva, Salamon-Rácz javaslatot is tett: „Azt hiszem, a könyv első részét vagy át kellene írni speciálisan Lengyelországgal kapcsolatban, vagy hozzávenni a magyar részhez egy lengyel részt is.”

A levélre Lajos Iván postafordultával válaszolhatott, mivelhogy két nappal később, június 24-én, immár tegeződésre váltva, a szövetségi titkár – a „nemes gesztusért”, vagyis az anyagi feltételektől eltekintő igenlő válaszért köszönetet mondva – már a részletekről írt. Amelyeket „nagyon nehéz így levélileg Veled, kedves Barátom, tisztázni”, ezért néhány nap múlva „meg foglak látogatni Pécsett” – ígérte.

Elveszett (vagy lappang) az a levél, amit a Bethlen István nevéhez köthető, liberálisnak elkönyvelt 8 órai Újság című délutáni napilap egyik szerkesztője, Szalay Imre írt június közepén. Létezéséről onnan tudhatunk, hogy június 26-án ugyanő már a francia kiadásra adott opciót köszöni meg Lajos Ivánnak, miközben roppant sajnálkozik azon, hogy „az angol kiadással már elkéstem, gondolhattam volna, hogy az a tipp másnak is eszébe jut.” Hogy az angol nyelvű kiadást végül ki közvetítette ki a közismerten baloldali Victor Gollancz kiadóhoz, nem tudjuk, az viszont tény, hogy a Szürke Könyv 1939 nyarán Londonban is napvilágot látott. Az bizonyos, hogy nem – a fővárosból szintén ismeretlenül jelentkező – Varga István volt, ő „csak” július 1-jén ajánlotta fel fordítói szolgálatát és angliai összeköttetéseit az „egyetemi magántanár úrnak”.

A Szürke Könyv szerzője a szélesebb nyilvánosság elé az ismeretlenség homályából lépett, jól jelzik ezt az említett leveleken szereplő megszólítások is. Payr Hugó a semleges „Uram”-mal hidalta át ismerethiányát, Salamon-Rácz „Adjunctus”-nak, Varga pedig „egyetemi magántanár úr”-nak nevezte ki Lajos Ivánt. A következő napokban érkező újabb küldemények élén pedig már az „egyetemi tanár”, „író”, „professzor” megjelölés is előfordul, noha az akkor 33 esztendős Lajos Iván valójában a pécsi tankerület tanügyi fogalmazója volt, aki addigra már nyolc kisebb-nagyobb történelmi tanulmányt és monográfiát tudhatott a háta mögött. Ezen munkáit azonban szinte senki nem ismerte, az Új Magyarság főszerkesztője, Milotay István sem. Őt olyannyira felháborította a „balga és gonosz” dolgozat, hogy július 7-én – az óriási sajtóvisszhang nyitányaként – A „leleplezett” Németország címmel két újságoldal terjedelmű vezércikkben foglalkozott a Szürke Könyvvel.

A két világháború közötti negyedszázad egyik legtehetségesebb, a legitimizmustól a nyilasokig eljutó Milotay, aki 1934 augusztusában a Gömbös-kormány hathatós segítségével nemcsak a legitimizmusnak, de a kollegialitásnak is hátat fordítva puccsszerűen kilépett az addig Pethő Sándorral együtt társszerkesztett napilaptól, a Magyarságtól, s a fél szerkesztőséget magával csábítva indította el az Új Magyarságot úgy, hogy „véletlenül” az előfizetők névsora is a keze ügyébe került. A mindinkább a német orientációt – s ezzel párhuzamosan az antiszemitizmust – propagáló Milotay, vezércikkének hangjából ítélve, már-már a szovjet harci értékét lenullázó lapja elleni támadásnak is érezte a Szürke Könyvet.

Publicisztikájának első részéből pedig az is kiderült, leginkább Lajos Iván könyvének suttogó visszhangja ingerelte. „Alig múlik el nap, hogy telefonon fel ne hívnának ismeretlen érdeklődők, hogy mit szólunk hozzá, miért nem foglalkozunk vele. Úgy látszik, mondják egyesek, nem tudunk mit felelni meggyőző állításaira. Ez a füzet, írja egyik névtelen olvasónk, halálos döfést ad a németbódulatba esett hetvenkedésnek…”

„Hát lássuk, miben áll a Lajos Iván dr. bátorsága!” – indította hosszú írását Milotay, s a Szürke Könyv konkrét állításait meglehetősen önkényesen interpretálva, olykor el is ferdítve, jutott el ahhoz a feljelentéssel egyenértékű inszinuációhoz, miszerint „nekünk nincs módunkban, hogy ellenőrizzük annak a pár száz idézetnek hitelességét, amellyel Lajos Iván dr. a maga állításait alátámasztja. Ez nálunk illetékesebbek feladata, akik, reméljük, el is végzik ezt a munkát a füzet szerzőjével szemben.”

Milotay alaposan csúsztatott, amikor azt állította, hogy ne állna módjában bárkinek is ellenőrizni Lajos Iván idézeteit. A Szürke Könyv legnagyobb fegyverténye – s egyben, persze, kikezdhetetlenségének csínye – éppen az volt, amit a kötet címének nehézkessége is jelzett: a vitathatatlanul új háborúra készülő Németország győzelmi esélyeit a szerző a német szakirodalom tükrében vizsgálta meg, s ennek fényében jutott arra – a hatesztendei világégés után végső soron teljességgel beigazolódott – következtetésre, hogy ha Németország kirobbantja, megint el fogja veszteni a háborút. Lajos Iván a felemlített több száz idézet mindegyikének megadta pontos forrását, s mint azt a későbbiekben látni fogjuk, számos – kudarcba fulladt – kísérlet történt vagy az adatközlés, vagy a megjelölt forrás hitelességének megkérdőjelezésére.

Annyiban azonban Milotaynak vitathatatlanul igaza volt, hogy Lajos Ivánnak – a felsorakoztatott szaktudományos apparátus ellenére – „első mondatától az utolsóig” az volt a célja, hogy „a magyar közvéleményt kiábrándítsa, bizalmát megrendítse, egyrészt azzal, hogy Németország halálos ellenségünk, másrészt azzal, hogy szövetségesnek belsőleg gyenge, tehetetlen állam, amely háború esetén összeomlik és minket is az örvénybe sodor”.

A németbarátság zászlóshajójának tekintett Új Magyarság főszerkesztője (akinek munkásságát a hitleri birodalom éppen ebben az esztendőben igazolta vissza a Sas-rend nagykeresztjével) vezércikkét ezzel zárta: „Balga és gonosz munkát végez, aki ezt a magyarsággal most, mikor minden pillanatban egész sorsunk, életünk, jövőnk egy hajszálon fordul meg, el akarja hitetni. S még balgább és gonoszabb, ha most, mikor az egész világon az ujjunkon megszámlálhatjuk barátainkat, akikre számíthatunk, épp azoknak esik neki, azokat leplezi le fojtott gyűlölettel és Isten tudja, milyen érdekektől, milyen számításoktól vezéreltetve.”

A Milotay megszólalását követő napon, július 7-én a kormány félhivatalos napilapja, a miniszterelnökség sajtófőnöki tisztségét is betöltő Kolosváry-¬Borcsa Mihály főszerkesztésében megjelenő Függetlenség is beiratkozott a Lajos Iván elleni táborba. Kibédi Varga Sándor – „egyetemi rk. tanár” megjelöléssel – tett „néhány kritikai megjegyzést”. Noha maga a kritika mindössze annyiból állt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárosa – elhallgatva, hogy a Magyar Német Társaság főtitkára is – cikke elején megállapította, „feltétlenül szükséges a Lajos Iván által közölt statisztikai és műszaki adatok szakszerű ellenőrzése”. Ezt követően viszont csak arról értekezett, hogy a Szürke Könyv „alkalmas eszköz arra, hogy a német háborús lehetőségek sikerébe vetett hitet a tömegekben megingassa és a német birodalommal való politikai barátkozástól hazájukat féltő embereket elriasszon”.

A következő napon pedig a hétfőnként megjelenő nyilasbarát hetilap, a Virradat közölt – aláírás nélküli, tehát a szerkesztőség álláspontját tükröző – harmadik oldalas publicisztikát, „A gyűlölet mérhetetlen butasága” címmel. A Budapesti Királyi Büntető Törvényszék periratai szerint a cikk szerzője Haller István nyugalmazott vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Az ő nevéhez fűződött az 1920-as numerus claususról szóló törvényjavaslat kidolgozása és a képviselőház elé terjesztése, valamint az 1920-as évek több panama-gyanús gazdasági ügylete.

Lajos Iván könyve kapcsán kanyarított, publicisztikai hevületű vezércikkében Haller – korábbi felfogásának szellemében – „lipótvárosi hollók károgásáról”, „Dob utcai suttogásról”, „faji jellegű budapesti kávéházakról” értekezett, Lajos Iván könyvét pedig „pletykaélősdiek által inspirált »tudományos mű«”-nek, illetve „ollózmány”-nak aposztrofálva jutott el a mondandója lényegéhez. „Magyarország politikai barátságának irányát nem az ostoba héber gyűlölet vádjai fogják meghatározni, hanem történelmi adottságunk és nemzeti céljaink. Az eddig követett módszer helyesnek bizonyult, mert országgyarapodáshoz vezetett.” Az utalás az alig több mint fél évvel korábbi első bécsi döntésre vonatkozott, amikor is Németország és Olaszország döntőbíráskodásával több felvidéki és kárpátaljai területet csatoltak vissza Magyarországhoz – beleértve olyan magyar városokat, mint Kassa, Ungvár vagy Munkács.

A felsorolt írások közül Lajos Iván csak Milotayét érdemesítette válaszra: „Sokáig gondolkoztam, válaszoljak-e egyáltalában támadására” – vallja be a július 11-én, a Milotay ellenlapjaként is felfogható Magyar Nemzetben publikált válaszcikkében. E megfogalmazás, persze, túlzás, hiszen a Magyar Nemzet keddi száma az előző pénteki Új Magyarságra reagált (hétfőnként napilapok nem is jelentek meg). De nemcsak azért érdemes hosszasabban idézni a Szürke Könyv szerzőjének ezt a válaszcikkét, mert ezt követően Lajos Iván – leszámítva a két és fél héttel későbbi rövid, ugyancsak a Magyar Nemzetben közzétett nyilatkozatát – nem kap többé lehetőséget a sajtóban való megszólalásra –, de azért is, mert a szóban forgó háromnegyed oldalas írás közérthetően foglalja össze a Németország háborús esélyeit taglaló kötet legfontosabb állításait.

„Amik Milotay cikkében személyemre vonatkoznak, vagy vonatkozhatnak, sértő állításait, semmivel meg nem alapozott inszinuációit, azokat – a cikkíróról lévén szó – elégségesnek tartom egyszerűen csak visszautasítani. A leghatározottabban tiltakozom azonban az ellen, hogy adataim komoly, de kétségtelenül kissé fáradságosabb és nehezebb cáfolása helyett egyszerűen meghamisítsa állításaimat, és olyan kitételeket tulajdonítson nekem, melyeket könyvemben sehol sem tettem, és amelyek könyvembe még a legrosszabb akarattal sem magyarázhatók bele. De nézzük a részleteket:

1. Milotay szerint azt állítom, hogy Franciaország és Anglia a Monarchiát a világháború alatt feldarabolni nem akarta. Inkább békére törekedett vele szemben, és ezt mindenkor a túlzó német követelések gátolták meg. Teljesen igaza van Milotaynak, mindezt tényleg állítom könyvemben, de megjegyezni kívánom, hogy éveken keresztül éppen Milotay lapja volt az, amely a legnagyobb határozottsággal hirdette ezt a felfogást, és iparkodott közvéleménnyé emelni itthon az országban. Azóta nyilvánosságra jutott adatok csak még inkább alátámasztják ezt az állítást, és így enyhén szólva kissé különösnek kell mondanom, hogy most éppen Milotay vesse szememre ezen megállapításaimat – szokása szerint az ellenkező bizonyításának megkísérlése nélkül. Mint akkor megvoltak, úgy most is megvannak ennek okai.

2. Teljesen rosszhiszemű azonban Milotaynak a nyomban utána következő azon állítása, mely szerint könyvemben azt állítottam volna, hogy a trianoni béke óta soha nem nyilatkoztak francia vagy angol államférfiak oly élesen a magyar revízió ellen, mint – hogy Milotayt idézzem – „egyes német heccpolitikusok és sajtóorgánumok”. Ajánlanám Milotaynak, olvassa el könyvemnek szóban forgó részét. és akkor látni fogja, hogy ilyen ostobaságot én soha nem állítottam, de látni fogja azt is, hogy ottani állításomat nem holmi „német heccpolitikusok és sajtóorgánumok” kijelentéseivel támasztom alá, hanem az ott idézett nyilatkozatok szerzőinek éppúgy, mint a hivatkozott lapoknak, talán mégis van valami hivatalos jellegük a baráti német birodalomban.[…]

Az Istenen kívül tudjuk ugyanis még néhányan Magyarországon élő emberek is, hogy talán még nem is olyan nagyon régen Milotay volt az, aki a Magyarságban megjelent cikkeiben állandóan óvta a nemzetet a föléledő germán világimperializmus veszélye ellen, állandóan fuvogatta a vészriadót függetlenségünk védelmében; olyan időpontban, amikor ilyen irányú konkrét veszélyekről szó sem lehetett. Hogy ma ugyanezért lázítással és a közvélemény megmérgezésével éppen ő mer vádolni valakit, az mindenesetre sajátságos jelensége az utolsó idők bizonyos irányú magyar publicisztikájának.

Hogy a német nemzetiszocialista rezsim kétségtelen eredményeiről nem írok részletesen, mert tárgyam vonatkozásaiban „agyon természetesen nem hallgatom” el ezeket sem – az csupán annak tulajdonítható, hogy nekem nem a nemzetiszocialista rezsim mérlegét kellett fölállítanom, hanem csupán arra a kérdésre igyekeztem feleletet adni; vajon Németországnak milyen esélyei volnának egy olyan világháborúban, amelyet nem ellenségeinek egyikével, hanem ezek együttes erejével, egy egész világkoalícióval kellene újból megvívnia. […] Nem tüntetem fel Oroszországot legyőzhetetlennek, hanem német idézetek alapján legfeljebb gyors legyőzését tartom lehetetlennek.”

Ugyanezen a napon, szeizmográf-pontosságú jelzéseként annak, hogy a Szürke Könyv elérte a nagypolitikát, Otto Erdmannsdorff, Németország budapesti követe titkos táviratban ismételten megsürgette a berlini Wilhelmstrassén székelő külügyminisztériumi főnökeit: mielőbb juttassanak el hozzá, Budapestre arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy a Lajos Iván-féle „idézetek helytelenek, vagy Németországban tiltott folyóiratokból valók, hogy a kormánynak a kormánysajtó eddigi elutasító, de állítólagos idézetekkel szemben kevéssé hatásos állásfoglalásán túlmenően módja legyen beavatkozásra.”. Az idézett német diplomáciai iratgyűjteményből az is egyértelműsíthető, hogy Erdmannsdorffnak a mind idegesítőbb „pécsi irománnyal” kapcsolatban egy héten belül ez már a negyedik jelentése volt, valamint az is, hogy a magyar kormány „késedelmeskedik a németellenes pamfletek árusításának megtiltásában”.

A napilapok közül az először 1938. augusztus 25-én megjelent, „programatikusan német- és Hitler-ellenes”Magyar Nemzet volt az egyetlen, amely többször kiállt, ha nem is Lajos Iván igazsága mellett, de azért, hogy ő is elmondhassa véleményét. Ennek szellemében adott teret a már említett viszontválasznak, majd két nappal később „Vita egy könyv körül” címmel közölte egy K. M. szignóval jelölt „olvasó” terjedelmes levelét. K. M., azaz Kerék Mihály ugyan kezdettől munkatársa volt a lapnak, ugyanakkor Pest vármegye szociális ügyeinek belügyminisztériumi referenseként is dolgozott, ezért július 13-án, monogram mögé rejtőzve, óvatosan mérlegelő, ám szélsőjobb-, s főleg Milotay-ellenes attitűddel fogalmazott: „Hogy az idézetek célzatosan vannak csoportosítva és azt a törekvést szolgálják, hogy az olvasó a [Német Birodalomban tapasztalható] ragyogás mellett az árnyoldalakat is meglássa? Igaz. De feltehetjük rögtön a kérdést: csak egy irányban és csak egy iránynak szabad minálunk csoportosítani a tényeket és előre meghatározott törekvéssel ismertetni a külföldi véleményeket? […] A baj csak az, hogy Milotay vezércikke kifejezéseinek túlzottságával súlyosabb aggodalmakat kelthetett az olvasóban, mint dr. Lajos Iván tanulmánya keltett, úgy látszik, Milotay Istvánban. Próbálják, ahogy akarják: Magyarország nem lesz a szellemi egyformaság hazája, a magyar nép nem lesz az »egyedül üdvözítő« politikai irány nyájacskája […] az igazi magyar értelmiség nem abban fogja a balgaságot és a gonoszságot szimatolni, hogy minden eshetőségről tájékoztatják.”

A Kerék Mihály-cikkben érzékelhető visszafogottság, persze, korántsem véletlen. 1939 nyarán ugyanis a kormányzat újabb sajtóregulázó intézkedéseinek (elő)szele már érzékelhetően elérte a liberális, a polgári és a szociáldemokrata irányultságú orgánumokat. A még Imrédy Béla miniszterelnök által 1938 szeptemberében életbeléptetett előzetes sajtócenzúrát utódja, Teleki Pál nagyszabású laprevízióval egészítette ki, s nem kevesebb mint 136 orgánumot, például a több évtizedes múltra visszatekintő, mérsékelten ellenzéki Magyar Hírlap és Pesti Napló című napilapokat, az alig több mint fél évtizedet megélt, a konzervatív egyházi felfogással a modern katolicizmust szembeszegező Korunk Szavát, valamint a tudományos és művészeti élet folyóiratát, a Literatúrát is kiiktatta a honi sajtóvilágból.

Több ellenzéki lap, például Az Est című bulvárújság pedig csak átalakítva, főszerkesztőt váltva s a kormányvonalhoz igazodva menthette át magát. S hiába, hogy nem sokkal előbb, a lap indulásakor Teleki még a Magyar Nemzet patrónusa volt, Pethő Sándornak egyre gyakrabban gyűlt meg a baja a cenzúrával. S noha a Magyar Nemzethez hasonlóan patikamérlegre tett szavakkal dicsérte csak meg Lajos Iván munkáját a Századunk – egyébiránt a betiltása előtti utolsó, júliusi számában –, mégiscsak tény, hogy a Vámbéry Rusztem és Csécsy Imre nevével fémjelzett, tizenöt évfolyamot megért társadalmi szemle volt az egyetlen folyóirat, amely – búcsúszámában – recenziót írt a Szürke Könyvről: „Ha Lajos dr. könyve olyan körök felé is áttöri a burkoló sajtó mesterséges ködét, amelyekhez a mi hangunk nem ért el, köszönet és dicséret jár érte neki is, kiadójának is.”

A könyv megjelenését követően a pécsi tankerületi fogalmazó, munkája elvégzése mellett, mint láthattuk intenzív levelezésben állt. Fogadta a gratulációkat, intézte a Szürke Könyv angol, német, francia, lengyel, svéd, holland és portugál nyelvű megjelentetését, s – feltételezésünk szerint válaszolatlanul hagyta azt a minden bizonnyal provokációnak vélt levelet, melyet egy bizonyos Egyedy Balázs „volt S. A. Oberführer” és az ungarische Landesleitung berlini főnöke küldött neki, s amelyben arra kérte, mielőbb keresse fel, merthogy „szenzációs adatok birtokában” van, s valóban „mindent el kell követnünk addig, amíg nem késő!”. Az ex-Oberführer azonban nem írt címet és telefonszámot (bár az is lehet, hogy a cím szerepelt a borítékon, de Lajos Iván hagyatékában nem maradt fenn).

Az viszont nagyon is valószínűsíthető, hogy ezekben a hetekben Lajos Iván neve Pécsett, egyfajta lokálpatriotizmussal közismertté lett, a járókelők úton-útfélen olvashatták a házfalakra tűzött cédulákról: „Halló! Halló! Mindenki olvassa el Lajos Iván legújabb könyvét a németveszélyről!” Legalábbis ezt állítja egy akkor papírra vetett titkosügynöki jelentés, amely a politikai rendőrség irányítójának, Sombor-Schweinitzer Józsefnek az asztalán landolt.

A rendőrfőtanácsos nem csupán a pécsi házfalakra pingált feliratokról értesült, hanem a vihart kavart szerző vázlatos, ám kissé pontatlan életrajzát is megkapta. Eszerint a Pécsett született és tanulmányait is ott végző Lajos Iván a jogi egyetem elvégzése után „a pécsi kir. tanfelügyelőségnél mint segédfogalmazó dolgozik”. A jelentés fontosnak tartotta megemlíteni, hogy Lajos Ivánt kormányzói gyűrűvel avatták doktorrá. „Fanatikus legitimista, kb. 3 évvel ezelőtt a Pécsett megszűnt Magyar Szentkorona Szövetségnek főtitkára volt. Annak idején Ottó királyfinál is tisztelgő látogatást tett. Állandó összeköttetésben áll legitimista körökkel, főleg gróf Sigray Antallal. Szolid életmódot folytat, költséges passziók nélkül, csak az irodalomnak él.” A jelentő még azt is tudni vélte, hogy a Szürke Könyvet közreadó Dunántúl Nyomda papi kézben van, így a kiadványhoz a legitimisták is hozzájárultak, de – tette hozzá – „erre nincs bizonyíték”.

Ugyancsak – máig névtelen – ügynöki jelentés alapján értesült Sombor-Schweinitzer arról is, hogy a fővárosban a Nyilaskeresztes Párt 26 frissen megválasztott képviselőjének egyik emblematikus figurája, a Magyarság című, korábban legitimista szellemiségű lap nyilas puccsának motorja, Hubay Kálmán több ember előtt azt fejtegette, hogy a Szürke Könyv megjelenését valójában a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc tette lehetővé, és szerinte „ő gondoskodott arról is, hogy angolul és franciául is megjelenjen. Ez hazaárulás. A képviselőház legközelebbi ülésén mindezt szóvá tesszük. Ebbe Keresztes-Fischer bele fog bukni.”

A rendőrfőtanácsosnak az ilyenkor szokásos rutinszerű informálódás mellett azért is jó oka volt a Szürke Könyvvel kapcsolatosan tájékozódásra, mert mint azt a német külügyi iratok is tanúsítják, a hitleri birodalom egyre ferdébb szemmel nézte, hogy a magyar cenzúra által felügyelt nyilvánosságban nemcsak, hogy büntetlenül megjelenhetett egy németellenes könyv, de az utólagos, s a németek által követelt korrekció, vagyis a betiltás is váratott magára. 1939. július 19-én, amikor Ernst Weizsäker külügyminisztériumi államtitkár Berlinben fogadta a magyar követet, Sztójay Dömét (a később feltétlen németbarátságáról elhíresült miniszterelnököt), bizalmas megbeszélésükön a német államtitkár azzal hárította Sztójay panaszát – miszerint az utóbbi időkben német részről „bizonyos elkedvetlenedést tapasztal Magyarország irányába” –, hogy „ezen a követ úr ne is csodálkozzék”.

Az elismert „német rosszkedv” megindoklására Weizsäker a „lengyel–magyar fraternizálással”, valamint a magyar kormánynak „a németellenes pamfletek árusításának megtiltásában való késedelmeskedésével” példálódzott. Valószínűsíthető, hogy a szóban forgó beszélgetésről – bár az irat nem került elő – Sztójay is megírta a maga jelentését Budapestre. Ahol, mint láthattuk, Erdmannsdorff is, a németbarát szélsőjobboldal is erőteljes nyomást gyakorolt a magyar kormányzatra.

Mindezeknek eredményeként – mint az 1939. július 21-én azon melegében fogalmazott budapesti főkapitánysági jelentésben szerepel – 8 tiszt és 24 detektív részvételével a rendőrség a jelzett napon Lajos Iván hivatalában és lakásában, valamint Pécs könyvkereskedőinél házkutatást tartott és összesen 429 példányt le is foglalt. A jelentésíró megjegyzése szerint aznap Földes Ede könyvterjesztőhöz is érkezett „1980 db, de azt a megrendelők a lefoglalás végrehajtása előtt már elvitték”. Jelzéseként annak, hogy a Szürke Könyv mennyire kardinális kérdéssé vált, idézzük Erdmannsdorff Berlinbe küldött táviratát: „Csáky ma este felhívott: a kormány Lajos pamfletjét lefoglalta.

Pécsett 14 órakor több ezer példányt elkoboztak. Ugyanez következik az egész országban, erről holnap sajtótájékoztatás. Lajost holnapra Budapestre idézték, ellene valószínűleg büntető eljárás indul, bár törvényes alap egyelőre gyenge.”

A lefoglalt könyvek példányszámától eltekintve a német követ meglehetősen pontos információkat kapott a Teleki-kormány külügyminiszterétől, gróf Csáky Istvántól. A másnapi, július 22-i lapok, a Magyar Nemzettől, a Pesti Naplón át az Új Magyarságig „Elkobozták Lajos Iván könyvét, Eljárás indult Lajos Iván ellen” címmel két-három hasábos, kiemelt hírként közölték a Magyar Távirati Iroda jelentését, valójában a kormány kommunikéjét: „A m. kir. Kormány a mai napon tudomására jutott adatokból megállapította, hogy dr. Lajos Iván […] munkája olyan valótlanságokat tartalmaz, melyek súlyosan sértik az ország külpolitikai érdekeit. Ez oknál fogva a m. kir. igazságügyminiszter a pécsi kir. ügyészséget arra utasította, terjesszen indítványt a vizsgálóbíró elé a fenti sajtótermék lefoglalása és bűnvádi eljárás megindítása iránt. A pécsi kir. törvényszék vizsgálóbírája a kir. ügyészség indítványának helyt adott […] A lefoglalás kiterjed a sajtótermék összes kiadásaira […] A lefoglalás foganatosítására az összes intézkedések megtörténtek s az a sajtótermék megjelenési helyén már befejezést is nyert. Az ország többi részén a lefoglalás folyamatban van.”

Helytálló volt Erdmannsdorffnak az a lapok által egyébként aznap még nem közölt információja is, hogy Lajos Ivánt július 22-ére Budapestre rendelték. Noha a különbség lényegtelennek látszik, tény, nem az igazságszolgáltatás idézte be a néhány nap alatt ismertté vált szerzőt, hanem – szolgálati úton – a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba hívatták be, mint majd kiderül: politikai alkudozásra. A fővárosba érkezve a legitimista meggyőződésű pécsi segédfogalmazót aztán végleg magával ragadta a nagypolitika forgataga.

Murányi Gábor