Kádár és neje. Terítéken

A kommunizmus áldozatainak emléknapján nem árt legalább három dolgot kezdésként tisztázni. Az első maga a kommunizmus fogalma. A lenini terminológia szerint persze ilyen osztálynélküli rendszer még nem volt a Földön, a történelem még nem ért véget, a földi paradicsom még nem valósult meg, így egy nem létező berendezkedésnek áldozatai sem lehetnek. A kommunizmus alatt tehát voltaképpen a proletárdiktatúrát, a bolsevikok uralta egypárti berendezkedést kell értenünk, az egykor létező szocializmust. A nyugati közvélemény és politika szívesebben nevezte a második világháború után berendezkedő és 1989-ben kimúló rezsimeket kommunistának, mint szocialistának. Egyrészt joggal, másrészt tévesen, de ez tulajdonképpen részletkérdés, a magyar köznyelv már úgyis átvette a nyugati szóhasználatot.

A második tisztázni való: ki számít áldozatnak? Az egyik felfogás szerint mindannyian, akik egykor a rendszer alattvalói voltunk. Van persze igazság benne, de veszélyt is rejteget e parttalan értelmezés. Egyrészt mert elmossa a határokat, másrészt annak az illúzióját kelti, hogy minden (egyéni és közösségi) nyomorunkért egyedül a rendszer tehető felelőssé. A másik felfogásban kijelölt (mártír) csoportjai vannak az áldozatoknak: az egyházak, a birtokos középparasztság (a kulákok) vagy például a „történelmi osztály”. Ebben is van valami, noha könnyen belátható, hogy a rendszer társadalmi alapjának számító munkások vagy a rezsim kedvezményezettjei közé tartozó kommunista párttagok is szép számmal kerültek az áldozatok közé. A negyven év alatt sokszor változtak a szerepek, de morális szembenézésre csak elvétve találtunk példát.

Áldozat, mártír, hős – a köznapi beszédben is sokszor összekeveredő fogalmak. Az áldozatoké a legnagyobb csoport, ők többnyire a történések passzív tárgyai; a mártír, aki tán megúszhatná, de vállalja sorsát; a hős, aki tevőlegesen ellene szegül az önkénynek. Mi a cikkben csak a leíró és pátoszmentes áldozat szót használjuk, bár voltak közöttük mártírok és hősök is. Nem csupán a meggyilkoltakat soroljuk közéjük, hanem azokat is, akiket bírói vagy adminisztratív eljárás keretében fosztottak meg szabadságuktól. Azt se szabad elfeledni: nem minden elmarasztaló döntés volt igazságtalan, jogállamok is akasztottak például háborús bűnösöket vagy köztörvényes gyilkosokat.

A harmadik tisztázni való az áldozatok száma, és voltaképpen ez lenne a cikk tárgya.

A Fidesz országos választmányának elnöke – az MTI tudósítása aszerint – tegnap Csömörön arról értekezett: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Ha komolyan vennénk Kövér László szellemesnek szánt szavait, akkor ez azt jelentené, hogy Rákosi diktatúrájánál is rosszabbul megy a sorunk a rendszerváltás után, az Antall-kormánytól a Gyurcsány-kabinetig ívelő („posztkommunista”?) időszakban. Különösen furcsa ezt hallani egy olyan politikustól, aki például miniszterként maga is tevékeny részese az új hatalomnak. Ezért aztán jobb, ha nem keresünk Kövér szavaiban mélyebb értelmet. Kampány van, ilyenkor a közember erős izgalmi állapotban mond ezt-azt, amit dőreség lenne készpénznek venni.

Annál fontosabb, hogy Kövér mindezt a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából mondta. 1947. február 25-én hurcoltál el a szovjetek Kovács Béla képviselőt, a Független Kisgazdapárt sokra hivatott főtitkárát. A megszálló szovjet katonai hatóságok bírósági tárgyalás nélkül szovjetellenes kémkedés és ellenkormány alakításának hamis vádjával 25 évi, a Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára ítélték. Erre a napra emlékezünk immáron hetedik alkalommal az országgyűlés 2000. június 13-i határozata alapján – elsősorban a középfokú oktatási intézményekben. Az emléknapnak tehát nincs túlságosan nagy múltja, és a 2002-es választási kampányban figyelt fel rá a szélesebb közvélemény, amikor az ünnep előestéjén Orbán Viktor miniszterelnök tömegrendezvény keretében nyitotta meg a Terror Háza múzeumot. Az emléknap egyelőre magán hordozza születése körülményeinek pártos jellegét, és ezidáig leginkább csak a magyar jobboldal tekinti magáénak, a baloldal pedig egyelőre maga sem tud vagy nem akar megküzdeni azzal a téveszmével, amely egyenlőségjelet tesz a magyar baloldal és a kommunizmus közé.

Péter Gábor és Rákosi Mátyás. Másokat áldoztak fel © Túry Gergely

Történt, hogy Pokorni Zoltán, az Orbán-kormány oktatási minisztere bejelentette: április 16., a magyar zsidóság 1944-es deportálásának kezdete a holokauszt emléknapja lesz, amelyet az iskoláknak kötelező lesz megtartani. (Európában egyébként elsősorban január 27-én, az auschwitzi haláltábor felszabadulásának évfordulóján, Izraelben pedig május 2-án Jom Hásoán, a pusztítás gyásznapján szokás emlékezni a vészkorszakra.) A koalíciós Kisgazdapárt támogatta ugyan a fideszes miniszter törekvését, de kikötötte, hogy legyen a kommunisták áldozatainak is emléknapja. És lett. Bár az is igaz, hogy több napon is fel lehet idézni a kommunizmus rémtetteit, például október 23-án vagy november 4-én, 1956 legfontosabb emléknapjain, február elsején, a Magyar Köztársaság napján, esetleg június 16-án, Nagy Imre és pertársai kivégzése napján vagy éppen június 19-én, a nemzeti emléknapon, annak örömére, hogy az utolsó megszálló szovjet katona is elhagyta az országot. De persze február 25. is alkalmas arra, hogy megemlékezzünk a kommunista terrorról és az áldozatokról, meg persze arra is, hogy szemléltessük a történelem szemellenzősen követhetetlen indázását.

Itt van mindjárt maga Kovács Béla tantörténetbe illő sorsa. Amikor 1955 őszén visszatért, egészen 1956 májusáig Jászberényben tartották fogva. A fogságban megtanult oroszul és németül, sokat olvasott, megismerkedett a marxizmussal. És bár az ’56-os forradalom alatt az újjáalakuló Kisgazdapárt elnökévé választották, és Nagy Imre kormányában miniszter is lett, november 4. után kereste a kiegyezés lehetőségét a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal, tárgyalt Kádár Jánossal, sőt 1958 novemberében hozzájárult ahhoz, hogy Népfront-képviselőként bevegyék az országgyűlés tagjai közé.

Egyáltalán nem ő az egyetlen, akinek a sorsa elgondolkodtató. Itt van az általában és joggal az állami terror működtetői oldalán emlegetett Kádár János is. Aki 1948 és 1950 között belügyminiszter volt, és egyebek mellett részt vett a Rajk-per előkészítésben, hogy aztán több mint három évig börtönbe vessék elvbarátai. Vagy maga Rajk László, aki két és fél évig irányította a belügyet, és nagy szerepe volt a terrorgépezet kialakításában vagy éppen az úgynevezett kékcédulás választási csalás megszervezésében. Ezt a hatalom, amelynek elitjéhez tartozott, azzal hálálta meg neki, hogy koholt vádak alapján felakasztatta. A sokat idézett anekdota szerint, amikor 1956. október 6-án újratemették, az egyik gyászoló odafordult a másikhoz: „Te is a Lacival?” „Nem, engemet is a Laci” – szólt a válasz. Vagy a másik adoma szerint az egyik megemlékező a százezerből azt mondta volna: aj, szegény Laci, ha ezt megélhette volna, de közibénk lövetne!

Mindezt csak azért idézzük fel, hogy szemléltessük az áldozatok száma megállapításának nehézségeit. Azért persze próbálkoznak ezzel. A legismertebb nemzetközi vállalkozás Stéphane Courtois-é és társaié, akik A kommunizmus fekete könyvében (kfk) publikálták azóta is sokat vitatott számaikat. Ezek szerint vagy 100 millió ember veszítette volna életét a kommunista pártok miatt. A nemzetközi kutatócsoport szerint Kína viszi a prímet 65 millió áldozattal, Szovjetunió a második 20 millióval, a kambodzsai és az észak-koreai pártok pedig 2-2 millió embert fosztottak meg életüktől. A legvéresebb rendszer valószínűsíthetően a kambodzsai Pol Poté volt: ez szűk négy év alatt a lakosság egynegyedét pusztította el éheztetéssel és kínzással.

A kfk szerint Kelet-Európában negyven év alatt egymillió ember halála szárad a kommunista pártok lelkén. De vajon nálunk mennyi? És mennyi ember életébe szólt bele közvetlenül a terrorgépezet? Nem könnyű választ adni a kérdésre.

Romsics Ignác történész szerint például nincs olyan magyar család, amelyet így vagy úgy ne érintett volna a kommunista represszió. Zinner Tibor ennél jóval óvatosabb, szerinte minden második-harmadik magyar családot közvetlenül érinthettek a többnyire adminisztratív intézkedések. Végülis a két tudós történész közti ellentmondás könnyen feloldható: csak az a kérdés, hol húzzuk meg a családfogalom határát; ha elég tágan, akkor Romsicsnak van igaza, ha szűken, akkor Zinnernek.

A történész szakma többnyire a rendszerváltás idején felállított történész-jogász tényfeltáró bizottság adataira támaszkodik, amivel leginkább az a baj, hogy ők 1963-nál lezárták vizsgálódásaikat. A grémium – amelynek társelnökei Zinner és Földvári József pécsi jogászprofesszor voltak – áttekintette az addig szigorúan titkos iratokat, meghatározta azokat az eljárási cselekményeket, amelyek joggal vetik fel a joghalál, a justizmord gyanúját, és alapját képezték a semmisségi eljárásoknak.

A történészi és jogászi szakma, megszorításokkal, a háborús és népbírósági pereket is sok tekintetben jogsértőnek tartja. Igazság szerint ilyenek Európa-szerte zajlottak, és a magyar bírósági eljárásokban legalább viszonylag ügyeltek a formaságok betartására. A legtöbb európai országban nem: Nyugat-Európában az ellenállók gyorsan végeztek a fasisztákkal és a kollaboránsokkal. Sok helyen Kelet-Európában is, vagy – mint Csehszlovákiában és Romániában – nemzetiségi – például magyar- vagy németellenes – tisztogatásokra használták fel az alkalmat. Nálunk a népbírósági törvény alapján 1945. február 3. és 1950. április 1. között majd hatvanezer embert állítottak bíróság elé, közülük 26 997-et elmarasztaltak, 477-et halálra ítéltek és 189-et ki is végeztek. B-listára tettek, magyarán kirúgtak 86 530 főt, nagyjából minden harmadik-negyedik tisztviselőt. Kitelepítettek vagy kétszázezer németet. Internáltak 45–60 ezer, városi lakhelyükről kitelepítettek körülbelül 15 ezer embert. A Terror Háza egyik kiállítása szerint a második világháború során közel 700 ezer magyar állampolgár került szovjet fogságba. Ezt a számot többen túlzónak tartják, de mindenképpen százezrekről beszélhetünk. Háború esetén a fogság előfordul, így igazságtalan őket a kommunizmus áldozatai között szerepeltetni, mondhatnánk. Csakhogy mintegy harmaduk kényszermunkára hurcolt civil volt, és nagy számban akadtak köztük koholt vádak alapján elítéltek és a GULAG táboraiba zártak is. Ráadásul a hadifoglyokat és a civil internáltakat a háború lezárta után is évekig dolgoztatták a Szovjetunió munkatáboraiban, és az utolsó nagyobb fogolyszállítmányok csak 1955-ben érkeztek haza. A kiszállítás során, a gyűjtő-, tranzit- és a kényszermunkatáborokban becslések szerint több mint 200 ezer magyar állampolgár lelte halálát. 

Vajon a többi tömbön belüli országhoz képest sok volt-e ez? Hiszen világos, az elítéltek vagy a kirúgottak közt akadtak valódi bűnösök is. Zinner Tibor úgy véli, túlzottan sokakat büntettek, és főleg nem bírósági, hanem adminisztratív eszközökkel. Az is igaz, volt ország, ahol még durvább volt a „csisztka”. Bulgáriában például 2200 cári katonatisztet öltek meg. Mellettük a kfk szerint további 30-40 ezer embert, főleg helyi tekintélyeket, polgármestereket, pópákat vagy tanítókat végeztek ki – többnyire ítélet nélkül. Mindezt egy olyan államban, amely nem küldött csapatokat a Szovjetunióba, és ahol a zsidók többsége is megmenekült.

Magyarországon a szélsőjobboldali egyletekben, szervezetekben saját adataik szerint legfeljebb 100 ezren, a Volksbundban 300 ezren, a nyilas pártokban maximum 250 ezren lehettek, de a valódi „reakciósok” száma ennél jóval kevesebb lehetett, mert nagyon sok volt a szervezetek közti személyi átfedés; Zinner ehhez mérten tartja eltúlzottnak a háború utáni tisztogatást.

BM-es az erőben. A rendszer természete

Az 1946-ban megalkotott „hóhértörvény” (a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről) nyomán 1956-ig közel 42 679 embert marasztaltak el, túlnyomó többségüket itt már egyértelműen koncepciós eljárás keretében, pártutasításra. A kivégzettek száma megközelíti az ötszázat. A széles társadalmi rétegeket érintő, szintén egyértelműen politikai, ám köztörvényesnek álcázott (például gazdasági, beszolgáltatási, kulák- vagy szabotázs-) perek és eljárások száma százezrekben mérhető. Amikor az első Nagy Imre-kormány megbízására az Igazságügyi Minisztérium összeállította, hogy hány ügyben kellett eljárási amnesztiát adni vagy leállítani a folyamatot, a tárcától kapott 762 ezres szám annyira megrémítette a kormányfőt, hogy be sem terjesztette a jelentést a kabinet elé. Az Államvédelmi Hatóság 1954 októberében pedig azt jelentette Nagy Imre miniszterelnöknek, hogy 40 ezer spiclije van, és 1,5 millió állampolgárról (magyarán potenciális ellenségről) vezet nyilvántartást.

A törvénytelenségek és igazságtalanságok újabb nagy hulláma az 1956-os forradalom leverését követte. A megtorlás során 35 ezer fő ellen folyt eljárás, egyedül 1958. április 1-jéig 14 378 főt ítéltek el első fokon, összesen több mint 20 ezerre szabtak ki valamilyen szabadságvesztést, és 229 végrehajtott halálos ítélet született. A fegyveres harcokban és a sortüzekben mintegy húszezren sebesültek meg és 2652-en haltak meg. 1957 májusáig 182 ezren emigráltak (disszidáltak) – sorolja az adatokat az 1956 kézikönyve. Az '56-os forradalmat követően felállított internálótáborokban (Kistarcsa, Tököl) 13 ezer személyt tartottak fogva rövidebb-hosszabb ideig 1957 és 1960 között. Lakóhelyről való kitiltással, állásból való fegyelmi elbocsátással (ezernél több pedagógust – főként vidékieket – tettek ki például munkahelyükről), valamint rendőri felügyelet alá helyezéssel több tízezer személyt sújtottak a Kádár-éra első éveiben.

Hogy mi történt 1963 után? Bár 1961 után már nem végeztek ki politikai foglyokat, börtönbe még később is vetettek embereket. A legenda szerint az utolsó politikai fogoly Kristály Gyula ózdi munkás volt, akinek Kádár-ellenes verseit izgatásnak minősítették, aminthogy sokakkal így tettek a rendszer utolsó 25 évében. Hogy hányan lehettek pontosan, nem tudjuk, de a kádári konszolidáció után a rendszer stratégiájává vált, hogy „nem csinálnak mártírokat”, így az eljárások többnyire államigazgatási eljárás keretében folytak le, vagy az ügyet köztörvényesnek minősítették. A forró gőz fedő alatt tartásában nagy szerepe maradt az állambiztonságnak, a politikai rendőrségnek, amelynek a kommunizmus négy évtizede alatt Gyarmati Györgynek, a Történeti Levéltár főigazgatójának becslése szerint körülbelül 200 ezer kollaboráló ügynöke lehetett. Sokan közülük maguk is a kommunizmus áldozatai.

Zádori Zsolt