Fideszes matekolás: sok ismeretlen az új választási rendszerben

Nem sikerült felülemelkedni a Fideszben az ellenfeleket már a nulladik fordulóban legyőzni kívánó reflexeken. Noha az új választójogi törvénytervezet benyújtása előtti utolsó pillanatig úgy tűnt, esetleg lazítani fognak a jelöltállítási feltételeken, végül az eddigi 750 helyett 1500 szelvényt kell gyűjteniük a képviselőségre pályázóknak, de nem duplaakkora, csak kétharmadával nagyobb területen. Mivel az eljárási törvény még nem készült el, nem tudni, a cetlivadászat időkeretének mekkora szűkítése hozza még nehezebb indulási helyzetbe a kisebb pártokat.

Ahhoz, hogy egy párt listájára minden szavazókörben voksolni lehessen, elegendő lesz a 106 kerületből 27-ben jelöltet állítani, megnyílik tehát a lehetőség az ellenzéki kooperáció előtt. A kevésbé kiépített hálózatú formációk feloszthatják egymás között a választási kerületeket, és megtehetik, hogy mindegyikük csak a magáéiban gyűjti az ajánlószelvényeket. Így viszonylag könnyen állíthatnak országos listát, és az egyetlen választási fordulóban egyéni jelöltjeik nem szívják el egymás elől a szavazatokat. Mindeközben sem közös jelöltre, sem közös listára nincs szükség, ami vélhetően politikailag is vállalható az együttműködésben részt vevőknek.

 A magyar választási rendszer eddig sem a könnyen értelmezhetőségéről volt híres, a szavazatok mandátummá konvertálása, ha lehetséges, most még bonyolultabb lesz. Az egyéni választókerületi ág tiszta sor: az a jelölt nyeri a mandátumot, aki a legtöbb szavazatot kapta. Ez három jelölt esetén azt jelenti, hogy akár már a szavazatok bő harmadával, négy jelölt esetén pedig alig több mint a negyedével is mandátumot lehet szerezni. Világos, hogy szövetségkötésre fogja ösztönözni a feleket a voksok szétaprózódásának veszélye.

A listás ág már nem ilyen egyszerű. Először is azt nézik majd meg, volt-e olyan kisebbségi lista, amely kedvezményes mandátumra jogosult (ehhez az egylistás mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszám negyede lenne elegendő). Előzetes kalkulációk szerint a 13 közül erre legfeljebb a cigány kisebbségnek lehet esélye. Ha sikerül egy ilyen mandátumot szerezni, akkor 93 helyett csak 92 „rendes” listás mandátumot osztanak ki.

A következő lépésben összeadnák a határon innen és túlról származó listás szavazatokat, majd meghúzzák az ötszázalékos küszöböt. Az ezt megugró pártok egyéni ágról származó töredékszavazatait hozzáadják a listás voksokhoz, és az így kapott értékek arányában osztják ki a listás mandátumokat. A három különböző ágról származó szavazatok súlyát érzékelteti, hogy 60 százalékos részvételt feltételezve körülbelül ötmillió belföldi szavazatra, az eredményektől függően 2-3 millió töredékszavazatra, és néhány százezer külhoni voksra lehet számítani – legalábbis az eredeti törvényjavaslat szerint.

 A kormánypárton belüli véleménykülönbségekre és a választási törvény előkészítettségére egyaránt jellemző, hogy Kövér László hétfőn benyújtott módosítója felülírhatja a már kiforrottnak hitt koncepció néhány elemét. A házelnök a nemzetiségeket közös listán indítaná, a külhoni magyarok pedig pártlisták mellett egyéni jelöltekre is szavazhatnának; részvételük függvényében akár több mandátummal is növelve az Országgyűlés létszámát.

Bár a Fidesz igyekszik nemzetközi példákra hivatkozva igazolni sajátos javaslatait, a győztes egyéni jelölt „kárpótlása” hungarikumnak ígérkezik. A kompenzációs mechanizmus mindig is azt szolgálta, hogy tompítsa az egyéni kerületekben „a győztes mindent visz” logikája alapján kialakult aránytalanságokat. Míg tehát az egyéni ág elősegíti a kormányképes többség kialakulását, a listás ág feladata, hogy enyhítse a kisebbségben maradt pártokat ért hátrányokat. Az új javaslat viszont nemcsak a vesztes jelölteknek adna töredékszavazatot, hanem a győzteseknek is. A Fidesz érvelése szerint minden olyan szavazatnak hasznosulnia kell, amire az egyéni győzelemhez nem volt szükség: ha a nyertes a második helyezettnél csak egy szavazattal kapott többet, akkor nincs töredékszavazat, ha viszont ennél többel, a különbözet átkerül a listás ágra. Az érvelés nem teljesen logikátlan, de az európai gyakorlatban ismeretlen. Hátránya a megoldásnak, hogy még bonyolultabbá teszi a rendszert. Ha a Fidesz–KDNP célja a győztes ilyen fokú megerősítése, nagyjából ugyanezt az eredményt lehetne elérni a kompenzációs mechanizmus teljes eltörlésével – az viszont nyilvánvalóan nehezebben eladható a választóknak.

 Kiegyenlített erőviszonyok mellett minimális jelentőségű a győztest kompenzáló mechanizmus, ha pedig egy párt(szövetség) jelentősen népszerűbb a többinél (mint 2010-ben a Fidesz–KDNP), akkor nincs szükség ilyen elemekre ahhoz, hogy összejöjjön a kétharmad. Többpólusú pártrendszerben kiszámíthatatlan a hatása, s előfordulhat, hogy nem a Fidesznek kedvez az új intézmény. Abban a mostani erőviszonyok alapján elképzelhetetlen helyzetben például, ha a balközép erők jelöltjei számos fővárosi kerületben, a Jobbikéi pedig a válságzónákban fölényesen nyernek, míg a Fidesz csak szorosabb küzdelmekben tudja hozni a maga körzeteit, épp a mai ellenzék profitálna az extra kompenzációból.

A választókerületi térkép átrajzolásával sem szégyenlősködött az ismeretlen összetételű kormánypárti választásmérnöki csapat: a határokat sikerült úgy meghúzni, hogy jó ideig a jobboldali erőknek kedvezzen. Az új körzetek kialakításakor a korábbi választási eredmények alapján készült – és még ki tudja, milyen forrásból származó – adatbázisok mozgatták a térképrajzolók ceruzáját. 2006-ban például a kilenc Hajdú-Bihar megyei kerületből háromban a szocialista jelölt tudott nyerni; a hat új kerületet viszont úgy alakították ki, hogy – a Haza és Haladás Alapítvány modellszámítása alapján – még az akkori szavazati arányok szerint is mindegyiket a Fidesz hozná el. Hasonlóan nullázná le az új beosztás a 2006-os szocialista egyéni győzelmeket Bács-Kiskun, Győr-Moson-Sopron, Tolna, Vas, Veszprém és Zala megyében.

szembeötlőek A fővárosban is a pártpolitikai indíttatású határmódosítások. A XIII. kerületi szocialista bázist feltűnően girbegurba vonal mentén osztották szét, a III. kerületben a békásmegyeri lakótelepet hirtelen megkerüli az eddig a Batthyány utcán nyílegyenesen haladó határvonal, de Csepel és Soroksár összevonása sem szolgálhat más célt, mint hogy a leginkább balra szavazó területek minél kevesebb egyéni mandátumot eredményezzenek. A nagyobb megyei jogú városoknál nem érvényesül általános határalkotási elv. A legtöbb nagyvárost úgy osztották több kerületre, hogy mindegyik kapott agglomerációs településeket is.

 A mai választókerületek aránytalanságából adódó alkotmányos problémát alapvetően megoldaná az új törvény. A kerületek továbbra sem léphetik át a megyei és a fővárosi határokat, és súlyos hiányosságot pótoltak, amikor végre rögzítették, hogy a körzeteknek összefüggő területet kell alkotniuk. Finoman szólva is problémás azonban, hogy az inkább balra húzó kerületek átlagosan hatezer fővel népesebbek, mint a jobbra húzók, vagyis az utóbbiakban feltűnően többet ér egy szavazat – s nem valószínű, hogy ez a véletlen műve lenne.

Többé-kevésbé eleget tesz a törvény a Velencei Bizottság ajánlásának is azzal, hogy törekszik az átlagtól 15 százalékosnál nagyobb eltérés elkerülésére a választókerületek lélekszámában. Ha a későbbi népességmozgások következtében bármelyik kerületben meghaladja az eltérés a 20 százalékot, az Országgyűlésnek módosítania kell a kerülethatárokat. Az Alkotmánybíróság 2010-es határozata lehetővé tenné, hogy feles törvényben rögzítsék a kerületi térképet, a Fidesz mégis a kétharmados választójogi törvénybe ágyazza.

A szinte minden elemében a győztesnek kedvező új választási rendszer helyett az összes ellenzéki párt arányosabb szisztémát követel. A Fidesz egyértelműen igyekszik magára szabni a választási berendezkedést, ám a nyertes erősítése hosszabb távon az ellenzéknek is kedvezhet.

LÁSZLÓ RÓBERT

A választási rendszer átalakításának elemzését a Political Capital Institute az Open Society Foundations Think Tank Alapjának támogatásával végzi.