A Nicsak, ki beszél! rendezője a HVG-nek: Amikor Bruce Willis igent mondott, a legszerencsésebb pillanata volt az életemnek

Miért köszönheti a házát Amy Heckerling John Travoltának és Bruce Willisnek? Mit tapasztalt női rendezőként Hollywoodban? Hogyan fedezte fel Sean Pennt és Alicia Silverstone-t? És miért volt fontos, hogy Phoebe Cates ledobja a bikinifelsőjét? A Nicsak, ki beszél! és a Spinédzserek író-rendezőjével, Amy Heckerlinggel beszélgettünk.

A Nicsak, ki beszél! rendezője a HVG-nek: Amikor Bruce Willis igent mondott, a legszerencsésebb pillanata volt az életemnek

Első filmje, az 1982-es Fast Times at Ridgemont High (magyarul: Változó idők) az amerikai gimis vígjátékok klasszikusa, a szereposztása pedig úgy fest, mint egy Ki kicsoda a feltörekvő fiatal tehetségek között. A füvező renitenst játszó Sean Penn ezzel az alakításával rúgta rá az ajtót Hollywoodra, de Jennifer Jason Leigh, Forest Whitaker, Judge Reinhold, Phoebe Cates, Nicolas Cage és Eric Stoltz (interjúnk vele itt) számára is fontos állomás volt ez a szokatlanul bevállalós tinivígjáték. Pennt hogyan választotta ki?

Mentem a casting iroda felé, és fél szemmel láttam, hogy az egyik fiatal színész a padlón üldögél. Ahogy közelebb értem, felnézett rám – én még ilyen intenzív tekintetet életemben nem láttam. Ki ez a fiú odakint? – kérdeztem, amint beléptem az irodába. Ritka az ilyen arc. Belenézel, és annyi mindent látsz tükröződni rajta. A srác Sean Penn volt. Bejött, megkapta a szövegét és előadta. Csodálatos volt.

Sean Penn mint Jeff Spicoli a Fast Times at Ridgemont High-ban
Universal Pictures – Refugee Fil / Collection ChristopheL via AFP

A forgatókönyvet Cameron Crowe (a Majdnem híres és a Jerry Maguire későbbi rendezője) írta, eredetileg nem is önnek szánták, állítólag még David Lynchnek is felajánlották.

Arról, hogy előttem Lynchnek is felkínálták, csak néhány éve hallottam először. A stúdió először azért hívott, hogy adjak tanácsot, mondjam el, mit gondolok a forgatókönyvről. Elmondtam nekik, hogy szerintem a gimis karakterek túl lazán kapcsolódnak egymáshoz, például nem ártana, ha ugyanazon a helyen dolgoznának. Ami a régebbi filmekben a környékbeli fagylaltozó volt, az a nyolcvanas évekre a bevásárlóközpont lett. A fiatalok gyülekezőhelye. Tetszett a vezetésnek az ötletem, a következő kérdésük már az volt, hogy mikor kezdenék – mármint rendezőként. Ez azért meglepetésként ért. Nagy segítség volt, hogy Cameron Crowe végig mellettem volt a forgatás során, nem csinált ügyet abból, ha útközben valamit meg kellett változtatni a forgatókönyvben.

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy nagy stúdió gimis vígjátékában két diáklány a szopásról értekezzen, és jó ideje már a meztelenség is tiltott, pedig az önök filmjébe még simán belefért.

Nem annyira a stúdióval, sokkal inkább a korhatárbizottsággal gyűlt meg a bajunk. Azt mondták, hogy ha meg akarom csinálni, amit meg akartam csinálni, akkor a legdurvább korhatárt, az X besorolást kapjuk. Ezen azért meglepődtem. A hetvenes évek filmjei jóval szabadabb légkörben készültek, mint amiket a stúdiók korábban csináltak, és ebből a nyitottságból a nyolcvanas évek elejére is megmaradt valami. Nem is beszélve az Amerikában is sikerrel futó európai művészfilmekről, amelyek egyáltalán nem riadtak vissza a szextől és úgy általában a valóságtól. Milyen jó lett volna olyan filmeket csinálni, mint az Egy szöszi szerelme, csak hogy egy még korábbi példát mondjak.

Phoebe Cates és Jennifer Jason Leigh a Fast Times at Ridgemont High-ban
Universal Pictures – Refugee Fil / Collection ChristopheL via AFP

Gondolom, a korhatárbizottságot nem lehetett Forman vagy bárki más szöszijével meghatni.

Pedig én tényleg csak azt akartam megmutatni, hogyan élnek az amerikai tinik a valóságban. Érzéki, szexi, kínos és persze fájdalmas pillanatokkal akartam megtölteni a filmet. És humorral.