Az én hetem című sorozatunkhoz négy írót kértünk fel, hogy öt kulcsszót felhasználva írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Karafiáth Orsolyának most az alábbi készletből kellett ihletet merítenie: földindulás, kincseskamra, mószerolás, potens, viharjelentés.
A parton egy teljesen spontán létrejött művészeti akció eredményeképp került a hatalmas installáció. Az egyik kartonon előbb a kérdés: „Hogy megyünk a 2026-os Bánkitóra?”, majd alatta a zebra válasza: „Gondolom, nem gyalog.” Másik, kissé szerényebb transzparensen csak az árva mondat: „Hála a rendszernek, Bánkon sem lesz több belpesti migráns.” És tovább is van, mondom még: „Hát az én szuverenitásommal mi lesz?”
Bánk’s not dead. Közben meg de, vége, ennek is vége, ez volt az utolsó Bánkitó, a legkisebb és legédesebb fesztivál. A nagyszínpad utolsó meghajlása Sisié volt, és bár nem műfajom, a gesztusai (az Elefánt felé az, hogy a beteg énekest, aki helyett beugrottak, egy feldolgozással idézte közénk, vagy ahogy kiszúrta az elájult rajongót), valamint következetes kormánykritikus attitűdje megemeli számomra is a koncertjét, és méltóságot ad a búcsú pillanatának.
Sűrű ősszel számol az a politikai agenda, amely Magyar Péter szerint a Karmelitából jutott el hozzá, és bár Kocsis Máté és a kormány is cáfolta, van benne valós dátum. Bár az október 23-i Békemenetről Csizmadia László főszervező nem tud, a HVG-nek nem is zárta ki, hogy lesz. A szeptember 21-i Harcosok Klubja-összejövetel lehet igaz, de a helyszín, a Budapest Aréna nem adhat felvilágosítást.
