szerző:
Zádori Zsolt

Ügynök és ügynök között óriási különbség volt. Leginkább erről tanúskodik Szőnyei Tamás frissen megjelent könyve, ami alatt behajlik az asztal – nemcsak a fizikai tömege, hanem súlyos tartalma miatt is. Nehéz örökségünk a kádári félmúlt.

I. „Bár alkatilag lusta, országosan ismert újságíró. Nagyon távolról és bonyolult úton jutott el a szocializmus igenléséig. Érzékeny, a gyűlölködésig haragtartó, írásainak elsősorban fanyar humora és szókimondása miatt népszerű. Többször állt az erkölcsi bukás küszöbén, pénzgazdálkodása legendásan könnyelmű.” Írta 1974 novemberében „Danica” fedőnevű titkos megbízott (közkeletű néven: ügynök) Ordas Iván (1928–1998) újságíróról. Az államvédelem spionja nyilvánvalóan Ordas veséjébe látott, lévén a jellemzett és a jellemrajz szerzője ugyanaz a személy, maga Ordas. A később ifjúsági és történelmi regényeket is publikáló „szerző” ’56-ban forradalmár volt, majd megkereste az állambiztonság, sikeresen meg is dolgozták, de környezetének szándékosan felfedte („dekonspirálta”) magát, így hálózati személyként kénytelenek voltak ejteni – egy időre legalábbis. 1974-ben azonban újra meggyúrták. A „hazafias alapon” beszervezett Ordas ezek után „irodalmi, kulturális vonalra” került.

Ügynökdosszié. Nem volt rendkívüli
©

II. Szuromi Lajos és Julow Viktor, a debreceni egyetem jeles oktatói évtizedekig azzal vádolták egymást, hogy a másik a Belügyminisztérium (BM) beépített embere. Csakhogy hálózati kapcsolatra eddig semmilyen okirati bizonyíték nincs – egyiküknél sem.

III. Nem úgy, mint arra, hogy akiben az egykori szocdem Julow megbízott, évekig jelentett róla. Kedves kollégájáról, Módy György (1926) történészről van szó, aki maga is a rendszer áldozata volt. A Rákosi-korszakban rendszerellenes szervezkedés, röplapozás miatt évekig börtönben ült, a forradalom után pedig eltávolították az egyetemről. „Feketeseggűnek” számított a városban, akinek – dacára annak, hogy kiváló tudós – szemernyi esélye sem volt, hogy szakmájában érvényesüljön. A BM lépett, és kompromittáló adatok alapján 1961 végén beszervezte őt, fedőneve „Dézsi István” lett, első feladataképpen egykori röplapozó társairól jelentett. Aztán jöttek a többiek Debrecen kulturális és egyetemi életéből, köztük Julow Viktor. Az ügynök munkadossziéját 1974-ben zárták le. Előtte már évek óta elbliccelte a megbízatását, jelentései megritkultak, érdektelenné váltak és senkiről nem írt olyat, amivel az illetőnek árthatott, vagy amiről a BM más forrásból ne tudott volna. Ettől még tény, Módy György megkötötte a maga alkuját az állambiztonsággal, és 1962-ben azért kaphatott állást a megyei múzeumban, hogy „Dézsi István” ügynök komfortosabb körülmények között informálhasson a célszemélyekről. Módy később már az egyetemen is taníthatott, a hallgatók egyik kedvence volt, a nyolcvanas években vizsgázni a múzeumi szobájába jártak, aminek falán egy hatalmas kisgazda zászló volt. 2000-ben oktatói és helytörténeti munkáját az önkormányzat díszpolgári címmel ismerte el. „Dézsit” csak most ismerhettem meg, míg Módy az egyik kedvenc tanárom volt az egyetemen, és sajnálom őt „Dézsi” miatt.

Kombinát

A fenti három eset, történeti forgács sok száz másik mellett Szőnyei Tamás nemrég megjelent könyvében olvasható. A legkevesebb, amit a Titkos írás című munkáról elmondhatunk, hogy impozáns és eminens. Nem csak a maga 2242 oldala vagy a téma súlya és fontossága miatt, hiszen az állambiztonsági szolgálat és az irodalmi élet 1956 és 1990 közötti dermesztő viszonyát dolgozza fel; nem csak a példás szaktörténészi megközelítése, tálalása vagy a gördülékeny stílusa miatt, amelynél a tárgyilagos–pontos fogalmazást szerencsésen olajozzák értéskönnyítő újságírói fordulatok. (Szőnyei Tamás évtizedeken át újságíró volt, s csak mostanában módosított pályát.) Ha csak ennyiről lenne szó, nyilván, akkor is megkerülhetetlen történeti kézikönyvről beszélhetnénk. Csakhogy a mű legnagyobb erénye talán nem is ténygazdagságában keresendő, hanem azoknak a hazug, de nagyon is húsbavágó erkölcsi és egzisztenciális dilemmáknak a szakszerű, tárgyilagos és sokirányú bemutatásában, amelyek meghatározták (tönkretették) a Kádár-kor értelmiségének az életét. Mekkora rész adható még oda a személyes szabadságból és tisztességből, hogy az ügylet révén maradhasson valami a megóvni vágyott szabadságból és tisztességből? A kötet az bizonyítja, hogy ahogyan a kortársaknak akkoriban, most az utókornak sem lehetnek határozott és generális válaszai, ítéletei pedig még kevésbé.

Szőnyei Tamás. Titkosírás-szakértő
©

Aki nem tudná például, hogy a szerv és az ügynök kapcsolata nem kölcsönösségre épült, az most egyértelműen láthatja. Az esetek túlnyomó többségében nem adok–kapok helyzetről vagy pláne nem mindkét fél számára előnyökkel járó cseréről volt szó. Az állambiztonság kihasználta, megalázta, kizsigerelte ügynökeit, s a hálózatot az embertelen, gépies haszonelvűség üzemeltette. Ami a gyakorlatban egyáltalán nem jelentett szuper intelligens, hideg, profi szervezést, mert a szerv éppolyan slendrián módon zakatolt, mint valami tervutasítással vezényelt állami kombinát, ami belső vagy szovjet piacra termelt.

Ismerd meg hazádat

Nyilvánvalóan a mai olvasó optikai csalódás áldozata, hiszen a könyvben szereplő ügynökök többségét valamikor be kellett törnie a rendszernek, ha már bekerült Szőnyei kétkötetes munkájába, a be nem szervezettekről, a jelentést megtagadókról jóval kevesebbet olvashatunk. Aki ebből arra következtet, hogy a létező magyar szocializmus írástudóinak világa cinikus, hazug és miazmás volt, valószínűleg jól gondolja. Nem új felfedezésről van azonban szó, ezzel együtt az állambiztonsági szolgálat precízen feldolgozott iratai megerősítik ez irányú közvetlen vagy közvetett tapasztalatainkat. Megbízható bizonyítékokat kapunk arról, amit eddig is tudtunk, vagy legalábbis sejtettünk. Szőnyei káprázatos könyve ugyanis szerencsére nem légüres térben született. Állítsanak bármit is a kurzuslovagok: mind az állambiztonsági múltról, mind a kádári–aczéli kultúrpolitikáról több jelentős könyv született az utóbbi két évtizedben, az egyiket éppen maga szerzőnk írta a popzenei élet titkosrendőrségi kontrolljáról és manipulálásáról.

Szőnyei Tamás leszögezi: „A hatalom nem engedhette, hogy 1956 megismétlődjék.” Valahonnan innen indul a könyv által feldolgozott kronologikusan rekonstruált történet. Világos és az ellenforradalmi rendszer szempontjából logikus cél. Később azonban mintha elveszne a fókusz, a töméntelen érdektelen információban és zagyva akciókban az állambiztonságnál elhomályosul a cél. Csakhogy a titkosrendőrség nincs magára hagyva, van megrendelője, és ez a párt, a szellemi élet esetében pedig még a megrendelő pontos személye is azonosítható: Aczél György, aki végig tudta, mit akar. Bár az állambiztonság egyik legfontosabb „munkaadójának” számított (innen a korabeli BM-es zsargon az „Aczél-művekről”), és „mindent tudni akart”, mégis az írástudók domesztikálásában a poszt-ÁVH sok másik mellett csak egyetlen ágensnek számított, s jelentősége idővel fokról-fokra csökkent. Támogatni–tűrni–tiltani a szellemi életben nem konstruált személyeket kellett, mint az állambiztonság konstruált világában, hanem valós, hús-vér embereket – vagyis a spionvilágban sok fontos dolog megtörténhetett, de azok következményei, a lényeges események mégiscsak valósággá formálódtak, s ha nem formálódtak, akkor minden bizonnyal nem voltak lényegesek. Így csak egyet lehet érteni Szőnyeivel, aki könyvével nem vállalkozik a 20. századi magyar irodalom átértékelésére, mégis a titkosszolgálati jelentésekből kihüvelyezhető ismeretanyag számos etikai, sőt, esztétikai kérdést vet föl.

Tegyünk fel mi is néhányat. Vajon valóban az ország legszemetebb söpredékének tekinthető-e mindenki, aki hálózati személy lett? Méltányos-e a közvélekedés, amely a pedofilgyanúhoz hasonlóan levakarhatatlanul megbélyegzi az állambiztonsággal hírbe hozottakat, miközben például nem akar tudni a formálisan be nem szervezett – beosztásukból fakadóan a politikai rendőrséggel szorosan együttműködő – úgynevezett társadalmi kapcsolatokról? Az egyetemesnek tekintett erkölcsi elvek mindenkor, minden helyzetben eligazítanak-e? A körülmények feltárása, megismerése voltaképpen nem is igazán fontos, mert a lényeg úgyis az önfeladás és az árulás sátáni aktusa? Vajon mekkora súlya lehet egy életút során az ügynöki tevékenységnek? Jóvá lehet-e egyáltalán tenni? És a kutató szempontjából: mennyire ismerhetők meg, lehetséges-e egyáltalán megbízhatóan rekonstruálni az egykori szereplők cselekedeteinek mozgatórugóit?

Nézzünk néhány példát Szőnyei Tamás kutatásából!

Csurkától Bartosig

Csurka István 1957-ben internálása során aláírta a beszervezési nyilatkozatát, 1993-ban pedig nyilvánosan kénytelen volt elismerni mindezt. Minden jel arra mutat (Szőnyei is erre jut), hogy sem akkor, sem később nem jelentett senkiről. Mégis rajta ragadt, hogy ő volt „Raskolnyikov”, és valami súlyos, jóvátehetetlen dolgot cselekedett: áruló volt. Én azonban hajlok rá, hogy az egykori színművészetis hallgató akkori tettéért nem hibáztatható, mivel senkinek nem ártott vele. Csurka (1934–2012) ezt a botlását gyorsan korrigálta; őt „nem azért nem szeretjük”, mert nagy szorultságában megingott – de ez már egy másik cikk témája volna.

Csurka István az MDF nagyrendezvényén. Mikrofonpróba
©

Az ő esetében legalább szinte biztosan mondhatjuk, hogy beszervezettként senkinek nem ártott. Nála is kevesebbet tudunk Lakatos Menyhért (1926–2007) íróról (későbbi Kossuth-díjasról), akiről csak annyi biztos, hogy „Báró” fedőnéven 1973-ban beszervezték, de hogy mit tett vagy nem tett, arról egyelőre nincs semmilyen irat. És míg Csurka utólag „átvilágította magát”, addig Lakatos műveiben sem számolt be titkosrendőrségi liezonjáról.

A saját ügynöki tevékenység irodalmi nyersanyagként talán a debreceni Tar Sándornál (1941–2005) hasznosult a leginkább. Ő „Hajdu” fedőnéven jelentett pesti író kollégáiról. Amikor mindez a ’90-es években kiderült, már túl volt zseniális bűnregényén, a Szürke galambon, amelybe bedogozta hideglelős élményeit a kádárista rendőrségről. A lelepleződést követő általános részvétlenség aztán megpecsételte a sorsát, az amúgy is búskomorságra hajlamos író előbb hallgatásba burkolózott, majd kínos és erőtlen ellentámadásra vállalkozott. Hat évvel élte túl szégyene nyilvánossá válását.

Megint más eset Bartos Tiboré (1933–2010), a neves fordítóé. Az Európa 29 éves lektorát 1962-ben szervezték be „Tárnoki” fedőnéven. A világirodalom kiadására szakosodott kiadóban hemzsegtek a hálózati személyek, közülük az egyik legnagyobb ügynöki életművel Antal László irodalmi vezető rendelkezett, aki 1967 és 1989 között szolgált – szigorúan hazafias alapon. Bartos, bár erős hajlama volt a gonoszkodásra, a Szőnyei által feltártak szerint jelentéseiben nem volt túlbuzgó vagy álnok. Igaz, a kémelhárítóknál célratörő és tényszerű fogalmazást vártak el. Bartos azonban nem hazudtolta meg magát, amikor egy angol diplomata gépírónőjének megkörnyékezéséről írt: „tánc közben megengedte a szoros ölelést, azonban az asztalnál láthatóan tartózkodott a szorosabb kézfogástól”. De Bartos sem tartózkodott a szemforgatástól, eleinte elutasította a pénzt, később viszont hagyta magát meggyőzni a tartótisztjétől. „Tárnoki” hét évig jelentett, de nem túl sokat, nincs 80 oldal a munkadossziéja. 1983-ban azonban reaktiválták, új fedőneve „Kevély Borbála” lett, de ebből a korszakából munkadosszié nem került elő. Bartos bújócskázva tulajdonképpen már beszámolt BM-s alteregójáról, amikor egy 1993-as önvallomásában így ír: „A lap pedig megszűnt, nem éppen Kevély Borbála miatt, akinek női magát nevezte… […] magának választotta. Maga előtt illegett vele évekig, mint a cilinderben vagy a keménykalapban. Ávósok újabb meg újabb nemzedékei gyúrták vagy harminc évig…”

Csalogtól Pomogátsig

Szőnyei Tamás könyvében olvashatunk egy eddig ismeretlen esetről is. Csalog Zsolt (1935–1997) író, szociográfus „András” vagy „Andrási Péter” fedőnéven 1965 nyarán 30 évesen lett ügynök. A későbbi Demokratikus Ellenzék egyik meghatározó személyisége akkor még Szolnokon élt családjával és muzeológusként dolgozott. „Egyházi vonalra” állították rá, már csak azért is, mert jezsuita középiskolába járt, és egyetemi barátai is hasonszőrű katolikusok közül kerültek ki. Csalognak volt mitől félnie, mert pesti egyetemistaként részt vett a forradalomban. 1963-ban ifjú házasokként meglátogathatták felesége unokatestvérét Leuvenben (Louvain), és megígérték az ottani Muzslay István atyának, hogy itthon segítenek ösztöndíjas-jelöltek felkutatásban. Leveleiket természetesen felbontották, így a titkosrendőrség tudta, mit akarhat tőle. Bonyolult kombinációban az egyik ügynöküket, Neuwelt Róbertet („Nádas Jánost”) kellett Belgiumba juttatni, hogy aztán majd tőle informálódhassanak a magyar emigráció viselt dolgairól.

A jelentések szerint a két ügynök nem ismerte egymást, sőt a találkozásaik során sem sejtették, hogy a másik is hálózati személy. Szőnyei elfogadja a korabeli BM-s értékelést, nekem kicsit gyanús Csalog naivitása. El tudom képzelni, hogy a szolnoki ügynök felismerte a helyzetet, akár még azt is, hogy arra gondolt, ha esetleg sikerül kijuttatni Neuweltet, valahogy tájékoztatja majd Muzslayékat arról, hogy vigyázzanak. De mindez csak utólagos spekuláció; egy biztos, Csalog 1966 januárjában ezer forintot kap tartójától „annak érdekében, hogy a részünkre végzendő munkában aktivitását ösztönözzük, nehéz anyagi helyzetén némileg könnyítsünk, s ezáltal magunk mellett mind jobban elkötelezzük”. Neuweltnek sikerül kijutni, de nem világos, mi történik ott vele. Csalog munkadossziéját 1968 tavaszán zárják le, mégpedig azzal, hogy a „munkát megtagadta”.

Van azonban, akinek nem kellett hozzá két-három év, hogy megszabaduljon a BM kullancsaitól. Takács Ferenc akkor még 20 éves angol szakos egyetemi hallgatót, ma irodalomtörténészt 1968-ban hat hónap alatt zárták ki a hálózatból. Őt is zsarolással vették rá, hogy környezetéről jelentsen, ugyanis jóban volt az akkortájt letartóztatott ifjú maoistákkal, Pór Györgyékkel. „Állandó nyugtalansága, lelki konfliktusai miatt alkalmatlannak tartja magát a kapott feladatok ellátására” – írta tartótisztje, és elég gyorsan ejtették is.

Úgy látszik, a megdolgozásba belefáradt, de a lelkiismeretükkel küzdőknek is olykor megvolt a lehetőség a kiugrásra, noha sokszor komoly árat kellett érte fizetni. A 25 éves Pomogáts Bélát 1959 májusában ugyan beszervezték, de néhány nap után szándékosan felfedte magát környezetének, mire a hálózatból kizárták, viszont „érdemeire tekintettel” internálták.

Téglagyár

Közvetlenül forradalom után összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a kockázata az erényességnek, mint a nyolcvanas években. A beszervezés eszközei sokkal durvábbak és hatékonyabbak voltak. A kitűnő ókortörténész, Sarkady János nem volt képes nemet mondani, az állambiztonság 1957 és 1966 között foglalkoztatta, és arra kényszerítettek, hogy mentoráról, Szabó Árpádról is írjon. Szőnyei könyve ezzel együtt nem hoz olyan részletet, ami Sarkadyt rossz fényben láttatná.

Moldvay Győző újságíró–szerkesztő nevét viseli ma a hatvani városi galéria, nem pedig „Szabó Gáspárét” vagy „Boldog Istvánét”. Igaz, utóbbi két nevet nem sokan ismerhették, hisz ezek voltak Moldvay BM-s fedőnevei. A kevesek viszont annál több titkos és bizalmas jelentésben olvashatták, mert 1956 után szorgalmasan jelentett a határon túli írókról és a népi ellenzékről, köztük az idős Bibó Lajosról. S ha az egyik megyei szerv kizárta, akkor a másik reaktiválta. Az állambiztonságnak szüksége volt rá.

A fenti példák arról tanúskodnak, ahogy Szőnyei Tamás gigantikus példatára is, hogy az utókornak kellő óvatossággal és megértéssel kell hozzányúlnia az állambiztonsági múlthoz. Ebből azonban dőreség lenne arra következtetni, hogy az egykori titkosrendőrség dokumentumait üdvös dolog továbbra is hét lakat alatt őrizni, amíg a világ világ és még két nap. Az iratnyilvánosság éppenséggel abban segítene, hogy méltányosak lehessünk azokkal, akiknek a neve a szűkszavú ügynöklistákon menthetetlenül besározódik, összekutyulódik olyanokéval, akik buzgón vagy kéjjel ártottak másoknak, akik könnyebb előmenetelért, jó állásért vagy kiküldetésért lettek a rendszer téglái. Nem tudhatjuk, kikből volt több.

(Szőnyei Tamás: Titkos írás. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1989. Noran Könyvesház, Bp., 2012. 1109 + 1133 oldal. Ármegjelölés nincs.)

Zádori Zsolt