szerző:
Faigl Zoltán

Megváltoztathatja a kormány uránbánya nyitásához való viszonyát egy most napvilágra került jelentés, mely az akkori bányászokat ért munkaterheléseket vizsgálta. A dokumentum kritikus értékeket tárt fel, 1986-ban épp emiatt titkosíthatták.

Évek óta folynak egyezkedések és kutatások a mecseki uránbányák újranyitásáról, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium által múlt szerdán kiadott közlemény szerint a kormány is napirendjére tűzi az egykor sok milliárd forintot termelő uránbányák újranyitásának „gazdaságossági feltételeit és társadalmi lehetőségeit”. A közlemény szerint kiemelt figyelemmel kezelik majd a környéken élők véleményét, valamint csak akkor támogatják az újranyitás ötletét, ha minden szempontból megvizsgálták a felmerülő kockázati tényezőket. Azt írják: a mecseki uránércbányászat újraindításának kormányzati támogatásáról kizárólag az említett vizsgálatok elvégzését követően, legkorábban 2012 végén születhet döntés.

Az egykor virágzó magyarországi uránbányászatnak azonban árnyoldalai is voltak. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Bányászati Ergonómiai és Bányaegészségügyi Osztályközi Tudományos Bizottsága által készített tanulmányból kiderül, hogy az egykori bányamunkások nagy százalékban még a nyugdíjkorhatárt sem érik meg, de a Baranya megyében végzett felmérés sem sokkal biztatóbb, a lakosság körében is alig magasabb az átlagéletkor 65 évnél. Az 1965 és 1989 között működő bánya dolgozóinak egészségi állapotát évenként vizsgálták ugyan, de az eredményeket szigorú titoktartás övezte.

Kiderült a titkosított vizsgálat eredménye

1983-ban az állam is érzékelte a dolgozók egészségügyi állapotának romlását, ezért egy cseh orvoscsoport készített egy átfogó vizsgálatot a mecseki bányászok körében. Az 1987-ben az akkori Cseh Szocialista Köztársaság Uránipara fő közegészségügyi felügyelőjének helyettese, Stanislav Brádka által készített Ergonómiai Mérések Bányabeli Munkahelyeken című jelentését és a vizsgálat eredményeitis titkosították.

A hvg.hu birtokába jutott dokumentumból kiderül, hogy a kvalifikáltabb, gépi munkát végzők körében hosszú távon is elviselhetőbb volt a munka által okozott fizikai terhelés, azonban náluk jellemzően halláskárosodás jelentkezett az időskorra, valamint a gépek rázkódása által károsodást szenvedett az ujjak érzőképessége is. Az akkor hatályos csehszlovák határértékeken jelentősen túlmutatott a feltörésben és fejtésben dolgozó, azaz kézi munkát végző bányászoknál mért pulzusszám: bizonyos esetekben ez egyénenként akár 134/perc értéket is mutatott, szemben az akkori csehszlovák ajánlással, mely legfeljebb 115 érverés/perc értéken húzta meg a hosszú távon is elviselhető határt. A jelentés rávilágított arra is, hogy „energialeadás szempontjából nézve hosszú ideig elviselhetetlen volt a munkavégzés”, ugyanis megállapították, hogy az túlterheli és kimeríti a bányászok szívét. A mecseki bányászoknál mért adatok a teljes munkaidő alatt az egészségügyi határérték felett voltak annak ellenére, hogy a csehszlovák határértéket az ottani, lényegesen jobb szellőzéshez, mikroklímához mérten állapították meg, de a csehszlovák munkásoknak például évente egyszer, két hétig tartó üdülésen is kötelező volt részt venni.

Az 1987-ben készült dokumentumban a szakértők azt tanácsolták a Mecseki Ércbánya Vállalat (MÉV) vezetőségének, hogy műszaki intézkedések révén csökkentsék a legenergiaigényesebb munkákkal – a talpfák lefektetésével, kőzet kapával való húzásával, kőzetaprítással és a meglazult kőzet lefeszegetésével járó terheket.
A most nyilvánosságra került dokumentumon kívül nem sok akta maradt fenn a bányászok egészségügyi állapotáról, az éves egészségi állapot-felmérésekről tanúskoró kartotékokat szigorúan titkosan kezelték, korabeli sajtóhírek szerint pedig 1989 után eltűntek az Uránipari Titkárságról.

A számok nem hazudnak. Vagy mégis?

Szemán István egykori bányász úgy emlékezett vissza a munkában töltött időre, hogy általában 7-8 órát töltöttek a mélyben, több mint 30 fokos hőségben (a kőzet akár 50 fokos is lehetett, de a vágatok szellőztetése miatt a hőmérsékletet tudták csökkenteni, igaz, a huzat miatt nőt az izületi betegségek száma). A titkosított ajánlásban ezzel szemben legfeljebb 4-5 órás munkaidőt javasoltak a szakemberek.

„Majdnem a kiszáradás állapotába kerültünk” – mondta Szemán, ami a mért eredményekből is kitűnik: egy egy dolgozó, a műszak alatt akár 7 liter folyadékot is veszített az izzadás által. „Azt szokták mondani, hogy a bányászok iszákosak voltak – vélekedett az egykori vájár. „Megnézném, hogy ki nem inna meg egy sört az után, hogy hét liter folyadékot veszített a szervezete.” A vizsgálat után engedélyezte a bányaigazgatóság, hogy a dolgozók hűtőket vigyenek a mélybe, és abban tartsák a frissítőt, ugyanis amíg a felmérés fényt nem derített a munka során bekövetkezett folyadékveszteségre, addig a bányászok a meleg, poshadt vizet itták.

Az egykori bányász úgy véli, a dokumentumban fellelhető számoknál jóval magasabbak voltak a valódi értékek, a vizsgálatok végleges jegyzőkönyvét ugyanis leegyeztették az azt végző orvoscsoport és az akkori magyar kormány képviselői.

Sugárzásról senki nem beszélt

Kétségeket vet fel az adatok titkosítása, és az is, hogy a vizsgálat csupán a munka- és hőterhelésre terjedt ki, a számok nem mutatják a bányászokat ért sugárterhelést – véli Szemán. „Figyelmeztettek, hogy ez kemény munka, és vannak egészségügyi kockázatok, de radonról senki nem beszélt” – mondta az egykori bányász, aki bár nosztalgiából szívesen visszatérne a tárnákba (akkoriban a bányászok az átlagkereset 4-5-szörösét kapták), de ha most nyitnának uránbányát, senkinek nem ajánlaná, hogy bányásznak álljon. „Ha valaki azt mondja nekünk, hogy sugárfertőzöttek leszünk és családunk terhére, kínok között halunk meg, tízből kilenc bányász nem ment volna le.” Saját tapasztalatáról beszámolva azt mondta: munkaterületén, mely egy vakvájat volt (nem nyílt közvetlenül szellőző akna a vájatra) a levegő legalább ötven százalékban tartalmazott károsanyagot. „Használt levegőt kaptunk a fölöttünk és alattunk lévő vájatból, ahol a robbantásból felszálló por és az ottani munkások által kilélegzett szén-dioxid a mi vájatunkba szivárgott, közvetlen szellőzés nem volt” – mesélte.

A Wildehorse Energy Ltd. 2006-ban kezdett kutatófúrásokat a Mecsekben, mely során megállapították, hogy az urán világpiaci árának emelkedésével gazdaságossá válna annak kibányászása. Az ausztrál cég szerint a második világháború idején felhalmozott uránkészlet mára kifogyóban van, ezért az urán világpiaci ára folyamatos emelkedést mutat, és elérheti azt az értéket, amikor már gazdaságos lesz azt a felszínre hozni. A Wildehorse korábban a hvg.hu-nak küldött közleményében azt írja, „a szigorú környezetvédelmi előírások betartásával a környezeti hatások minimalizálhatók”. A vállalat úgy véli, az 1956-os bányanyitás előtt „a Mecseki Ércbányászati Vállalat korábban a felszínről, sok helyen a kertekben végzett kutatófúrásokat, ma ezeknek már nyomuk sincs, maradandó károkozás akkor sem történt, pedig az akkori technológia, a környezetvédelmi intézkedések a ma alkalmazottakhoz képest kezdetlegesek voltak”. A Wildhorse szerint az általuk használni kívánt technológia minimálisra csökkentené a környezetet és a munkásokat ért terhelést.

A négy éve befejezett rekultiváció után a kormány is napirendre kívánja tűzni a mecseki uránbánya újranyitásának gondolatát, amely a Wildhorse számára sokszorosan megtérülő befektetés lehet, ugyanakkor Magyarország – a bányajáradék törvény alapján – a kitermelt ércvagyonból származó haszonnak csupán 12 százalékában részesül, bár ez az összeg is milliárdokra rúg. A pécsi Fidesz közleményében azt írja, „a következő fél évben állami és piaci szereplők bevonásával, vegyesvállalati együttműködés keretében vizsgálják meg a mecseki uránércbányászat esetleges újraindításának feltételeit”.

Az urántermelés 1989-es leállítása után az is kiderült, hogy a bánya az utolsó éveiben egymilliárdos veszteséget termelt, a bányászkodás nyomainak eltüntetését pedig akkor 18 millárd forintra saccolták. A rekultiváció befejezése pénzhiány miatt 2002-ben, és 2004-ben is csúszott, 2008-ig csaknem 30 milliárd forintot költött rá Magyarország. Szemán István úgy gondolja, hogy a bezárásnak nem csak gazdasági, hanem politikai okai is voltak. „Az akkori kormány tartott a bányászok közt tapasztalható példátlan összefogás és szolidaritás által képviselt ellenzéki erőtől,” ezért is „volt indokolt ennek szétzilálása”.

Azzal kapcsolatban, hogy a magyar energetika szempontjából is gazdaságos lenne-e a bánya újranyitása, és Paks esetlegesen olcsóbban juthatna-e az uránhoz, kerestük a Paksi Atomerőművet is, akik türelmünket kérték, kérdésünkre a cikk megjelenéséig nem érkezett válasz.