A diákok döntik el, állítják össze, mi legyen a témazáróban, sőt azt is, hogyan szeretnék tanulni az angol nyelvet. Mindenki saját kis portfólióval rendelkezik, és ha nem adja be valaki a kért esszét, nem kap egyest. Diákblogot indítottak és mobilapplikációt fejlesztettek. A 21. századi oktatásról beszélgettünk a fővárosi Madách Imre Gimnázium angoltanárával, Prievara Tiborral.

hvg.hu: Arról rengeteget hallani, hogy milyen veszélyeket rejt az internet a fiatalok számára, az viszont kevesebbszer szerepel a közbeszédben, mennyi lehetőség rejlik a digitális világban, például az iskolai munkában. Ön szerint miért?

Prievara Tibor: Ez olyan, mintha a repülőutazásokról beszélnénk. Hiszen lezuhantak már repülők, néha nem is tudjuk pontosan hova, de mégsem gondolja senki komolyan, hogy be kéne tiltani a repülést. Persze fel kell hívni a veszélyekre a figyelmet, és meg kell előzni a problémákat. A 21. századi oktatásban elengedhetetlen a digitális technikák alkalmazása. Egy nemrég lezajlott felmérésem szerint a diákok naponta 5 és fél órát valamiféle képernyő előtt töltenek. Nem gondolhatjuk komolyan, hogy ehhez az iskolának semmi köze! Ha pedig esetleg elismerjük, hogy igenis van köze, akkor is sokszor nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk ehhez a helyzethez. Ilyenkor van az, hogy behívunk egy rendőrt osztályfőnöki órára, aki elmondja, „hogy én ugyan nem vagyok a Facebookon, de az nagyon veszélyes”.

©

hvg.hu: Le lehet írni, milyennek is kellene lennie a 21. századi oktatásnak?

P. T.: Volt egy nagy nemzetközi felmérés – a Bill és Melinda Gates Alapítvány támogatásával –, amiben azt vizsgálták, milyen képességekre lesz szüksége a jövő munkavállalóinak. Rengeteg munkaadót megkérdeztek a világban, hogy milyen elvárásokat támasztanak majd a közeljövőben a munkavállalók felé, és az eredményeket „lefordították a közoktatásra”. A legfontosabb e szerint, hogy valós problémák legyenek a tanórákon. Azaz ne „iskolásat játsszunk”, amikor a tanár kérdez, noha ő tudja a választ, és a gyereknek kell válaszolni, aki nem tudja. Ehelyett arra volna szükség, hogy lebontsuk az osztálytermek falát, és olyan dolgokkal foglalkozzunk, aminek van relevanciája az osztálytermen kívül. Ebben természetesen nagyon fontos az infokommunikációs technikák alkalmazása.

hvg.hu: Ami persze csak egy új eszköz, amit ügyesen a pedagógia szolgálatába kell állítani.

P. T.: Így van, ha elveszünk az eszközhasználatban, akkor nem érünk célt. Készítettünk egy kutatást a magyar tanárok körében, amiből az derült ki, hogy sem az életkor, sem a tantárgyi szakosodás, sem az elvégzett továbbképzések száma, sem az eszközellátottság nem befolyásolja, hogy egy tanár használja-e a digitális technikákat a mindennapi gyakorlatban, vagy sem. Egyetlen dologban találtunk szignifikáns különbséget: a pedagógiai hitben. Minél inkább a tanulás felől közelíti valaki a szakmát, annál inkább használja ezeket az eszközöket, és minél inkább a tanítás felől, annál kevésbé. Bill Gates-ék kutatása szerint a harmadik fontos tényező – a valós problémákra fókuszálás és az IKT használata mellett – az önszabályozás. Lehessen egy diáknak lehetősége arra, hogy megváltoztassa időközben a cél felé vezető utat, ahogy egy videojátékban is a visszajelzések alapján derül ki (hol estem le, hol futottam zsákutcába, stb.), hogy melyik a célravezető út. Ebben nem mindig partner az oktatási rendszer, amelyik ma leginkább azt mondja: „itt a dolgozat, megírtad: egyes”. A mai iskolában nem nagyon van olyan visszajelzés, ami alapján önszabályozó módon tovább tud dolgozni egy diák. Fontos még a mai közoktatásban a kollaboráció, ami nem csak a közösen végzett munkát jelenti, hanem olyan együttműködéseket, aminek valódi tétje van. És végül: a 21. századi pedagógiának a tudásépítésre kell koncentrálnia. Amikor nem készen kapja a gyerek a tudást, hanem az információkból neki magának kell létrehozni, felépíteni valami újat.

hvg.hu: Ez egy szép elmélet, de hogy lehet bevezetni a magyar iskolák mindennapjába?

P. T.: Nekem is épp az volt a problémám, hogy elméletben sokszor hallottunk ehhez hasonlókat, de amikor az jött volna, hogy „ezt úgy kell csinálni, hogy”, akkor vége lett az előadásoknak. Egyszer eldöntöttem, hogy halálosan komolyan veszem ezeket a dolgokat, és megpróbálom átültetni a magyar közoktatás gyakorlatába. Két és fél éve kezdtem el. A gamifikációt (játékosítást) vettem alapul. Megpróbáltam a videojátékok szerkezetét átültetni az osztálytermi gyakorlatba. Egyrészt, hogy többféle úton lehet a megoldáshoz eljutni, másrészt, hogy rövid, közép-, hosszú távú célokat kell kitűzni. A számítógépes játékokban van egy azonnali visszajelzés, ha valamit rosszul csinálok (pl. lemegy egy életem), van a középtávú cél, hogy az adott szintet teljesítsem, és van egy hosszú távú cél (hogy legyőzzem a szörnyet, felépítsem az autót, stb.). És a harmadik alapelv, hogy elfogadjam, minden diák más, mindenkihez máshogy kell közelednem.

©

hvg.hu: Az ön diákjai, ha jól tudom, sok olyan dologba beleszólhatnak az angoltanulás során, ami a hagyományos oktatásban elképzelhetetlen.

P. T.: Megpróbáltam az osztálytermi szituációt demokratizálni. Döntéshelyzetekbe hoztam a gyerekeket, és csomó olyan döntést nekik kell meghozni, amit korábban én hoztam meg.

hvg.hu: Például?

P. T.: Például, hogy mikor milyen dolgozatot írjanak. Vagy, hogy ők döntsék el, miként jutnak el az áhított nyelvvizsgához.

hvg.hu: Ez azért veszélyesnek hangzik. Mi van, ha a diák – fel nem ismerve a saját érdekeit – úgy dönt, hogy ő nem akar dolgozatot írni, szavakat tanulni?

P. T.: Úgy kell szervezni a munkát, hogy a diákok maguktól akarjanak dolgozni. Ehhez én kidolgoztam egy rendszert. Fölosztottam 3-4 hetes részekre a tanévet. Egy-egy ilyen ciklusban nem az osztályzatért dolgoznak a diákok, hanem pontokat gyűjtenek. A lényeg, hogy a három hét alatt össze kell gyűjteniük 16 pontot, ahhoz, hogy ötöst kapjanak. Jegyet muszáj adni, és év végén is osztályzattal kell értékelni. Hogy hogyan szereznek pontot, az viszont a diákok dolga. Adok nekik lehetőségeket: szódolgozat, beszámoló, prezentáció, esszé. Ezekért járnak pontok. De ők is kitalálhatnak olyat, amiért pontot adok. E rendszer legfontosabb tulajdonsága, hogy nem tartalmaz negatív értékelést.

hvg.hu: Diákként ezt nyilván ki is lehet használni…

P. T.: A hagyományos rendszerben, mondjuk, ha valaki beadja a kötelező esszét, de pocsék minőségben, kap egy egyest. Kimegy a diák a teremből, elátkozza a tanárt, az iskolát, kidobja az esszét, elszomorodik, büntetést kap a szüleitől, stb. És soha többet nem fogja elkészíteni azt az esszét. Én – persze komoly kritikákat megfogalmazva – adok rá egy pontot. És akkor a diák azt mondja, tök jó, már csak 15 pont kell. Nincs végzetes következménye a nem kielégítő munkájának. Majdnem mindenki úgy dönt, hogy megírja még egyszer, még kétszer, ha kell. Ezek sem biztos, hogy sokkal jobbak lesznek, de kapnak rá még 1-2 pontot. A végén már – esetleg megfogadva néhány tanácsomat – egész jó lesz az a szöveg, és mivel sokat próbálkoztak, esetleg össze is tudják hozni a 16 pontot. Természetesen minden gyerektől más és mást várok el az esszében is.

hvg.hu:  Amikor előjött ezzel az értékelési rendszerrel, mit szóltak hozzá a diákok?

P. T.: Komoly kétely és ellenállás volt a diákok részéről. Rájöttek, hogy az önálló döntések mindig bonyolultabbak, mintha megmondják felülről, mit kell csinálni. Egy demokratikus rendszer működtetése nehézkesebb, mint egy autokratikus rendszeré. Nem tudják áthárítani rám, a tanárra a felelősséget. Nem az van, hogy szemét volt a tanár, és ezért nem tudtam megcsinálni, azzal kell szembesülni, hogy én nem csináltam meg. Mindenki építgeti a kis portfólióját, 80-90 tanítványom 80-90 különböző portfóliót. A témazáró dolgozat nem számonkérés, hanem egy bemutató. Mindenki összeállította magának, mi az, amit megtanult, és előre leegyeztetett paraméterekre építve azt bemutatta. Megbeszéltük, miért hány pontot lehet kapni. Először hülyének néztek, hiszen ha ők állítják össze a dolgozatot, tudják, mi lesz benne. Később leesett nekik, hogy összerendezgetni a szavakat, témaköröket, az egész dolgozatot sokkal több munka, mint hogy egy előre megadott tananyagot megtanuljanak.

©

hvg.hu: És mi történt, ha valaki nem csinált saját dolgozatot, nem írta meg a témazárót?

P. T.: Semmi nem történt. Nem kapott pontot. Mondtam az illetőnek, hogy szedje össze mással a pontjait, vagy készüljön fel a következő órára, és ott mutassa be, mit tud. Egy idő után bejött, és megírta. Nem volt belőle konfliktus. Érdekes, hogy leginkább a jó tanulóknak volt kedvezőtlen ez az új rendszer, akik korábban, mondjuk egy évet kint tanultak Angliában vagy magántanárnál. Korábban ők voltak az éltanulók, most meg a többiek is össze tudták gyűjteni az ötöshöz elég pontot. Megszűnt az eminensek privilegizált helyzete azzal, hogy minden gyereket a saját képességei, előrehaladása szerint értékeltem.

hvg.hu: A diákok a 16 pontra hajtanak, vagy többet is szeretnek szerezni?

P. T.: Van egy nyilvános Excell-táblázat, amibe mindenki látja mindenkinek a pontjait. Kialakul egyfajta versenyszellem, és sokszor nemhogy 16, de 20-30 pontokat is összegyűjtenek, a legtöbb eddig 45 pont volt. Van, aki a történelem iránt érdeklődik, akkor adok neki valami könyvet angolul, és beszámol belőle. Van, aki magyarul írt könyvét fordítja le részletekben angolra. Számtalan lehetőség van pontot szerezni.

hvg.hu: Mennyire eredményes a módszere?

P. T.: Annak a csoportnak, amelyiknek már így kezdtem 9.-ben a tanítást, annak az angol második idegen nyelv. A diákok általános iskolában tanultak négy évet angolul, most heti négy órában tanuljuk. Tizedik évfolyam felénél majdnem mindenkinek megvan a középfokú nyelvvizsgája, és mindenki felsőfokúval fog távozni.

hvg.hu: Hogyan lehet egy ilyen módszert úgy bevezetni, hogy az megfeleljen a kötelezően előírt kerettantervek kényszerpályájának?

P. T.: Idegen nyelvből viszonylag szabadabb a kerettanterv, mint a többi tárgynál. De nincs más út, ezt kell csinálni. A diákok nagy része olyan munkahelyen fog dolgozni, ami még nem is létezik. Hogy tudná az iskola erre felkészíteni? A tények, a lexikális tudás alaposan leértékelődött. Nehéz megmagyarázni, miért tanulja meg az Árpád-házi királyokat valaki, amikor egy kattintással előhívja azokat bárhonnan. A kérdés az, hogy mennyire vagyunk hajlandók úgy tanítani, ahogy ők szívesen tanulnának, és mennyire várjuk el tőlük, hogy úgy tanuljanak, ahogy mi tanítanánk. Egyik véglet sem jó. Az utóbbi járhatatlan, ha viszont teljesen szabadjára engedjük a tanórát, abból káosz lesz.

©

hvg.hu: Nemrég a Madách tanulói elindították a Diákblogot. Mitől más ez, mint egy diákújság?

P. T.: Ma a diákok tartalomfejlesztőként is működnek. Adtunk egy informatikai keretrendszert nekik, ők pedig ezt kitöltik folyamatosan frissülő tartalommal. Volt, aki azt mondta, hogy ebből anarchia lesz, mert „ki fogja ezt ellenőrizni?”. És a 60-70 gyerek kialakította magának az ellenőrző mechanizmusokat, a rovatstruktúrát, vezetőket választott. Ha azt mondom a gyereknek, hogy itt egy Guardian-cikk, fordítsd le magyarra, nem szívesen lát hozzá. De ha egy közös Facebook-oldalra felteszem, hogy „itt ez a jó kis cikk, nem kéne lefordítani és kirakni a blogra?” – máris többen jelentkeznek. Nem tudok elég gyorsan adni ilyen tippeket. Nem biztos, hogy minden cikk kiváló lesz a Diákblogon elsőre, de lassan megtanulják, hogyan kell írni. Az az álmom, hogy a blog országossá válik, ahova mindenünnen töltik majd fel a tartalmakat, amely így a tudásmegosztás egyfajta fontos fórumává válik. De nemrég készítettünk egy külföldieknek szóló Budapest-ismertető mobilapplikációt is a diákokkal. Ehhez a diákoknak a saját kultúrájukra kellett úgy tekinteniük, mintha az egy idegen kultúra lenne. Ez is egy angolórán előkerült – pontokat érő – feladatból nőtte ki magát. Csináltunk egy informatikus barátommal egy „applikáció-őssejtet”, amire építve bárki – húsz perc felkészítés után – létre tud hozni egy applikációt. Ezt használták a gyerekek, egyébként minden audió, videó, anim-gif, kép, grafika, szöveges anyag az ő munkájuk. Az app már működik Windows Phone-ra, Androidra, és van webes felülete is.

hvg.hu: Egy ilyen iskolai feladathoz azért nyilván kellenek az ügyes diákok mellett a technikai feltételek és a megengedő iskolairányítás is. Ez ön szerint mennyire jellemző ma az országban?

P. T.: A technikai feltételek nem meghatározók. Egy elégséges eszközpark persze elengedhetetlen, de nem ez a lényeg. Kell egy fölülről támogatott pedagógiai szabadság, hogy a tanár próbálkozhasson, és adott esetben az elején elbukhasson egy-egy innovációval. Ehhez jó volna egy segítő rendszer. Lehet az akár egy szakfelügyeleti rendszer is, ha annak a feladata tényleg a segítés, és nem az ellenőrzés-leleplezés. Rendszeresen töltöm a Tanárblogot, járok konferenciákra, képzésekre, azt látom, hogy mindenütt vannak „IKT-jedik”, akik adott esetben olyan iskolákban is képviselik ezt a szemléletet, ahol a pedagógiai innováció nemhogy támogatott vagy tűrt, de egyenesen tiltott terület. Egyre többen ismerik fel, hogy ez mennyire fontos, és hogy nincs is más esély a diákok motivációjának, figyelmének fenntartására.