Több ezer megosztásnál jár a Facebookon az a bejegyzés, amelyet egy gyermekpszichológus, Deliága Éva tett közzé, a kitüntetett figyelem minden bizonnyal annak szól, hogy a szöveg az oktatási rendszert is bírálja, és a szerdai pedagógustüntetéssel szinte egy időben jelent meg a pszichológus oldalán.

A szövegben a pszichológus sorra veszi, hogy a hozzá kerülő gyerekeknél milyen olyan tünetekkel találkozott, amelyek megerősítik azt a, főleg Vekerdy Tamás révén közismertté tett megállapítást, hogy "az iskola betegít". Megfelelési kényszer által nyomasztott, kiközösített, szédülő, túlterhelt, az iskolába szó szerint belebetegedő kisdiákokról ír Deliága Éva, posztját végigolvasva mégis olyan érzése van az embernek, hogy a dologért nem elsősorban az iskola a felelős, hanem legalább részben a szülők, hiszen az ő feladatuk éppen az iskolai stressz feloldása volna.

Így megkérdeztük őt és egy másik gyerek-pszichoterapeutát, mit javasolnak a szülőknek ahhoz, hogy túléljék gyerekükkel az iskolaéveket.

Deliága Éva beszélgetésünk elején tisztázta, hogy szerinte az oktatási rendszer okozta problémákat nem egyszerűen a tanárok alkalmatlansága idézi elő, bár a pedagógusoknak valóban kulcsszerepük van abban, hogy a gyerek érdeklődéssel és kedvvel menjen iskolába. A probléma része maga a "szervezeti kultúra", vagyis a nem eléggé gyerekközpontú iskola, amely nem veszi kellően figyelmebe a gyerekek életkori sajátosságait, a mozgás és a játékosság szükségességét. És persze a szülő is, aki túl nagy elvárásokkal nyomasztja a gyerekét.

A kisiskoláskorban előtérbe kerül a teljesítmény és ez szorongató a gyereknek és a szülőnek is, de az, hogy egy szülő hogyan viszonyul a saját gyereke nem tökéletes teljesítményéhez, jórészt attól függ, hogy ugyanez a szülő a saját sikereihez és kudarcaihoz hogyan viszonyul – magyarázza a hvg.hu-nak Adrigán Erzsébet gyerek-szakpszichológus és gyerek-pszichoterapeuta.

De milyen a helyes szülői hozzáállás?

A szülőnek mindig tisztában kell lennie azzal, hogy a gyerek teljesítménye nem a gyerek maga, és őt nem is az alapján kell megítélnie. Egyik gyerek sem szívesen ír rossz dolgozatot, tehát ha ilyen kudarc éri, akkor a szülő dolga az, hogy segítsen neki ezt kibírni, mert ha ráförmed, a gyerek annyit érez, hogy őt most nem szeretik – mondja Adrigán Erzsébet. Ha irreálisok a szülői elvárások, akkor a gyerek elvárásai is irreálisok lesznek önmagával szemben, és ott a kudarc elviselhetetlen.

AFP / Samuel Kubani

Azt mindkét szakember elmondta, hogy olyan iskolát kell keresni, amelyik passzol a gyerekhez. Ha a gyerek még az anyanyelvét is hibásan beszéli, ne kerüljön két-tannyelvű iskolába, csak mert az a legjobb hírű iskola a környéken. Ha pedig egy adott intézménybe nem tud beilleszkedni a gyerek, akkor másikat kell keresni. Közben persze az is igaz, hogy a kisiskolások szülei elsősorban nem is iskolát választanak, hanem osztályfőnököt, akiről azt feltételezik, hogy a gyerekkel jól egymásra tudnak hangolódni, és tekintélye is lesz a diák előtt.

Fontos, hogy a szülő kiálljon a gyermeke mellett, ne adjon a tanárnak automatikusan igazat egy vitás helyzetben, de közben az is fontos, hogy a gyerek tisztában legyen azzal, hogy mindenkinek van jó és problémás oldala, még a tanító néninek is. Azzal biztosan rémes helyzetbe hozzuk a gyerekünket, ha nyíltan szidjuk a pedagógust, hiszen ő a napja jelentős részét vele fogja továbbra is eltölteni, sőt vélhetően szereti is. Adrigán Erzsébet szerint a szülő abban tud segíteni, hogy fel tudja ébreszteni a tanár jószándékát. Ha nyíltan szembemegy vele, azzal nem feltétlenül jár jól, pontosan azért, amiért a mi szimpátiánkat is nehezen nyerheti el az, aki egyből kioktatóan viszonyul egy vitás kérdéshez. A gyerek felé viszont azt közvetíthetjük, hogy a tanár is hibázhat, még ha nem is ezért szeretjük.

A szülőnek tisztában kell lennie a gyerek iskolai teljesítménytől független értékeivel és jó tulajdonságaival, és az is hasznos, ha olyan iskolán kívüli elfoglaltságot szervez a gyereknek, ahol kötetlenül jól érzi magát és sikerélmények érik, még akkor is, ha az iskolában nem megy minden flottul. Ezek a máshol elért sikerek akkor különösen fontosak, ha a gyerek az iskolában címkézéssel szembesül, ha elkönyvelik mondjuk szétszórtnak, rossz tanulónak vagy túlsúlyosnak, hiszen ez motiválatlanná teheti, és az valóban rosszul hat az iskolai teljesítményre.

Ne az iskoláról szóljon a családi együttlét

Nem szabad rágörcsölni az iskolai jegyekre, azok egyfajta konstruktumok, amelyeket azért hoztak létre, hogy valahogyan tükrözze és mérje a gyerek tudását, de sokszor nem tükrözi – mondja Deliága Éva. Ha a szülő nagyon a jegyekre fókuszál, teszi hozzá Adrigán Erzsébet, akkor elterelődik a figyelem a lényegről, mégpedig arról, hogy a gyerek számára az az igazi öröm, ha megtanul valamit, amit előtte nem tudott. Vagyis a tudás megszerzésének az örömét kell támogatnia a szülőnek, és azzal kell a gyereket biztatni, hogy ami ma nem megy, az holnap mehet.

Ehhez kapcsolódik, hogy büntetni, eltiltani sem szabad akkor, ha a gyerek rossz jegyet hoz, ez megint csak azt eredményezi, hogy a család az életét aköré szervezi, hogy a gyerek milyen tanuló és milyen jegyeket hoz az iskolából. Sokféle oka lehet, hogy nem tud teljesíteni az iskolában, és ennek nem feltétlenül maga a gyerek az oka, így még a motiválásként belengetett ajándékok sem biztosan hatásosak. Adrigán Erzsébet arra is felhívja a figyelmet, hogy jó, ha a szülő fel tudja mérni, hogy ha nem megy valami a gyereknek, azon ő is tud-e segíteni, vagy olyan részképesség-zavarról van szó, amelyhez már szakember kell.

Nem jó, ha az iskolai nyomasztás otthonra is begyűrűzik, és a családi együttlétre szánt, amúgy is kevés óra a lecke, meg a jegyek miatti nyaggatással telik. A szülőnek így is elég sok szabályt kell betartatnia a gyerekkel, a viszonyukat megmérgezi, ha még a tanulásban is parancsoló, kényszerítő szerepben tűnik fel. Hálátlan szerep a gyerek tanárává válni, és a gyerekek jobban és fegyelmezetten viselik, ha olyan külsős segít nekik a tanulásban, aki lehet akár egy nagyszülő vagy egyetemista különtanár is.

Akkor teszik a legjobbat a szülők a gyerekkel, ha játékot, mozgást, szabad levegőn töltött együttlétet tudnak biztosítani a számukra mindennap.

Vannak szülők, akik jó hozzáállással, tudatosan nem nyomasztják a gyereküket az iskolai ügyekkel, de közben nonverbális, rejtett úton mégiscsak azt közvetítik a gyerek felé, hogy hajtani kell: például egzisztenciális kényszerből túlórákat vállalnak. A gyerek akkor is megérzi, miről van szó, ha amúgy szavakban derűt sugallnak felé. Jobb, ha ezt elkerüljük.

Van, aminél nincs pardon

Vannak olyan esetek azonban, amikor egyértelműen a tanárnak kell észnél lennie. Ilyen az iskolai bántalmazás, amely megengedhetetlen, és lépni kell az ügyben. De ilyen a kiközösítés is, ami akár egy jelentéktelen furcsaság vagy külső tulajdonság, például egy szemüveg miatt is elindulhat. Az osztályfőnöknek tudnia kell, mi folyik az osztályában, és ha ilyen folyamat elindul, azt le kell állítania. Erre megvannak az eszközei, például a drámapedagógia vagy a beszélgetés az osztályfőnöki órán, ráadásul ő maga is példát mutathat azzal, hogyan viszonyul egy kigúnyolt kisgyerekhez – mondja Deliága Éva.

Flickr / Creative Commons / Thomas Ricker

A gyerek panaszait elbagatellizálni nem szabad, ha ki van akadva a társaira, akkor a beszélgetést azon az érzelmi szinten kell folytatni, amelyen a gyerek van – mondja Adrigán Erzsébet. A gyereknek sokszor már az is megkönnyebbülés, hogy együttérzést kap tőlünk, és elismerjük, hogy valóban disznóság, amit vele csináltak a társai. Viszont arra is figyelmeztet a pszichoterapeuta, hogy a gyerekek rendszeresen csúfolják ugyan egymást, de az lesz közülük állandó céltábla, aki érzelmileg nincs jó állapotban. A visszatérően a perifériára szoruló gyerek majdnem biztosan pszichológiai segítségre szorul, mert szülői tanácsokkal nem lehet megoldani a helyzetét, ez ugyanis nem nevelési kérdés.

A kiközösítés ellen azonban szelíd módszerekkel a szülő is tehet, megkísérelheti meghívni magukhoz egyik-másik osztálytársat, például palacsintázni, ezzel olyan közeget teremthet, amelyben ténylegesen kialakul a gyerekek közötti szimpátia, főleg, ha például kiderül, hogy ugyanolyan Star Wars-plakát lóg mindegyikük falán. "Fontos a tanulás, de nem ez a legfontosabb akkor, ha a gyerek kiközösítettnek érzi magát az osztályközösségben" – mondja a pszichológus.

Ugyanakkor fontos, hogy a gyerekek azt is megéljék, nem mindenki szeret minket, és mi sem szeretünk mindenkit. Ha nem szereti egy osztálytársát, nem kell vele játszania, de tudnia kell, hogy ez vele is megtörténhet. Viszont a szimpátiától függetlenül bizonyos dolgok egyszerűen járnak a másiknak, például az, hogy bántalmazni senkit nem szabad.

Ahogyan Ardigán Erzsébet fogalmaz: az élet ilyen tanulási folyamat: nem vagyunk olyan szépek és okosak, mint amilyenek szeretnénk lenni, és vannak kudarcaink is, de attól még szeretjük magunkat.