szerző:
Gomperz Tamás
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Ez az igazi forradalom, nem az a múzeumlépcsős versszavalós.

Most mi jövünk. Kerényi Imre megmondta az elején. Ez volt a rezsim mellé csomagolt használati utasítás két figyelmeztetése közül az egyik. Ha valaki nem érti, miért nem választották meg Jordán Tamást az általa alapított színház vezetőjének a múltja, a jelene és a teljes szakmai konszenzus ellenére, akkor ez a válasz. Mert most ők jönnek.

Igazi tehetségből persze mindenhol kevés van. Kevésbé tehetséges, de lelkiismeretes és szorgalmas emberből sokkal több. Ez nem baj, egy társadalom, ha jól működik, akkor az érvényesülés lehetőségét a szorgalmas tagjainak éppúgy biztosítja, mint a tehetségeseknek. Sokra az utóbbiak is csak akkor vihetik, ha egyben szorgalmasak is. Könnyű belátni, hogy az az ország, vállalat, sportklub teljesít jól, amelyben elsősorban a kitartás, az ambíció, a tudás és a tehetség meglétén múlik az előrejutás. Nevezhetjük ezt teljesítményelvű logikának, szemben a kiválasztódás olyan fajtáival, amelyek során az egészségesnél többször hangzik el az, hogy nevezzük ki ezt a Botond gyereket, mert ő rendes keresztény/munkás-/fideszes családból származik; vagy bízzuk meg az Eriket, mert ő az alkotmányos költséget mindig becsületesen leperkálja.

Játék, elmélet

Ahol a teljesítményelv uralkodik, ott a minőség magasabb, mint ahol nem – ez a tétel nehezen cáfolható. Ami nem jelenti azt, hogy az adott csoport minden tagja azonosul vele. Bár az összteljesítmény növekedése a csoport tagjainak is előnyös, azok, akik az egyéni előnyöket akarják maximalizálni, érezhetik úgy, hogy a másik fajta érvényesülési logika mellett ők speciel jobban járnának.

Képzeljünk el egy közösséget, amelynek tagjai nem sejtik előre, hogy az adottságaik mennyire lesznek hasznosak a boldogulásuk szempontjából. Nem tudják, mennyire tehetségesek vagy szorgalmasak. Ilyenkor egyénileg is az a legracionálisabb döntés, ha a közösségen belüli érvényesülés teljesítményelvű logikáját fogadják el általános elvként. Hiszen a játékszabályok ebben az esetben világosak, senki sincs eleve kizárva a versenyből, de mindenkinek van esélye legalább a kitartásával felemelkedni, a kiválasztódás szempontjai publikusak és összhangban állnak azzal az ösztönös igazságérzettel, miszerint aki tehetségesebb vagy szorgalmasabb, az jogosan viszi többre.

Ebben a modellben a politikai váltásoknak nincs különösebb hatása a szakmai karrierekre és a piaci sikerekre. A politikusokat és néhány köztisztviselőt leszámítva, az egyéni érvényesülés szempontjából mindegy, ki van kormányon. Pontosan ezért racionális ezt a modellt választani. Kormányok jönnek-mennek, nem érdemes egy négy éves ciklushoz kötni a szakmai karriert vagy a piaci sikert; hiszen ha megbukik a kormány, vége mindennek, és lehet várni az újabb fordulatot 4, 8, 12 éven át. Ésszerűbb tehát a rendszert úgy berendezni, hogy ennek a faktornak ne legyen szerepe. Ha nyitsz egy éttermet és sokat dolgozol, akkor tudod, hogy meg fogsz élni belőle, mert az állam nem fogja tönkretenni a vállalkozásodat csak azért, mert valaki kinézte magának. Vagy elfoglalni az általad alapított színházat. Eddig az elmélet.

Semmik vagyunk, s minden leszünk

A gyakorlatban itt úszik be a képbe a másik modell. Mert előzetesen, amíg nem tárulnak fel az egyéni képességek, lehet ugyan racionális a teljesítményelv választása, de amint valaki számára kiderül, hogy sem nem elég tehetséges, sem nem elég szorgalmas, tehát saját jogon a büdös életben nem lesz sem étterme, sem színháza, sem tévéműsora, sem katedrája, de még egy olyan munkahelye sem, ami az általa elvárt életszínvonalat akár csak megközelítőleg biztosítaná, akkor hirtelen lényegesen ésszerűbbnek tűnhet számára a szelekció másik módszerét választani: a Pártot, amelyik megszerzi neki a színházat, a tévéműsort, a katedrát, a konzulátust; másfajta érdeklődési kör esetén az éttermet, a kastélyt, a szállodát, a kikötőt vagy a szerencsejáték piacot; de legalább a trafikot, a szántót vagy az önkormányzati lap szerkesztését. Esetleg ellehetetleníti az Aldit, ha nem elég ügyes a CBA.

Vegyünk egy minden értelemben egyszerű példát. Rákay Philip előbb a köztévé, majd egy ménesbirtok élére került. Rajta kívül senki sem gondolja úgy, hogy bármelyik feladatot rábíznák egy olyan országban, amelyben a tehetségnek és a felkészültségnek akárcsak minimális szerepe van a kiválasztásban. Vezetgetne egy délutáni beszélgetős műsort, talán az esti sávban is kipróbálnák, aztán vezetgetne egy délutáni beszélgetős műsort.

Schmidt Mária szakmai értelemben hányadik a legfontosabb történészek listáján? A negyvenhetedik? A nyolcvanharmadik? Talán. Tudományos asszisztensség valamelyik főiskolán. Nagyjából ez a realitás. A múzeumigazgatói poszt és rengeteg közpénz elköltése pedig az elérhetetlen álom. A kettő közötti híd: a Párt.

Piaci körülmények között ki fizetne Lánczi Tamásnak egy írásért ötven forintnál többet? Ehhez képest főszerkesztő lett. Az ő esetében nem is arról van szó, hogy szakmailag a Praktiker reklámújságjának gyakornok szerzője is felülmúlja, hanem arról, hogy még csak nem is azt a szakmát űzi, aminek a csúcsán a főszerkesztő áll. Ennél sokkal ősibbet. 

A nem teljesítményelvű rendszerekben is van verseny, hiszen fenékből csak egy van, nyelvből sok – és persze valahol az is egyfajta tehetség, ha valaki az élre tudja nyalni magát.

A sértettség mint politikai kategória

Eddig ti voltatok, most mi jövünk – végeredményben ez a Fidesz egyetlen következetesen végrehajtott programja. Na de ki az a mi?

Szűkebb értelemben két csoport: egyfelől azok a vállalkozók, akiket a nemzeti tőkésosztály tagjának kijelöltek, bár állami segítség nélkül a piacon eddig teljesen életképtelennek bizonyultak; másfelől azok az értelmiségiek, akik a szakmájukban legfeljebb a második, de leginkább az ötödik-nyolcadik helyig küzdötték fel magukat, és pontosan tudják, hogy ennél feljebb nem jutnának soha, mert annyira nem jók.

Az egészpályás letámadás üzenetét azonban a lakosság tágabb köreiben is megértették. Az eladó üzletvezető szeretne lenni, a tantestület tagja igazgató, az ismeretlen regényíró ünnepelt szerző – mindenki úgy érzi, hogy igazságtalanul akadályozzák az előrejutásban. Mivel első helyezettből mindig kevesebb van, mint a helyére pályázó másodikból, harmadikból, negyedikből, nincs kifizetődőbb politika, mint az el nem ismert és frusztrált sokadikok élére állni. Csupán egy kerettörténet kell hozzá, ami jogosnak nevezi a dühöt és reményt ad a változásra.

Most mi jövünk – mondja a Fidesz. Végre eggyel feljebb léphetek – érti rajta a nép.

Innen nézve Rákay Philip, Schmidt Mária, Lánczi Tamás, Fekete György felemelkedése nem botrány, hanem maga a remény. Ha Parragh László felesége bekerülhet a monetáris tanácsba, akkor tényleg bárkiből lehet bármi, és hamarosan engem is előléptetnek főpénztárosnak, kineveznek az ügyvédi iroda vezetőjének, kiadják a verseimet, megkapom III. Richárd szerepét. Évek óta tanakodunk azon, hogyan őrizheti meg a népszerűségét a Fidesz az ország letarolása és a középszerűség apoteózisa ellenére. A válasz az, hogy nem ennek ellenére, hanem éppen ezért.

The winner takes it all

A Nemzeti Együttműködés Rendszere a másod- és harmadvonal forradalma. Mivel az nem hangzik jól, hogy tehetségtelenek vagyunk, ezért most mi jövünk, a kerettörténetnek döntő jelentősége van a mozgósítás szempontjából. Ami így hangzik: mi képviseljük a nemzetet, ezért visszavesszük, ami nekünk jár. Hogy a pozitívumokat is észrevegyük, az eszközöket tekintve ez ma sokkal barátságosabban megy, mint amikor Kohn Ármin vegyeskereskedésének és étkészletének megszerzése volt soron. A mostaniak még azt is hozzáteszik önérzetesen, hogy az elitcserével éppen ők váltanak le egy olyan társaságot, amelyik nem a teljesítménynek köszönheti a pozícióját. Tehát ők nem a tehetségesebbek ellen lázadnak, hanem elűzik a másik politikai oldal tehetségtelenjeit.

Mivel önfeledten ünneplik azt, hogy vége a píszinek, nyugodtan beszélhetünk őszintén. Eddig tapintatosan rájuk lett hagyva, hogy igen, az egyik oldalon ott a liberális értelmiség, a másikon a jobboldali értelmiség, példának okáért: Heller Ágnes is filozófus és Lánczi András is filozófus, kinek az egyik tetszik, kinek a másik. De nem, ez így pozitív diszkrimináció, amit amúgy szidalmaznak. A világ számos helyén a jobboldaliság tényleg nem jelent egyet a B-kategóriával a szellemi életben, de Magyarországon úgy alakult, hogy igen. Heller Ágnes magától valaki, Lánczi András csak amiatt, akit szolgál, ezért az ő helyi érdekű valakisége egyetlen méterrel sem terjed túl az ország határán, és egy perccel sem a Fidesz uralkodásán.

A kisebbrendűségi érzését kontraszelekcióval igazoló jobboldal a rendszerváltás kezdetétől arra törekszik, hogy megkettőzze az intézményeket, majd amikor kiderül, hogy az övék a gyengébb, megpróbálják megszállni vagy tönkretenni a másikat. Így kreáltak maguknak ellenegyetemet, ellen-művészetiakadémiát, ellenkitüntetéseket, ellen-írószövetséget, ellenalkotmányt.

A rendszerváltás utáni jobboldal valójában egy ellenkultúra, amely 25 éve a liberalizmus ellen lázad vagy az ellen, amit annak vél; a 2010-óta tartó ellenforradalom pedig ténylegesen fel is számolta a rendszerváltás liberális vívmányait. Semmi más nem köti össze az ellenforradalmi kurzus egyik szélén elhelyezkedő ifjúkonzervatívokat a másik szélen található Lezsák Sándorral, csak az a közös vonás, hogy a 90-es években tapasztalt liberális hegemóniával szemben határozzák meg magukat.

És amíg az utolsó színházat el nem foglalják, addig marad valaki, akihez képest másodrendűnek érzik magukat.

Ezért számukra nem értelmezhető az a kérdés, hogy megéri-e az előrejutást egy párthoz kötni. Anélkül nem lenne semmijük, így viszont 8 éve folyamatosan jöhetnek. Ráadásul a rezsim mellé csomagolt használati utasítás másik kulcsmondata úgy hangzik, hogy csak egyszer kell nyerni, de akkor nagyon.

Nyertek. Ők jönnek. Cserébe sokáig maradnak.