Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Orbán úr stratégiája megejtően egyszerű. Ha valaki azt mondja neki: „miniszterelnök úr, az ön koncepciója téves”, erre azt válaszolja: „ön nem magyar”.

Sok igazság van abban, amit Braun Róbert ír: a Nyugat és a kelet-európai országok viszonyában rengeteg az igazságtalanság. Tagadhatatlan, hogy a nyugati tőkés modell követése, „a csatlakozás Európához”, a rohanó privatizáció: kudarc. Az is igaz, hogy a kelet-európai autoritárius, etnicista rendszerek érthető, habár kellemetlen visszahatást jelentenek mindarra, ami 1989 eszméiben hibás volt. Mindez a világválság eleme.

A politikai, immár nemcsak a gazdasági világrendszer bomlásával (amelynek legfőbb jele Nagy-Britannia kiválása az Európai Unióból és az új amerikai elnök nyíltan kifejezett ellenszenve „Európa” iránt, ami szétzúzza az 1945 óta tartó status quót) a liberális kapitalizmus európai pozíciói végzetesen meggyöngültek. Ebből a krízisből az antiliberális európai jobboldal maximális hasznot akar – és gyakran tud – húzni. Az Európai Unió fönnmaradása olyan önmagában banális kérdéstől függ, hogy ki lesz a Francia Köztársaság következő elnöke: erre komolyan veendő esélye van a „mérsékelt neofasiszta” jelöltnek. A franciaországi elnökválasztás végső kimenetele akár jelentéktelen véletleneken múlhat – olyan gyönge „Európa”, hogy olyan apróságok dönthetik el, mint egy-egy újabb botrány vagy szerencsétlen tévényilatkozat. Az Oroszország nyugati határán és a Balkánon elhúzódó zűrök is bármikor romba dönthetik az európai egyensúly maradékát.

Azt azonban be kell látnunk, hogy a magyarországi nem kormányzati („civil”) szervezetek és a Közép-európai Egyetem elleni kormányzati roham problémáját nem lehet pusztán „történetileg” megítélni – mintha a rendszerváltás csődje mindent igazolhatna, amit a szabadelvű-alkotmányos rendszerek sírásóinak éppen kedvük szottyan megtenni.

Orbán miniszterelnök rendszere – amelyről érdekes képet fest Urbán László, egykor fideszes, de ma is konzervatív közgazdász – a vértelen diktatúra kiépítésében kettős stratégiát követ: egyrészt az alkotmányos értelemben vett kormányzat és közigazgatás funkcióit informális csoportokra ruházza át (és evégett jelentős gazdasági erőforrásokat telepít hozzájuk), másrészt pedig a végsőkig centralizál – miközben a „centrum” üzemeltetői teljesen kikerültek a nyilvános-formális ellenőrzés alól. Az összes alkotmányos „fék és ellensúly” megszűntnek tekinthető, a „parlamentarizmus” szánalmas, kopott díszlet; a regionális (megyei) igazgatás megszűnt, a szokott hivatali ügymenet romokban, állami intézmények szétverve. Az állam kaotikus állapotban van (ez szándékos), a „jogalkotás” rögtönzések áttekinthetetlen szemétdombja – mindez arra szolgál, hogy teljesen szabad kezet adjon Orbán miniszterelnök úrnak és informális vezető garnitúrájának (klikkjének). Mindezt az intellektuálisan kimerültnek tetsző „ellenzék” korrupciónak, lopásnak állítja be, ami nagyon kezdetleges megközelítés, habár persze a közpénz már régen elvesztette közpénz jellegét, de továbbra is főleg politikai célokat szolgál, nemcsak jachtvásárlásra jó.

Így viszont minden korlátozás nélkül használható föl az ellenőrizetlen és kodifikálatlan hatalomkoncentrációra.

Orbán úr és köre az utóbbi időben minden független entitás kikapcsolására törekszik, tekintet nélkül arra, hogy ezek mifélék. A médiák semlegesítése, fölszámolása, korrumpálása, kétes tulajdonosok birtokába adása, a kulturális intézmények fölszámolása, elszegényítése, jobboldali lobbik alá rendelése, a tárgyilagos pályázati és támogatási rendszerek szétverése és a nem kormányzati („civil”) szervezetek, azaz NGO-k támadása után most a fölsőoktatási, egyetemi autonómia következik.

Ez utóbbi kettőnek ideológiai funkciója is van: az NGO-k és a CEU a „Soros” szimbolikus névvel az orbáni (szélsőjobboldali) propagandában AZ IDEGENT testesítik meg. A hivatalos szélsőjobboldali propagandában nem azt állítják, hogy – teszem azt – a hatalommegosztás, az alkotmányos kontroll, a plurális nyilvánosság, a felelősség-elszámoltathatóság, a jogállam stb. elvei helytelenek, hanem azt, hogy valamilyen homályos értelemben nem magyarok. Nem mondják ki nyíltan (vagy csak ritkán), hogy a tudományos kutatás, oktatás, filozófia, irodalom, művészet, politikai bírálat szabadsága káros, hanem csak azt, hogy evvel visszaélnek a dzsenderideológus, feminista, melegpárti, migránssimogató, kozmopolita judeoliberális ellenfelek, akik etnikailag és nemileg óhajtják fölpuhítani a nemzet gerincét. Az ellenfél egyszerre perverz és absztrakt: jelképes megjelenítője, mint kétszáz esztendeje mindig, „a nemzetközi zsidó” (akinek persze nem kell föltétlenül csakugyan zsidó eredetűnek lennie, bár nem árt, ha történetesen az).

Orbán úr stratégiája megejtően egyszerű. Ha valaki azt mondja neki: „miniszterelnök úr, az ön koncepciója téves”, erre azt válaszolja: „ön nem magyar”. Az ún. ellenzék ennek a tébolyult logikának esik áldozatul, amikor reggeltől estig azt ordítja: „tolvaj, tolvaj”, ami nem érv.

A CEU ugyan rendkívül fontos magyar és kelet-közép-európai intézmény – és a (kicsit későn) saját érdekeinek tudatára ébredt, konzervatív akadémiai és egyetemi szféra is azért tiltakozik, mert látja, hogy küszöbön áll a magyar (és az egész régióbeli) tudományosság és műveltség barbár szétbarmolása –, de „a Soros-ügy” annak az alkalma, hogy a magyarhoni közszabadságok rendszerének utolsó kis eleme is elpusztuljon. Ezért volt (és lesz) nagy a fölháborodás, mert mindenki tudja, hogy ez már nem pusztán a magyar (és a kelet-európai) értelmiség belügye – az értelmiség pusztítását a „szélesebb” közvélemény eddig meglehetős közönnyel vagy beletörődéssel vette tudomásul, beleértve az értelmiség többségét is, amely inkább menekül, semmint tiltakozzék –, hanem ez már a civilizált magyar állam vége. És ebben voltaképpen már édes mindegy, hogy a célkeresztbe állított liberálisok mekkora hibákat követtek el, és mekkora a bűnrészességük abban, hogy hazánk és az egész Kelet-Európa ilyen mélyre süllyedt a maga perifériás-marginális helyzetébe.

„Ezt mégse merik megtenni.”

„Ezt már mégse tűri el a magyar nép.”

Ezt a két mondatot – a rengeteg csalódás után – már senki nem meri kiejteni a száján. Mindent (a fizikai, véres erőszakot kivéve) vagy úgyszólván mindent meg mernek tenni „ezek”, hiszen az Országgyűlés törvényalkotási bizottságának a CEU-törvényjavaslathoz benyújtott módosító indítványai jelzik, hogy Orbán Viktor miniszterelnök csakugyan be akarja záratni a Közép-európai Egyetemet, annak tudatában, hogy az Európai Unió, amely megállíthatná, most se fog tenni semmit, a zűrzavarba süppedt Trump-kormányzat meg nemzetközileg teljesen impotens, ráadásul talán még szimpatizál is Orbán úrral, és bizonyosan nem rokonszenvezik Soros Györggyel, aki az egyik belpolitikai ellenfele. Ezért kell sietni, hiszen az ördög nem alszik.

A kérdés csak az, hogy a magyarországi és Duna-medencei magyar honfiak és honleányok átlátnak-e a szitán, és a minden ellenvéleményt egyszerűen etnikailag és nemileg idegennek bélyegző retorikában megpillantják-e végre saját jogfosztásuk és elnyomatásuk – merőben nevetséges – ürügyét. Ez a konfliktus, és a többi rá követekező is, az utcán fog eldőlni, mert más már nem maradt. Az Orbán-kormányzat intézkedései iránti globális undor – amelybe a nemzetközi reakció részéről az irigykedő csodálat színei vegyülnek, de ezek egyelőre nem jelentősek még, csak Kelet-Európában – a hivatalos szélsőjobboldali agitpropban csak arra bizonyíték, hogy a külföld utál „bennünket”. Ez tehát a magyar politikában, mint oly sokszor bebizonyosult, nem számít, vagy egyenesen kontraproduktív. A közvélemény demokratikus ösztöne különben se tűri el, hogy ellenállását „fölülről” vagy „kívülről” befolyásolják, netán irányítsák.

Az ellenállás föladata a magyar honpolgárokra hárul, különösen a magyar ifjúságra, a magyar diákságra. Védelmező nincsen felettünk, nem segít Isten, sem király – mondja a dal. Ebben csakugyan biztosak lehetünk.