Magyarországon kiépült ugyan a civil szektor, de nincs egyetértés, hogy a szervezeteknek bele kellene-e szólniuk abba, hogy mi zajlik a parlamentben vagy az önkormányzati képviselő-testületekben. A szektor 27 év alatt nem tudta meghatározni a politizáláshoz való viszonyát, és emiatt gyenge érdekérvényesítő képességgel rendelkezik. Ennek a levét isszuk most is, amikor hazaárulónak bélyegzik a külföldi forrásokból is gazdálkodó szervezeteket. De a “külföld” csak ürügy, a cél a megosztás. A kormányzati propaganda végeredményben azokat igyekszik hitelteleníteni, akik alakítóivá akarnak válni a közösségük életét befolyásoló intézkedéseknek.

Egy kulturális és ifjúsági egyesület vezetője a napokban ezt írta nekem: „Nem szeretnék semmi politikai dologban részt venni – mi valóban dolgozunk, civilként”. Ezzel indokolta, hogy nem írna alá egy, a civil törvény módosítását elutasító állásfoglalást. Sokan gondolják úgy, hogy civil az, aki segít, információt ad, szolgáltatást nyújt, viszont nem nyilvánít véleményt semmilyen szakpolitikai döntésről. Eszerint a civil szervezetek tevékenysége a politika (jó) alternatívája.

Emellett vannak azok a civilek, akik a helyi vagy az országos politikai döntések alakítóivá akarnak válni. Feladatuknak érzik, hogy véleményt formáljanak arról, hogy megújul-e a helyi vasútvonal, hogy hova épüljön az új iskola, vagy felveszik-e rendes státuszba azokat a munkavállalókat, akiket most félpénzért alkalmaznak közfoglalkoztatottként. Szerintük lehet a civil szervezetek feladata a politizálás, mivel ez a közügyekbe való beleszólást, és nem a pártpolitizálást jelenti, ami alapvető állampolgári érdekünk.

A Központi Statisztikai Hivatal adataiból azt látjuk, hogy a 62 ezer civil szervezet kevesebb mint 6 százaléka regisztrálta magát érdekképviseleti szervezetként. Igaz, ezekből az adatokból csak hozzávetőleges képet kapunk. Vannak olyan szervezetek, amelyek szakterületük alapján (oktatás, egészségügy, kultúra) kategorizálják magukat, miközben megpróbálnak hatással lenni helyi vagy országos szakpolitikai döntésekre. Összességében azonban elmondhatjuk, hogy a politikai állásfoglalástól elzárkózó, a politikai kérdésekkel szemben közömbös „apolitikus” civil magatartás a meghatározó minta hazánkban.

De mi ennek az oka?

A rendszerváltás után a civil szervezetek egyre inkább átvállalták a korábban az állam által ellátott közfeladatokat. A támogatási rendszer is efelé terelte az újonnan alakuló szervezeteket, és a célok a legtöbb esetben máig is – egyre szűkülő forrásokból – valamiféle szolgáltatásnyújtás vagy szemléletformálás formájában valósulnak meg. Ritkán folyik érdekérvényesítő tevékenység, amely a társadalmi problémák rendszerszintű okaival is foglalkozna a tünetek enyhítése mellett. Például: sok olyan civil igyekszik étkeztetéssel vagy gyermektáboroztatással mérsékelni a gyermekszegénység hatását, amelyek amúgy nem szerveződnek a gyermekszegénységet okozó intézkedések megváltoztatására. “Mert az már politika.” Amennyiben azonban a civil szervezetek csupán elenyésző része fogalmaz meg elvárásokat a döntéshozók felé, az értékes segítségnyújtás végeredményben fenntartja az élhetetlen állapotokat, lecsendesíti az indulatokat, és a segítő szervezetek gyakran biztonsági szelepként funkcionálnak „a hatalom” kezében.

Noha a civil szervezetben dolgozók sok esetben látják a rendszerszintű összefüggéseket és az ok-okozati viszonyokat az általuk tapasztalt nehézségek és a politikai döntések között, a mindennapokban gyakran projektmegvalósító, technokrata szerepbe vannak kényszerítve. A szervezeti és támogatási struktúra előirányozta, hogy a civil szervezetek – fontos társadalmi feladatokat ellátó – kvázi projektmegvalósító szervezetekké válhattak. A munkatársak sokszor olyan erőforráshiányban dolgoznak, amely megnehezíti, hogy a futó projektjeik megvalósításán túl érdemben reagáljanak az aktuális közéleti dolgokra. Valójában legtöbb esetben változásokra rugalmatlan szervezetekről beszélhetünk, akik néhány éves projektek lebonyolítására szerződtek támogatójukkal (legyen az az állam, az Európai Unió vagy magándonor). Fennmaradásuk sokszor állami vagy az állam által kezelt európai uniós források elnyerésétől függ, amit nehezen tesznek kockára, így nem szívesen vállalják azt a konfrontációt, amit a kormányzat társadalom- vagy gazdaságpolitikájának kritikája vonna maga után.

Az is előfordul, hogy a civil szervezetek ugyanazon támogatónál vetélkednek a forrásokért, amely kényelmetlen és versengő viszonyt teremt közöttük, és nem építi a mozgalmi mentalitást vagy a szövetségben való gondolkodást. Ráadásul a szakpolitikai döntéseket alakítani akaró civil szervezetek különböző taktikákkal dolgoznak, vannak, amelyek jogi eszközökkel, vannak, amelyek szakmapolitikai érvekkel, vannak, amelyek különböző nyomásgyakorló eszközökkel (mint akár a tömeges levélírás, a felvonulás vagy az élőlánc) operáló civil kampányokkal próbálnak érvényt szerezni szempontjaiknak. Ezeknek az eszközöknek az összehangolása új stratégiai lehetőségeket nyit egy civil összefogás számára, azonban ennek megvalósulása az egymás iránti nyitottságot és az együttműködés kultúráját feltételezi.

Magyarországon már jó ideje sem helyi, sem országos szinten nem biztosítják a társadalmi egyeztetés lehetőségét. A döntéshozók – néhány kivétellel – tudatosan figyelmen kívül hagyják az erre tett demokratikus kísérleteket, legyen az felszólalás egy közmeghallgatáson vagy éppen a CEU ügyében a másik véglet, egy több tízezer fős tüntetés. Az orosz ügynöktörvény mintájára írt “civil törvény” bevezetését célzó kormánypropaganda óta azonban nyilvánvaló, hogy a hazai civil szervezetek teljesen új kihívásokkal néznek szembe. A kormányzat Európai Unió-ellenes kampányt folytat, és a civilek kicsinálásában is a putyini mintát követi, miközben Oroszországban 2012 óta több tucat szervezetet bezártak. A jogállami kereteket rég lebontották, Magyarországon tekintélyelvű kormányzás zajlik.

Ha bevezetik a “civil törvényt”, a „külföld által finanszírozott” kategória kiváló alapot fog biztosítani arra, hogy újabb és újabb jogszabály-módosításokkal korlátozzák a civil szervezetek működését. Nem lepődnék meg, ha az egyik ilyen korlátozás éppen a szakpolitikai döntésekkel kapcsolatos véleménynyilvánítás jogát, azaz a politizálást próbálná majd szankcionálni. Ahhoz, hogy a magyar civil szervezetek választ tudjanak adni a szektort érő kihívásokra, igenis bele kell szólniuk a közügyekbe, és ki kell állniuk azon társaik mellett, akik ezt megteszik, mert ezáltal tudjuk fenntartani, illetve visszaszerezni a demokráciánk. A civil törvény módosításának belengetése óta ugyanis már nem az a kérdés, hogy a szervezetek legalább azokat a jogszabályokat, szakpolitikákat elutasítják-e a nyilvánosság előtt, amelyek csorbítják a célcsoportjuk, tagságuk vagy szervezetük érdekeit. Jelen esetben egy antidemokratikus fordulatról kellene nyilatkozni.

A várhatóan májusban zárószavazásra bocsátott civil törvényjavaslat azokat démonizálja, akik külföldi forrásból is gazdálkodnak, de mindenkinek ártani fog, aki úgy gondolja, joga van arra, hogy beleszóljon a helyi és az országos közügyekbe. Arra megy ki a játék, hogy mi, állampolgárok ne érdeklődjünk a közélet iránt, hagyjuk rá “másokra”, és minél jobban elidegenedjünk egymástól. Néhány éven belül el fog dőlni, hogyan tud reagálni erre a társadalmi helyzetre ez a nagyon heterogén, céljai és eszközei tekintetében is sokszínű civil szektor, hogy kialakul-e a civil kurázsi és a demokratikus állampolgári öntudat, vagy a nap végén a szektor asszisztálni fog a tekintélyelvű uralom megszilárdításához.

A szerző a Civil Kollégium Alapítvány munkatársa és A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma c. könyv társszerkesztője