Nézem venezuelai tömegdemonstrációk képeit, a tüntetők és a rendőrök – halálos áldozatokat követelő – összecsapásáról. Szemlélem a megfontoltnak gondolt nyugati polgárok akciózását a G-20-ak hamburgi tüntetésén: lerombolt utcák, betört kirakatok, felgyújtott autók. Látom a dühödten üvöltő embereket, a tiltakozók törvénysértéseit és hatalom erőszakát. Olvasom Orbán Viktor nyilatkozatait a viszkető tenyerekről, tettestársainak megjegyzéseit a forró őszről és az elszabaduló erőszakról. Felötlik előttem a „kopasz-fejűek” viselkedése a választási irodán, a riporter kezéből kicsavart mobil, vagy a minap letepert aktivista képe. De ebből a szemszögből érzem lehangolónak a demokratikus ellenzék „szószólói” között dúló szópárbajt, amelyben mindenkit a másik verbális lemészárolásának ellenállhatatlan vágya vezérel.

Ezzel a jelenséggel már találkoztam – jut eszembe – néhány éve, egy alapkutatás eredményeit olvasva. A szerzőket, a 2006-os focivébé döntőjének egy sokak számára emlékezetes eseménye ösztönözte kísérlet elvégzésére. A mérkőzés 1:1-es állásánál, az olasz védő Materazzi, visszahúzta a francia csatár Zidane mezét, aki viccelődve odaszólt: „ha ennyire akarod, majd odaadom a mérkőzés után”. Materazzi válasza nem volt ilyen finom, arra tett célzást, hogy inkább Zidane húgát szeretné megkapni. Zidane agyát elöntötte a vér: „lefejelte” a védőt, ezért kiállították. Ezzel a franciák nemcsak legjobb csatárukat, de az egész meccset elveszítették, és elúszott a világbajnoki cím is.

A kutatók furfangos kísérletekkel bizonyították: a düh cselekvést vált ki, és az erő összpontosítására késztet. Amikor azonban megfontolásra és gondolkodásra van szükség, a felajzottság lerontja a teljesítményt. Ezért a harag csak látszólag segíti a győzelmet, a valóságban – mint Materazzi Zidane-t – inkább az őrületbe kerget, és a bukást idézi elő.  Az eseményeknek ezt a logikáját érzik a diktátorok is, bár néha elszámolják magukat. Egyszerű stratégiát alkalmaznak: addig provokálják az elnyomottakat, amíg a kirobban az erőszak, majd azt leverve – lásd: Erdogan puccsa – szétzilálják az ellenzéket. Aki tehát a demokratikus ellenzék oldalán polgári engedetlenséget hirdet, annak számolnia kell azzal, a békésnek hirdetett és nyugodtan induló demonstrációk könnyen fordulnak erőszakba. Különösen, ha a hatalom – mint gyakran utal rá – még rá is játszik erre. Úgy tűnik, pontosan fogalmazott Salvor Hardin (lásd: I. Asimov - Alapítvány.) amikor így foglalta össze élettapasztalatait: „az erőszak a gyengék végső menedéke”.

Van azonban egy további óvatosságra intő szempont. A fent idézett tudományos folyóiratban két hónapja jelent meg egy újabb – társadalmunk jelenlegi állapotának megértését segítő – cikk. A kutatók összevetve 27 ország belső viszonyait és a környező társadalmakkal való kapcsolatát tesztelték az ún. szociális dominancia elméletét. Az találták, hogy minél nagyobb egyenlőtlenséget tapasztalnak a társadalom tagjai, annál inkább hajlamosak elfogadni a csoportok közötti hierarchiát. Az egyenlőtlenség és a hierarchikus viszonyok ugyanakkor hajlamossá teszik a hatalmon levő csoportot az erőszak alkalmazására pozícióik védelmében a társadalmon belül és dominancia hirdetésére a környező társadalmakkal szembeni. Rossz hírem van: a kutatásban vizsgált 27 társadalom között – ahol rajtunk kívül szerepeltek térségünkből is országok – a magyarok szociálisdominancia-orientációja az egyik legmagasabb. Ebből pedig - a különböző kutatások tapasztalatai szerint - a magas mértékű rasszizmus, szexizmus, etnikai elutasítás, illetve a hegemón pozíció - társadalmon belüli és a környező társadalmakkal szembeni - erőszakos fenntartásának/helyreállításának szándéka következik.

Ha ezeket a kutatási eredményeket összevetjük a magyarság belső integrációját megalapozó egyéb tényezőkkel – a bizalom mértékével, a szabálykövetési hajlandósággal, a felelős kormányzás szintjével, a kollektív narcisztikusság fokával – összességében óvatosságra intő helyzet tárul elénk. Társadalmunkban az indulatok hajlamosak elszabadulni. Ez az oka, hogy nemzetünk többnyire rosszul reagál a változás jelentette terheléspróbákra. Emiatt történelmünk fordulópontjain rendre rossz – keleti és zsákutcába vezető – irányba fordultunk, és az irányváltásokat mindig erőszakos összecsapások kísérik. Miközben tehát a történelem ismétlődően elénk hozza a változást, a nemzeti összefogás és a megbékélés rendre meghiúsul.

Az igazi kérdés: mit tehetünk, ha ebbe nem akarunk belenyugodni? Nem azt mondom, hogy üljünk nyugodtan. Egyáltalán nem biztatok passzív csodavárásra. Nem hirdetem, hogy törődjünk bele a helyzetünkbe, és szomorkodjunk egymás vállán. Úgy vélem azonban, a sikerrel kecsegtető politikai akciók nem a dühre, hanem csak a megfontoltságra építhetők. Hallgatva a vezér és tettestársainak visszatérő szólamait, tartok a hatalom provokációitól.  Ezért az ösztönszerű és „visszakézből” indított reakciók helyett inkább a ma még egymással vetélkedő törzsekre szakadozott demokratikus ellenzék egészét átfogó nyugodt kapcsolatépítést és bizalomfejlesztést javasolnék. S hogy mit ajánlanék azoknak, akiket a baráti kapcsolatépítés önmagában nem elégít ki? Aki hajlandó volna vállalni akár még a polgári engedetlenség karcosabb változatait is? Nos, erre is van lehetőség, csak több megfontoltság és még több kreativitás kell.

Mondok egy példát, ami sajnos – hogy stílszerű legyek – elúszott, de alkalom még lesz bőven. Most folyik a „vizes” VB. Nem lett volna túl nehéz – mint a „Nolimpia” aláírásgyűjtésnél – egy mindenki által támogatott demonstráció keretében találni, mondjuk 500 embert, aki hajlandó lett volna „szendvicsembernek” beöltözni. Elől és hátul, ember nagyságú plakátokkal – rajta „kedvenceink” képével, alatta kedvenc feliratainkkal – órákon keresztül körbesétálni a fontosabb színhelyeken. Gondoljuk csak el, amint a várban és a parlament előtt, a Szigeten, és a Batthyány téren, a Lánchídon és a Várkert bazár előtt, a járdán - mert szabálykövető polgárok vagyunk - csendesen beszélgetve - ahogyan a békés emberekhez illik – vonultunk volna 500-an, köztük természetesen én is.

Ez csak egyetlen - viszonylag olcsón kivitelezhető - ötlet. Annak, hogy elinduljunk ezen a – sikeres politikai akciókat ígérő – úton, két alapfeltétele van. Az egyik: megszívlelni a Matterazzi-kísérlet tanulságait: a düh tettekre serkent, de megakadályoz értelmes és gondolkodást igénylő célok elérésében. Miközben nagy tömegeket vonz a demonstráció, kiszolgáltat a provokációknak, és a békés megmozdulás erőszakba fulladhat. Vagyis kevesebb artikulátlan üvöltés, inkább több humor, és főként sok kreativitás. A másik feltétel: tudomásul venni, csak összefogva lehet bármit csinálni. Nincs értelme kisajátítani az akciókat, mondván, ez az enyém, más párt, mozgalom ezen nem vehet részt. Értelmetlen valakitől azért megtagadni, hogy „szendvicsember” legyen, mert komcsi, vagy liberális, esetleg konzervatív, vagy mert MSZP-s, DK-s, vagy Együttes, vagy, mert 30 feletti, akinek – a 68-as jelszó szerint  - egy szavát sem lehet elhinni. Együtt sétálni, csendben beszélgetni és szót érteni egymással, lehet nem forradalmi, de ettől még hatásos lehet.