szerző:
L. Ritók Nóra

Az egyik faluban pár éve még szinte minden gyerek halmozottan hátrányos helyzetűnek minősült, ma pedig az elsősök között csak egy gyerek volt az, legalábbis statisztikailag. Még sosem éreztem ennyire éles különbséget a jogszabályok mozgásterében változó statisztikai adatok és a valós helyzet között.

Hallom nemrég egy kormányzati nyilatkozatban, hogy mekkorát csökkent az iskolai lemorzsolódás kockázatának leginkább kitett gyerekek száma Magyarországon. Hogy ez százalékosan is kimutathatóan mekkora siker. Elgondolkodtam rajta: vajon honnan tudják ezt, milyen adatokkal dolgozhatnak?

Nyilván nem a magántanulók számát nézik, hiszen a kockázatról van szó, nem az érintettségről, nem is a 16 éves tankötelezettség után kimaradókat, hiszen azok már legálisan, ugyebár a saját döntésükre alapozva fejezik be a tanulmányaikat. Lehet, hogy csökken az iskolákban az erre irányuló programokba bevontak száma? Nincs rá igény, és így levonható ez a következtetés? Vajon mire alapoztak?

Aztán nemrég, egy adatelemzés során összeraktam egy képet. Lehet, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek arányának csökkenéséből vonták le ezt a következtetést. 2013 januári az a rendelet, ami újradefiniálta a hátrányos helyzet és a halmozottan hátrányos helyzet fogalmát. Azóta folyamatosan esnek ki a kategóriából a gyerekek, azt a torz statisztikai képet mutatva, mintha a probléma megszűnő lenne. Hiszen a fő szempont, a rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény megléte mellé (ami az egy főre jutó jövedelemviszonyokhoz kötött) társult az iskola végzettség (8 osztály alattinál jár a „pont”), a munkaviszony és a lakhatási körülmények vizsgálata is.

Az adatok szeptemberi elemzésénél magam is meglepődtem, hogy a kis faluban, abban a szegregátumban, ahol a legtöbbet dolgozunk, pár éve még szinte minden gyerek halmozottan hátrányos helyzetűnek minősült, ma pedig az elsősök között csupán egy főnél volt igazolható. Mi történhetett? Hiszen naponta ott vagyunk, és látjuk, hogy nem következett be változás az életükben. A lakhatási szegénység ugyanúgy fennáll, egyetlen ház sem lett komfortosabb, mint 2013 előtt, ugyanúgy élnek, nem érettségiztek le szülők, nem lett más munkájuk, csak a közmunka. Akkor mi változott?

A lakhatás vizsgálatáról nincs tudomásom. Gondolom, ezt benne hagyták helyileg a szempontokban. A közmunka eddig is a fő kategóriaváltó erő volt, az időtartam bizonytalansága és a nettóbevétel-növekedés minimális összege nem szempont, aki dolgozik, az itt veszít. Vagyis fejlődést mutat. Attól függ, honnan nézzük. A munkaviszony, az munkaviszony, statisztikailag meg pláne.

A képzettségnél találtam változást, hiszen a közmunkaprogramok mellé társított tanfolyamok már kategóriaváltást okoznak, függetlenül attól, hogy mondjuk egy targoncavezetői tanfolyammal egy szegregátumban nem lehet mit kezdeni, de a végzettség, a papír megvan. És ezek a folyamatok mostanra markáns csökkenést eredményeztek a halmozottan hátrányos helyzetű és hátrányos helyzetű gyerekek létszámában is.

Azt hiszem, még sosem éreztem ennyire éles különbséget a jogszabályok mozgásterében változó statisztikai adatok és a valós helyzet között. Olyan változások adnak sokkal pozitívabb képet a helyzetről, amelyek valójában nem változtattak semmin.

Hogy miért veszélyes ez? Leginkább azért, mert követhetetlenné teszi a szegregációt az oktatásban. Ma ugyanis ez az alapja a szegregáció meghatározásának. A hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzet igazolható megléte. Már látok osztályokat, ahol minden gyerek roma, mind a szegénységi küszöb alatt él, mindnek a szülei a közmunkaprogramokban vegetálnak, egyik sem rendelkezik olyan szakmával, amivel a környezetében el tudna helyezkedni, mobilitásra pedig mind képtelen, ám nem minősülnek a jogszabályok szerint halmozottan hátrányos helyzetűnek. És ennek folytán így nem is igazolható a szegregált osztály, iskola léte.

Sürgősen változtatni kellene. Mert a jogszabályi rendszer elszakadt a valóságtól, és alkalmassá vált a kedvezőtlen társadalmi folyamatok elfedésére. A tapasztalati kép a terepen nagyon más. A jövőt pedig nem a statisztika, hanem a valóság határozza meg.