Murányi Gábor
Murányi Gábor
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Az elmúlt évszázad gyakorta ismétlődő uszításai idéződtek fel nem kevesekben már eddig is Orbánék sorosozó plakátjai láttán, és akkor még nem tudjuk, mit hoz még az újabb nemzeti konzultáció.

„Hazaárulók kalózkodnak ebben a szegény megnyomorított országban! Cimborálnak belső és külső ellenségeinkkel! (...) Az ország színe előtt odakiáltjuk nekik, hogy látunk és szemmel tartunk minden hazaárulót (...) és a törvény teljes erejével, a föleszmélt magyarság teljes haragjával és életakaratával sújtunk le rájuk!” 1921 júliusában egyetlen éjszaka alatt öles plakátokkal szórta tele Budapestet és a fél országot az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME). Az 1918 végén alakult „nemzet- és fajvédők” csoportja – miközben dísztaggá választotta az újdonsült kormányzót, Horthy Miklóst – önmagát úgymond független társadalmi szervezetnek nyilvánította. Az első években mégis dőlt hozzájuk a kormányzati pénz, ebből jutott a fentebb említett plakáttengerre is.

A hirdetőoszlopokra, házakra kiragasztott, fél méterszer egyméteres hirdetmény nem csak úgy általában hazaárulózott, néven is nevezte a „zsidó csahosokat”, illetve a velük „aljasul összejátszókat”, vagyis a legkövetkezetesebb ellenzéki politikusokat, köztük Beniczky Ödönt, Drozdy Győzőt és Vázsonyi Vilmost. A Horthy-kurzus CÖF-je, az ÉME plakátszövegezőit alighanem az késztette azonnali cselekvésre, hogy Beniczky öt nappal korábban meginterpellálta a kormányt a Duna–Tisza közén változatlanul grasszáló „különítményesek által elkövetett atrocitások” ügyében. Vagyis – a plakát megfogalmazása szerint – a megnevezetteknek „szörnyen fáj a magyar népítélet”.

©

Az ébredőknek plakátban sem ez volt az első (s nem is az utolsó) jelentkezésük. 1920-ból való például az a „munkás véreinket” megszólító figyelmeztető-felvilágosító üzenet, amely – általánosítva – illusztrálja, hogy a munkásvezérek kemény tekintete, magyaros bajsza csak álarc, ott vigyorog-vicsorog mögötte a zsidó. Az „álarcos idegen” toposza a következő években még többször is visszaköszönt. A legmeglepőbb talán az, hogy valamikor az 1930-as évek elején a szélsőjobboldali diákok szervezete, a kormányzat által már szűkmarkúbban támogatott Turul – ha nem is plakát-, hanem csupán röplapméretben – azt állította, hogy a mind ellenzékibb hangú 8 Órai U jság igazi „cégére” nem a volt miniszterelnök, Bethlen István: az ő széles mosolyú, nagy fogú és cigarettázó álarcával csak egy „pajeszos” álcázza magát.

A „tipikus zsidó” gúnyrajzi ábrázolása visszanyúlik az előző századokra, ebből ugyanúgy építkezett a felvilágosultan kedélyeskedő vicclap, a Borsszem Jankó, mint a Herkó Páter című antiszemita élclap. A XX. századi, polgárosodott, mégis „összetéveszthetetlen” figurát alighanem a magyar plakátművészet megteremtőjeként emlegetett Bíró Mihály festette meg, amikor Kozma Nándor Hadimilliomosok című, 1918-as kötetének címlapját tervezte (lásd nyitóképünket). A halálból élősködő ellenszenves figura – mint a könyv reklámja – plakátnagyságban még visszataszítóbb hatást válthatott ki, s felekezeti uszítással ért fel. Ez utóbbi azonban a megrögzött osztályharcos mesternek aligha állt szándékában. Indulatait sokkal inkább a hatalmat kézben tartó népnyúzó „királyok, hercegek, grófok” ellen fordította. Az ő alkotói fénykora 1918–1919-re esik, impulzív és agitatív plakátok sora került ki a keze alól. A leghíresebb a Bitangok! Ezt akartátok? című opusa, amelyen egy hatalmas vörös ököl töri szét a háborús urak tárgyalóasztalát. Másik figyelemre méltó 1918-as munkája a Köztársaságot! című plakát. A képen a megdöntendő uralkodóban könnyű felismerni a népharagtól rettegő IV. Károlyt. Bíró kollégája, Vértes Marcell – egyebek mellett Karinthy Frigyes 1915-ös Tanár úr kéremjének első illusztrátora – pedig egyenesen a kivégzési parancsot személyesen vezénylő katonacsákós őfelségében találja meg a világháború első számú bűnbakját.

©

Noha a plakátháborús csetepaték a Tanácsköztársaság leverése után újra meg újra fellángoltak (mielőtt az 1930-as évek elejére egy időre lecsendesedtek volna), a korszakban nemigen kerültek ki a méregdrága – elsősorban kereskedelmi és kulturális reklámoknak teret adó – hirdetőoszlopokra személyeket kipécéző óriásagitkák. Ezek – lejárató karikatúrák, cikkek formájában – az újságok hasábjaira szorultak vissza.

A politikai plakátolás, miközben folyamatosan radikalizálódott az 1930-as évek végére, miniatürizálódott is. „Hazaáruló vagy, ha pénzed az ellenséghez viszed!” – mutat az elegáns kalapos úriasszonyra egy ujj, az ellenség pedig a zsidóként azonosítható szatócs. Ezt a szegényesebb kivitelű miniplakátot, pontosabban röplapot a nyilaskeresztet jelképként először használó Nemzeti Front lesben álló aktivistái személyesen „kézbesítették” azoknak, akik nem röstelltek a „zsidónál” vásárolni. Szálasi Ferenc nemzetiszocialistái 1938-ban annyiban újítottak, hogy a bűnös ruhájára ragasztható (csirizzel bepiszkítható) „nyalókákat” gyártottak, rajta a megbélyegző felirattal (helyesírási hibával): „Szégyeld magad! Már megint zsidónál vásároltál!”

A kirekesztő zsidótörvények sorával állami rangra emelt antiszemitizmus plakátlenyomata 1944-re „közérdekű” hirdetményözönbe torkollt: a magyarországi zsidóság deportálásának évében nemigen akadt olyan nap, amikor a kiragasztott rendeletek ne újabb s egyre rémisztőbb megszorításokat adtak volna tudtul. Alighanem ezekre is utalt a múlt héten Izrael budapesti nagykövete, Yossi Amrani, amikor „gyűlöletet és félelmet szító”-nak nevezte a Soros-arcképes plakátolást.

©

A harcba küldött plakátok a világháborút követő években, a formálódó diktatúra időszakában ismét megkülönböztetett szerepet kaptak. S miközben a megbélyegzendők célcsoportja változott, a toposzok alig módosultak. A Magyar Kommunista Párt 1945-ös – Lakat alá a feketézőket! – plakátjának alakja kísértetiesen emlékeztet az első világháborús hadimilliomosra. S hogy az úgymond kiszipolyozottak pontosan értették az efféle kódolt üzenetet, arra az 1946-os pogromok kirobbanása, kirobbantása szolgál történelmi bizonyítékkal. A tanulságok levonása azonban mintha elmaradt volna, a burkolt uszításból pedig a kommunisták szövetséges-konkurens pártja, az önfeladás felé menetelő szociáldemokrácia is kivette a részét. A Marshall-tervet elutasító, 1947-es plakátjukon az „idegen tőke” uralmát a függetlenséggel állították szembe. Az arc nélküli mohó imperialista, miközben kíméletlenül tapos munkáson és paraszton, a korábbról jól ismert, évtizedeken át sulykolt módon két kézzel markolja a pénzeszsákot. Egy két évvel későbbi, 1949-es plakát pedig a „népünk ellenségeiként” felmutatott, dollárkötegekkel (és némiképp „kampós orral”) ábrázolt árulók és kémek pusztulását (képi megformálásban: puskatussal való agyonverését) szorgalmazta.

S bár a köztársaságnak, majd a népi demokráciának számtalan ellensége támadt, akiknek „hidrafejét” újra és újra le kellett vágni, konkrét személyek nemigen kerültek (plakát)kereszttűzbe. Ennek talán az is oka lehetett, hogy a nyomdák nem győzték a versenyt a nyakazókkal. 1956 után azonban némiképp fordult a kocka. A kádári propagandagépezet, miközben az 1957-es MUK (Márciusban Újra Kezdjük!) jelszóra reagálva elővette a sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmárt fenyegető tanácsköztársasági vöröskatona alakját, már szövögette az az évre tervezett Nagy Imre-per szálait is. Ennek keretében született egy plakátsorozat, melynek egyik darabja attól lett nevezetes, hogy hosszú idő után ismét egy konkrét megbélyegezendő személyt vett célba az „utcakép művészete”. Noha a montázsplakát a címe szerint a Nagy Imre-csoport áruló tevékenységét volt hivatott dokumentálni, gyűlöletre kijelölt arcot – a kádári időszakban utoljára – csupán az „ellenforradalom” miniszterelnöke kapott. S ő is csak rövid időre, mivel a politikai vezetés sok okból úgy döntött, hogy demonstratív tárgyalás helyett titokban lefolytatott koncepciós per után akasztatja föl Nagyot.

©

Személyek utcai célkeresztbe állítására a rendszerváltást követően ismét jó néhány példa akadt. A Csurka István nevével cifrálkodó Magyar Fórum című hetilap 2009-ben azzal borzolta a kedélyeket, hogy plakátszerű címlapján a miniszterelnök-jelöltként szóba hozott Surányi Györgynek – a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnökének – fényképét a hatágú sárga csillag közepére applikálta. Három évvel később Budapest néhány kerületében Csatlakozz a Harchoz! felszólítású rajzos vadplakátok tűntek fel: az egyiken egy, bizakodva a jövőbe tekintő, Szálasi-egyenruhás figura ujjára felakasztva vonaglott a minden korábbi zsidótoposzt egyesítő pénzéhes „spekuláns”.