HVG: Mit gondolna, mondana manapság az édesapja a közállapotok láttán?
Ifjabb Bibó István: Ezt a kérdést valamikor – nem mostanában – gyakran feltették nekem. A puha diktatúra utolsó, erjedő-széteső éveiben így: „Na, és apád mit szólna ehhez?” Azután, rendszerváltáskor, meg közvetlenül utána, amikor még mindenki nyakra-főre hivatkozott rá, egyre inkább így: „Hát, szegény apád vajon most mit szólna?” Aztán egyszer csak elmaradtak a hivatkozások, mert a veszekedésekhez, szóháborúkhoz, gyűlölködéshez igazából nem lehetett felhasználni őket. Lassanként elmaradtak a kérdések is, mert később már sokan úgy érezték: oly mindegy is, hogy mit szólna. Utoljára húsz éve, az Európai Együttműködés Egyesület szegedi Bibó-konferenciáján beszéltem erről, de ott is inkább az írásait faggatva, citálva.
| A „kis Bibó” |
Ifjabb Bibó István művészettörténész, tanár 1941-ben született. Apja, Bibó István (1911–1979) jogász-politikus, 1956-ban az utolsó Nagy Imre-kormány államminisztere, 1957–1963 között életfogytiglanra ítélt politikai fogoly; a demokrácia válságával, a kelet-európai kisállamok nyomorúságával, illetve az 1944 utáni zsidókérdéssel foglalkozó tanulmányaival maradandót alkotó társadalomtudós. Anyja Ravasz Boriska (1909–1979) tanár, Ravasz László református püspök leánya. Három gyermekük közül István a legidősebb, 1966-ban szerzett magyar–művészettörténet szakos diplomát az ELTE-n. 1979-ig a műemlékvédelemben, 1980 és 1990 között az MTA Művészettörténeti Intézetében dolgozott építészettörténet-kutatóként. 1986-ban feleségével együtt kezdeményezője, majd szervezője volt az 1952-ben kollaboráns egyházi vezetők által az egyház nevében „önként” állami tulajdonba adott Baár-Madas Református Gimnázium újraindításának, amelynek 1990-ben az első igazgatója lett. 1995-ben a református egyház vezetésében akkor hangadó szerephez jutott, szélsőjobboldali szimpátiájú elöljárók eltávolították, ami a következő két évben a tantestület nagyobbik felének – önkéntes vagy kényszerű – távozásához vezetett. A testületből eltávozott tanárokkal együtt 1996-ban egyesületet alapított egy független iskola, a Sylvester János Protestáns Gimnázium létrehozása és fenntartása céljából, melyet 1997 szeptemberétől 2008-as nyugdíjba meneteléig igazgatott. Az iskolát a református egyház 2012-ben Sylvester János Református Gimnázium néven befogadta, és az alapító igazgatót iskolaszervező és pedagógiai munkájáért 2017-ben Lorántffy Zsuzsanna-díjjal tüntette ki. |
HVG: Sokan szentírásként idézik őt. De helytállóak-e egyáltalán azok a megállapítások, amiket az apja egészen más közegben tett?
ifj. B. I.: Nem gondolom, hogy az írásaihoz, gondolataihoz és példájához úgy kellene visszatérni, mint félrecsúszott mozgalmaknak vagy vallásoknak az alapító szent könyvekhez. Tény ugyanakkor, hogy ezek az írások – a vitatható részeikkel vagy megállapításaikkal együtt – a megírásuk idején és a hallgatás-elhallgattatás évei után is megvilágosító hatásúak voltak, és sokan számoltak be gyógyító-görcsoldó hatásukról. Apám szellemi magatartásának – amelyet az írásaiból is lehetett érzékelni – erkölcsi hitele példájának ereje volt, s ha valamikor, akkor ma nagy szükség volna ilyenfajta erőforrásokra. Ma, amikor világosság helyett zavarosság van a fejekben, félelmek, görcsök a politikai élet hétköznapjaiban, és ünnepnapjaiban még inkább, hiteles példát és magatartást pedig alig látunk.
HVG: De vajon megszólalna-e egyáltalán, amikor sokan úgy gondolják, nem érdemes, mert úgyis minden csak pusztába kiáltott szó marad?
ifj. B. I.: Meggyőződésem, hogy megszólalna. Mindig is megszólalt – vagy legalábbis megpróbált megszólalni –, amikor a veszélyérzete bajt jelzett a közéletben-politikában, s ha úgy érezte, mondanivalója hozzájárulhat a veszély elhárításához. Vegyük például az egyik, 1968-ban kelt levelét, amelyben egy nemzetközi jogi művének angliai megjelentetéséhez kérte Szabó Zoltán tanácsát és segítségét. A mű a ciprusi válság kapcsán a nemzetközi területi-etnikai viták megoldására nemzetközi politikai döntőbírósági gyakorlat kialakítását javasolta, s ennek lehetőségeit és akadályait, elvi és gyakorlati kérdéseit járta körül. Nem jövendölte meg sem a balkáni helyzetet, sem a Szovjetunió felbomlását; arról szólt csupán, hogy a világnak nincs módszere és eszköze a területi viták kezelésére, és az erre való felkészülést javasolta akkor, amikor az olyan területi kérdések, mint Izrael, Ciprus vagy Írország, csak elszigetelten merültek fel, és a hidegháborús világban esélye sem volt annak, hogy ilyen kérdésekről elfogulatlanul tárgyalni lehessen. Ahogy Szabó Zoltánnak írta: „Tudom, hogy az én művem is végsőleg naiv; naiv úgy, ahogyan naivak voltak 1945–46-os cikkeim, melyekkel Nagy Ferencnek és Rákosinak magyaráztam, hogy mit kellene tenniük, ha eszük volna, s naivak voltak 1956-os tervezeteim, melyekről tudhattam, hogy senkinek sem kellenek.” Tisztában volt azzal, hogy „az ilyenféle művekben rejlő belső igazság csak nagyobb időkifutásban érvényesülhet”, ám – minthogy szenvedélyes igyekezet íratta vele a műveit – azt is bevallotta, hogy „lepereg rólam minden okos beszéd, mely ennek kilátástalanságát igyekszik bizonyítani”. Apám vállalta tehát, hogy naiv. De mi, az utódok azt is pontosan látjuk, hogy a naiv Bibó István veszélyérzete jól működött: a nemzetközi területi viták elintézetlensége és elintézhetetlensége ma is szinte ugyanakkora veszély, mint a környezetszennyezés, a terrorizmus vagy az atombomba.
Bibó István és fia. "A veszélyérzete jól működött"
Reviczky Zsolt
HVG: Gondolja, hogy a mai helyzetben is ilyen – örök érvényű – „naivitásokat” mondana?
ifj. B. I.: Valószínűleg. Az idézett levélben említett 1945–1946-os cikkek egyik legnaivabb bekezdésében van nem is egy téves vagy túlzottan jóhiszemű helyzetmegítélés, illetve közvetlenül be nem vált előrejelzés. De amikor például arról értekezik, hogy „a politikai élet végzetes félelmeinek az a tulajdonságuk, hogy tárgyi előfeltételek híján is, pusztán a félelem erejénél fogva, elő tudják hívni azt a veszedelmet, amitől félnek”, akkor nagyon határozottan figyelmeztetett a ma is létező jelenségre, a hamis alternatívák veszélyeire. Ő persze akkor és ott az adott történelmi helyzetre vonatkoztatva figyelmeztetett arra, hogy „ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebből a csapdájából, előbb-utóbb óhatatlanul kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül”. Ugyanis – ahogy 1945 végén írta – „ha a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba, a kettő között elsikkad minden biztos és nyugodt reformpolitika, és újból kátyúba jut az ez év elején oly nagy reményekkel megindult magyar demokratikus fejlődés”. Azt hiszem, nem kell a megfelelő fogalompárok behelyettesítésével újra elolvasni ezt a szöveget ahhoz, hogy belássuk, a naiv mondatok szerzőjének veszélyérzete jól működött: nem volt naiv, az előrejelzései hetven év múlva is beigazolódtak. Az ország kettészakadt egy ostobán feltett alternatíva körül, és tényleg elsikkadt minden biztos és nyugodt reformpolitika.
HVG: Könnyen lehet, hogy ha ilyeneket mondana, kritikaként ő is megkapná, hogy téved, illetve rossz szemüvegen át nézi a világot. Mit próbálna mégis megtanítani a ma politikusainak?
ifj. B. I.: Meggyőződésem, hogy mondanivalója és magatartása, amit és ahogy mondana – függetlenül konkrét elemzéseinek helytálló vagy vitatható voltától, függetlenül politikai előrejelzéseinek bekövetkezésétől vagy be nem következésétől –, ma is a politika és erkölcs összefüggéséről szólna. Például arról, hogy „az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai kostrukciókat, politikai programot felépíteni.”
HVG: Sokan leragadtak annál, hogy „demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni”. Igaz, az sem lenne kevés, ha ezt nem üres szólamként használnák.
ifj. B. I.: És legalább ilyen fontos az idézet folytatása: „...nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától.”
Reviczky Zsolt
HVG: Mintha csak a menekültválság problémájához szólna hozzá...
ifj. B. I.: Valóban. És senki sem mondhatja, hogy nem szólt időben: éppen idén 60 éve, hogy az 56-os forradalom történelmi, politikai és erkölcsi mérlegét megvonó Emlékiratban leírta ezt a mondatot: „A közgazdaságtanban már rájöttek arra, hogy az egyik népnek a nyomora fertőzi és veszélyezteti a jólétben élő másikat: ezt a leckét meg kell tanulni a politika síkján is.” Ugyanott olvasható az a mondat is, amelyet a „mit szólna ma?” kérdésre a legfontosabb válasznak tartok: „Az utolsó százötven év, de különösen az utolsó ötven év politikai fejlődésének legfontosabb vonása a haladottabb világnak az a lassan térfoglaló, szomorú bukásokkal és visszaesésekkel tarkított, de két világháború tüzében megedzett felismerése, hogy a demokrácia és közvélemény uralmának korában az elvi és erkölcsi politika az egyetlen lehetséges politika, de egyúttal a leggyümölcsözőbb reálpolitika is.” Nem tudom, hogy konkrétan mit szólna ma, ha élne – de hogy ez volna a mondanivalója, abban egészen biztos vagyok.
A cikk a HVG 2017 karácsonyi dupla számában jelent meg.
