szerző:
Marosán György

Az eseményeket alapvetően befolyásolja a tömegesen hatalomba emelt, alacsony státuszú – ezért könnyen kézben tartható – emberekre nehezedő nyomás. Vélemény.

„Ha igazad van – tanácsolta Gandhi a hatalom labirintusában botladozó polgárnak – megengedheted magadnak, hogy ne veszítsd el a nyugalmadat. Ha nincs igazad, nem engedheted meg magadnak, hogy elveszítsd.” Tanácsát a következő években sokan tesztelhetik majd, akik – többnyire aggódva – firtatják: mit hozhat Orbán Viktor uralkodásának negyedik ciklusa?

A kérdést az teszi különösen indokolttá, hogy a NER kiépült rendszere szinte bármit, amit a miniszterelnök akar, véghez tud vinni. Próbáljuk meg ezért a választ nem a szorongásra, hanem az eseményeket valóban formáló tényezőkre alapozva megtalálni. Ebből a szemszögből a leginkább aggodalomra okot adó tényező: a társadalmunk legkülönbözőbb szféráit átszövő zaklatás terjedése.

A zaklatás – az önző érdek erőszakos, a törvényeket és az együttélés szabályait áthágó, kíméletlen érvényesítése – hagyományosan a magas hatalmi helyzetű és magas státuszú személyek felől irányult az alacsony hatalmi helyzetű és alacsony státuszú személyek felé. Egészen a 19. századig mindenütt élesen elkülönült a társadalom e két osztálya. Aki fent volt, annak viselkedését az vezette: bármi, amit akarok, nekem jár és nekem szabad. Aki alul volt, az ebbe nőtt bele, megszokta, belenyugodott, és csak kevesen lázadtak. A 20. század azonban alapvető változást hozott. Az élet legtöbb területén – az intim szférától a családi és hétköznapi életen keresztül, egészen a munka és a politika világáig – az emberek viselkedését egyre inkább átlátható és szilárd szabályok, mindenkire érvényes törvények vezérelték.

A szabályozottság folyamatos terjedésével párhuzamosan azonban a társadalom összetettebb és bonyolultabb is lett. Így az átlátható és stabil kereteken belül mindig fennmaradt egy „szürke zóna”, ahol az érdekérvényesítést a partnerek – az eltérő hatalmi, és státuszhelyzetük által meghatározott – különös játszmái befolyásolták. Ebben a szférában a magas hatalmi helyzetű személynek továbbra is lehetősége nyílt vágyai kiélésére, mert fel tudott kínálni olyant – előrejutást, főszerepet, tanácsi lakást – amelyre a másik fél vágyott. Az így létrejövő „üzlet” ugyan ellentmondott a társadalom büszkén hirdetett jogegyenlőségi elveinek, de ezt a gyengébbik fél beletörődően tudomásul vette. Egészében a zaklatás mégis visszaszorult, mert mind több terület lett átlátható, lehetetlenné téve az erőszak gyakorlását.

Ugyanakkor terjedni kezdett a zaklatás korábban ritka formája: amikor egy eredetileg alacsony státuszú ember, a kiválasztás különös szempontjai miatt, magas hatalmi helyzetbe került. Ezt magam is átéltem, amikor társaimmal – egyetemet végzett tartalékos tisztként – továbbszolgáló őrmester parancsnoklása alá kerültünk. Ez a helyzet a kutatások tapasztalatai szerint vonzza a zaklatást. A mások által alacsony státuszúnak tekintett, de a sors szeszélye folytán magas hatalmi helyzetbe került személy rendszeresen szívatja az alacsony hatalmi helyzetbe süllyedt, egykor magas státuszú embert. Ennek tipikus példái: a kidobó emberek, a biztonságiak, az ellenőrök sokasodó botrányai. A közelmúlt egy jellegzetes történetének csak a végkifejletét idézem:

Az őr egyszerűen megragadta – a leírás szerint irtózatos erővel – végigráncigálta az éttermen, majd kidobta az ajtón. Amikor kissé döbbenten felnézett, csak annyit tudott kérdezni: ugye nem fogsz még megütni is? Ekkor ütött meg először. Ököllel.

Ez a típusú zaklatás tömegessé válhat erőszakos és gyors elitcsere idején. Ilyenkor a hosszú időn keresztül, szilárd teljesítménykritériumok alapján kiformálódott szakmai, kulturális és politikai elitet „leváltják”. Helyüket kinevezés útján, viszonylag gyorsan, korábban alacsony hatalmi és státuszhelyzetű emberek foglalják el. Amikor pedig sokan kerülnek alacsony státuszból a hatalom magas posztjaira – még ha nem is ez volt a szándék –, mindennapossá válhat a zaklatás. Ennek veszélye különösen akkor nagy, ha a hatalmi piramis csúcsán levő személy nem az önmérsékletet, hanem ellenkezőleg, az ellentmondást nem tűrő hatalomgyakorlást jeleníti meg.

Emlékezzünk Orbán Viktor – szállóigévé vált – megjegyzésére: „Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig”. Vagy amikor „semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy Őcsényben tiltakoznak a menekült gyerekek táboroztatása ellen”, és ezzel a kontrollálatlan erőszak mellé állt. Ennek tükrében félelmet keltőek március 15-i beszédének sokat idézett, bosszút ígérő sorai:

A választás után természetesen elégtételt fogunk venni. Erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.

Az, hogy mi fog változni, még nem világos, de ami a kíméletlen hatalomgyakorlást illeti, abban nem lesz változás. Akit a miniszterelnök akadálynak vél, azt megfenyegetik, az ellen megindítják a támadást, kitiltják, újra előveszik, elviszik és beviszik. Gondoljunk csak a sorjázó „listákra”, és az azokon szereplő személyek elleni, központilag vezérelt zaklatásra. Ám – tekintettel Orbán Viktor jellegzetes kormányzási stratégiájára, amelynek keretében rendszeresen új, és alacsony státuszú embereket emel a hatalom magas csúcsaira – a kritikusként azonosított személyek elleni zaklatás várhatóan nemcsak folytatódik, de fel is erősödik.

Ezt ugyanis nem csupán Orbán Viktor kérlelhetetlen bosszúállása mozgatja. Még csak nem is a NER hatalmi piramisának lojalitáson és parancsvégrehajtáson alapuló működési törvénye. Az eseményeket alapvetően befolyásolja a tömegesen hatalomba emelt, alacsony státuszú – ezért könnyen kézben tartható – emberekre nehezedő nyomás. Ez folyamatosan erőszakos viselkedésre készteti őket, amit a miniszterelnök nem fog korlátozni. Ez ugyanis pontosan beleillik az alattvalók kondicionálására szolgáló stratégiájába.

S hogy ez a félelem nem indokolatlan, csak két példát említek. Az egyik: az első kipipálandó feladatok között szerepel (a csaknem pontosan 80 évvel ezelőtt, 1938. május 5-én a magyar képviselőházban elkezdődött zsidótörvény vitájára emlékeztető), a hatalom korlátjának tekintett civil szervezetek ellen irányuló Stop Soros-törvény elfogadása. A törvény, amely felmérhetetlen károkat okoz, foltot ejt a nemzet hírnevén és beszennyezi történelmét, közvetlenül a független szervezetek folyamatos zaklatására irányul.

A másik egy személyes történet. Választókerületemben az Együtt képviselőjét, Vajda Zoltánt támogattam, végigkövettem az elmúlt választási ciklusban folyamatos, kitartó és ötletes küzdelmét. Végigéltem – ha távolból is – a sok, személyét érő támadást, és reménykedtem, hogy most, miután kicsi szavazatkülönbséggel a második helyre szorult, végre nyugalom köszönt rá, családjára és a kerület polgáraira. De a személye elleni támadások – mintha a választási küzdelem nem ért volna véget – folytatódnak. A kerület által szponzorált újságban nemtelen cikkben támadják, és az önkormányzatban – ahol egyébként megválasztott képviselő – a Fidesz-többség rendszeresen lemondásra szólítja fel. Az egész dolog pitiáner, mintha csak a vezér odavetett megjegyzése – Puha vagy, Kristóf? – váltaná ki.

Nos, hát ilyen, zaklatásban gazdag évek várnak ránk. A tömeges zaklatásra az elnyomottak hagyományosan kétféleképpen szoktak reagálni. Az egyik: beletörődően, a tanult tehetetlenséggel. Pontosan ez az, amit a hatalom el akar érni. A másik: dühödt és átgondolatlan lázadással, ami viszont többnyire elbukik, és ez is a hatalom kezére játszik. Az egyetlen, amitől a hatalom fél: a szolidaritás, az összefogás és a bölcsesség. A kialakuló helyzetben a demokratikus ellenzék számára egyetlen út járható: az egymás iránti feltétlen szolidaritás. Ez nem pusztán morális lehetőség, hanem, mondjuk így, kategorikus imperatívusz.

Minden vitát felülíró követelmény a szolidaritás kinyilvánítása, a segítség felajánlása és a valóságos támogatás az éppen zaklatottnak. Ennek persze feltétele is van: a jövőben megfontoltan és bölcsen viselkedni, ami különösen nehéz, ha zaklatják az embert. Ám a népi bölcsesség és a tudomány egyaránt tanúsítja: a düh megnöveli ugyan az elszántságot, de „elveszi” az észt, és őrült akciókba kerget. A demokratikus ellenzék minden hívének és támogatójának ezért ajánlom figyelmébe Gandhi bevezetőben idézett tanácsát: „Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy ne veszítsd el a nyugalmadat. Ha nincs igazad, nem engedheted meg magadnak, hogy elveszítsd”.

U.i. Egyébként pedig mindent dokumentálni: lefűzni, lemásolni, lefényképezni, lefilmezni és végül archiválni. Semmi – a legkisebb részlet – se merüljön feledésbe!

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!
Gergely Márton Itthon

Világos üzenet: ha nem Orbán áll bosszút, a békemenet fog

A békemenet teljesített: Orbán Viktor hívei olyan élményben részesültek, ami után ismét nyeregben érezhetik magukat. Hogy alattuk a ló döglött-e, csak április 8-án derül ki. Orbán mindenesetre saját táborának megerősítése mellett ellenfeleit is mozgósíthatta azzal, hogy nyíltan bosszút esküdött a választás utáni időszakra. Bárhogyan alakul, a voksolást az eddiginél is feszültebb politikai szembenállás követi.