Önmagáról készült rajza előtt. Kettős tudat © Nyitott Könyvműhely Kiadó

hvg.hu: Pszichonauta - látomások a Balkánról című, most megjelent, első magyar nyelvű kötetében olvasható egy képregény Budapestről.  Ebben nagyon pontosan ragadta meg a városunk hangulatát. Milyen a viszonya Budapesthez? 

Aleksandar Zograf:  Barátságos. Sokszor jártam itt, 1999-ben pedig itt is bemutattam kiállítás formájában egy képregény sorozatot  a Budapesten élő vajdasági magyar művész, Triceps galériájában, a Black-Black nevű helyen. Amikor a NATO akció elindult Szerbia ellen, neki támadt az az ötlete, hogy állítsuk ki a munkáimat, és addig hagyjuk a falon, amíg a Milosevics rezsim létezik. Úgy tűnt, ez lesz a történelem leghosszabban nyitva tartó kiállítása. De aztán egy évig volt csak nyitva, mert megdőlt a rezsim. A pince tökéletes hely volt, modellezte az otthoni viszonyokat, a megnyitó előtt éppen beázott, tele volt törmelékkel és sárral, mintha csak hadszíntér volna. Budapestre egyébként a nyolcvanas évek óta rendszeresen járok. 1986-ban voltam itt először egy zenei eseményen, a HungaroCarrot fesztiválon.

- Az egyik első nagyobb, alternatív zenei esemény volt… Jött egy jugoszláv zenekar is…

- Igen, Szlovéniából a Miladojka Youneed. Jó kis fesztivál volt. Azóta is sokat jövök ide, ez a város mindig meglepetésekkel teli. A kilencvenes években pedig megnőtt mifelénk a jelentősége. A szankciók idején vízum nélkül jöhettünk, azt hiszem, a szerbiai emberek hálásak a magyaroknak ezért. Sokan ide emigráltak, ide menekültek a délszláv konfliktus elől. Szerbiában a felmérések szerint a szomszédok között a legjobb megítélése Magyarországnak van.

- Ami a városokat illeti, a munkáiból látszik, erős a kötődése a városához, Pancevóhoz, magyar nevén Pancsovához. Milyen ez a város?

Zograf a főszereplő. Nem publicisztika; poézis

- Ipari város a Vajdaságban, közel Belgrádhoz. A bombázások alatt fő célpont volt az üzemek miatt. Igazi közép-európai város, amelybe az ipar vonzására nagyon sokfelől jöttek emberek. Vajdaságban huszonvalahány különböző identitás találkozik, vallási, kulturális szempontból rendkívül kevert vidék. Amúgy Pancevo vidéki kisváros, ahol alig történik valami. Azon a helyen élek, amelyről a munkáim is szólnak. És annak ellenére, hogy a világ minden táján megjelennek, alig hagyom el a városomat. Az amerikai Fantagraphics-nál talán én voltam az első európai művész; a képregényes színtéren nem kell, hogy személyesen ismerd az embereket, ahhoz, hogy meg tudj jelenni. A hely, az ország nem határoz meg annyira, hogy ne lehessen akárhol publikálni. A kilencvenes évek elején egy rajzfilmstúdiónak dolgoztam, épp egy gyereksorozaton, repülő mackók voltak a főszereplők. Koprodukció volt egy nyugati stúdióval közösen és nagyon jól fizettek. Akkoriban kezdtem szétküldeni a saját képregényeimet , kapcsolatokat keresni, és amikor megéreztem, hogy ez működhet, azonnal kiléptem a munkahelyemről. Pedig őrültségnek tűnt, hogy bármiféle sikert elérhetek; a háború küszöbén voltunk, elszigetelve mindentől.

- Úgy tudom, Ön nem szereti, ha képregény-publicistának tartják. Noha ezek a munkák mégiscsak tudósítások, riportok a mai Szerbiából.

- Szerintem ez nem képregényes újságírás. Vannak mások, akik igaziból ezt művelik, Joe Sacco például (Palestine, illetve Sarajevo című művei rajzolt riportázsok - a szerk.). Noha eredetileg újságíróként dolgoztam, ezek a  munkák sokkal személyesebbek, költőibbek. Több közük van az álmokhoz, mint a valósághoz. Ha valaki riportokat készít, a valóságra kell fókuszálnia. Én is a valós tapasztalatból indulok ki, de ezek az én reflexióim. A munkáim nem híradások, hanem személyes elbeszélések, amelyek közvetlenül az olvasóhoz szólnak.

- De azt hiszem, ami miatt Amerikában sikeres lett, az mégis inkább a kritikusságának és a tudósításainak szól; az „egzotikus” Balkánnak, nem?

- Amikor arról beszélek, milyenek a hétköznapok a Balkánon, akkor ezt mindig az érzelmeken szűröm át. De a levelekből, amelyeket kapok, tudom, hogy vannak olyan olvasók, akiket igazából a politikai helyzet érdekel. Őket viszont szembesítik a munkáim a saját helyzetükkel is. A balkáni krízis kellős közepén, sokan tőlem tudták meg, milyen szerepet játszik az országuk a mi háborúnkban.

- Nálunk a képregény két évtizedes tetszhalott állapot után most új erőre kapott. Innen nézve a volt Jugoszlávia országaiban nagyon izgalmas és sokrétű comics-színtér volt.

- Megvannak a hagyományok, ez igaz. A XIX. század végén kezdődött, a családi és gyereklapokkal, a német, francia, angol átvételekkel. Éppenséggel a Vajdaságban egy nagyon színvonalas ifjúsági lap jelent meg már akkor is. Volt honnan meríteni, a harmincas évektől a legnagyobb, máig működő napilap, a belgrádi Politika is kezdett képregényt közölni. Ezek amerikai átvételek voltak, de kezdettől reagált rájuk a helyi művészeti színtér is, és megszülettek a helyi képregények. Volt pár alkotó, akiknek a szülei – vagy éppen ők maguk - Oroszországból menekültek el a vörösök elől, ezek megtermékenyítették a jugoszláv képregényt, egész más látásmódot honosítottak meg. Kritikusabbat, élesebbet, politikusabbat. A politika egyébként folyamatosan befolyásolta a képregény-színteret. Egyrészt a drámai történelmi eseményekre mindig reagált a műfaj. Másrészt a politika közvetlenül bele is szólt, azzal, hogy megszüntetett lapokat, vagy üldözött bizonyos alkotókat.

- Pedig a titoizmus nem zárta el a jugoszláv kulturális piacot. Beengedték a nyugati kulturális termékeket, így a képregényeket is. Mi magunk is az Újvidéken kiadott Lucky Luke és Asterix füzeteket olvastuk húsz évvel ezelőtt.

- A Sztálinnal való szakítás után tényleg nyitottabbá vált a kulturális élet Tito országában. Az ötvenes és hatvanas években megjelent egy rakás nyugati képregény is. De nem volt problémamentes ez sem, sok mindent betiltottak, néha elég volt annyi, hogy ez, vagy az "'túl nyugatias”. De a fejlődést akkor már nemigen lehetett megállítani, a jugó alkotók megtették a magukét.

- Milyen most a szerbiai képregény? Az tudható, hogy önálló albumok, művészi képregények megjelennek és kiterjedt az úgynevezett „small press” színtér is, vagyis a házilagos gyártású, kis példányszámú lapoké.

- Új helyzet van, ahhoz képest, hogy mi volt a háborúk előtt. Akkor egy hetvenmilliós piacról beszéltünk, ez most sokkal szűkebb. Minden ország kicsit magába fordult. Azok a magazinok, amelyeket az alkotók maguk gründoltak és azelőtt tisztes példányszámban fogytak, szinte ellehetetlenültek. Eközben túl drága lett megvenni a külföldi licenceket, ami viszont felértékelte a hazai alkotókat. Így nem csak képregény magazinok kezdtek képregényt közölni, hanem politikai és irodalmi lapok, sőt, kommersz magazinok is. Megváltozott a fogalmazásmód; a fiatal művészek a saját helyzetükre reflektálnak, kortárs problémákkal foglalkoznak, azzal, ami ma van körülöttünk. Ehhez az olvasóknak is több közük van, úgyhogy szerintem ez egy egészséges változás.

- Hogy változott meg az Ön helyzete? Underground művészből, ellenzéki figurából világszerte ismert alkotó lett.

- Újabban a Vreme című független politikai hetilapnak készítek színes sorozatokat, amit nem tudtam volna korábban. Most hétről-hétre produkálnom kell két színes oldalt. A Vreme szellemisége számomra vállalható, Milosevics alatt ellenzékben voltak és most is megmaradtak kritikusnak. Nem termelnek nagy bevételeket, de komoly presztízsük van. Meg tudok élni a munkámból és ez egy komoly fejlemény. A szerzői képregény sehol a világon nem nagy üzlet, de a publikációim – ha nem is sokat – annyit azért hoznak, hogy a függetlenségemet megőrizzem.

- Egyre többször a felesége ír szövegeket az Ön rajzaihoz.

- Évekkel ezelőtt kezdtünk együtt dolgozni, forgatókönyveket írt az ötleteim alapján. Aztán a saját élményeit kezdte beledolgozni a munkáinkba; hozzátéve egyfajta női aspektust. Most egy új médiummal is kísérletezünk, a képregény kockákat a hímzéssel kombináljuk. A hagyományos falvédőket legtöbbször nők, a háziasszonyok hímezték, a sémákat picit a maguk ízlése szerint alakítva. Egyfajta női szemléletű, demokratikus művészeti forma lett ez így. Mi is rájátszunk erre a közép-európai falvédőhímzés-hagyományra. Én rajzolok, Gordana, a feleségem hímez.

- Az egykori Jugoszlávia, a Balkán országai divatba jöttek a kortárs képzőművészeti diszkurzusban. Egyre több kurátor és művészeti szakember látogat Belgrádba, míg Budapesten olykor csak átutaznak. Érez Ön ebből a felfokozott érdeklődésből valamit?

- Vicces tény, hogy nálunk a legtöbb beutazó nem turista még most sem. Valamilyen céllal jönnek. A turistáknak még mindig bizonytalan ország vagyunk. Valóban sok művészeti szakember jön Belgrádba, a színtér ugyanis nagyon eleven, és gyorsan reagál mindarra, ami a Balkánon történik. Valószínűleg izgalmasak vagyunk a számukra. De nem is csoda; Norvégiában például biztos kevesebb probléma van, amiről beszélni lehet. Minél instabilabb a helyzet, annál több mindenről tud szólni a művészet. Persze nem azt mondom, hogy tönkre kell menni ahhoz, hogy jó művészet szülessen, de a körülötted levő állapotokat igeis fel tudod használni a műveidben. Nálunk sok és olcsón előállított, izgalmas művészeti produktum készül. Az olcsóság önmagában nem erény, de a pénzhiány a kreativitást stimulálja, valamit ugyanis muszáj találnod. A túl sok pénz talán lustává tesz.