Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Nagy ováció, álló taps, hisztérikus bekiabálások – még a Müpában is ritka az ekkora siker. Paco de Lucía azonban a legnagyobbak közé tartozik, aki bárhol és bárhogy jelenik meg, ma már egész életművét képviseli: a flamenco világra szóló karrierjét és ennek jelképét ünnepli a közönség, még akkor is, ha ez a mostani koncert nem sokban emlékeztetett a tradicionális flamencóra.
|
|
Paco de Lucía flamenco-estje
március 28., Művészetek Palotája
(A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében)
A legjobb dolog olyan koncertre menni, ahol mindenki tudja, nagyjából milyen élményre számíthat, és nem csalódik a végén. Amikor akkora művész játszik a színpadon, akinek nem jelent gondot, hogy újra meg újra megugorja a mindig magasabbra helyezett lécet. A műsor furcsa tanulságokkal is szolgált számomra. Az első abból a megfigyelésből fakad, hogy a jó kétórás programban igazi flamenco-muzsikát csupán két-három darab – például a gyönyörű Antonia című buleria – képviselte. Tisztán autentikus flamencóval – amely sok más etnikus zenei csúcsteljesítményhez hasonlóan mélyen gyökerezik a társadalmi-szociális közegben – aligha lehet elérni nemzetközi pódiumon ilyen sikert. Ám Lucía már az 1970-es években új utakat keresett, és azt gondolom, valójában ezzel tette a legtöbbet a flamencóért, nem pedig hagyományőrzéssel. A flamenco a civilizációk és kultúrák közti párbeszédnek köszönheti létét, és ezt az alapmotívumot tartja mindennél fontosabbnak benne a gitárlegenda, még akkor is, ha ezzel sok jellegzetes szépségéről le kell mondania.
|
| Fotó: Gramofon/ Melczer Zsolt |
A strukturált színpadi program sok szempontból ellensége a megismételhetetlenségnek, az egyszeri élmény emésztő „fekete tüzének”, a duendének, amely nélkül sokak szerint nincs flamenco. A koncert körülbelül a felénél letért az előre meghirdetett műsor ösvényéről, többet is játszottak a tervezett hét tételnél, és főleg a táncos közreműködő, Farrucco színre lépésénél már valóban hiteles volt az a benyomás, hogy egyik művész se tudja, mi fog történni akár egy perc múlva. Ebből a szempontból különösen jól sikerült produkciónak tapsolt a méltán lelkes közönség.
Lucía technikailag némileg árnyékoltan szólalt meg, ez azonban szót sem érdemel amellett, mekkora szuggesztióval irányította a koncert egészét, és milyen biztos kézzel ragadta meg és bontotta ki az egyes témákat. Kísérőzenészei fantasztikusak. Amellett, hogy két kiváló énekes jött vele, az innováció gesztusa miatt külön érdemes kiemelni Antonio Serrano játékát kromatikus szájharmonikán. Ez a hangszer a jazzben is egészen üdítő, Toots Thielemans vagy újabban Gregoire Maret kezében szólnak nagy megfejtések. Viszont Lucía flamenco-jazzében páholyos jegyet váltott magának.
Igen, jazz ez; kortárs improvizatív zene, aminek alapélménye a mediterrán és a latin-amerikai hatás, ritmusszekcióval, énekessel, fúvós szólistával. Jó volt hallani a szerényen Piranha névre hallgató ütőhangszeres kezében a kahónt. Állítólag ezt a hangszert is Lucía találta meg magának a karibi térségben – jellemző, hogy ma már „a” flamenco-dobként ismerik, és széles körben elterjedt a különböző kamarajazz-felállásokban is Európa-szerte. Sajnos sokszor hallani gyenge kahónos megszólalásokat, az ütős rendszerint hajlamos elfelejteni az alapszabályt: doboz alakú hangszered ne szóljon dobozhangon. Piranha visszatér az alapokhoz, és ezt nagyon jó volt hallani: leveses, gazdag, színes hangzás, hajszálpontos, harapós játék.
H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely
Kinyomtatom
Elküldöm
