„Valószínűleg az utolsó olyan veterán irodalmár, aki átlát az országok és nagy személyiségek összes fátylán, ismeri a világ titkos történéseinek minden mocskos nyitját, és leleplezi könyvei oldalain immár 50 éve. Ő Graham Greene örököse és Hemingway megfelelője a kémolvasmányok terén.” E blogbejegyzéshez fűzött megjegyzésnél nehéz tömörebben összefoglalni mindazt, amit a ma 80 éves John le Carréról, a hidegháborús kémirodalom szépírójáról - aki James Bond ellentéteként képes megmutatni mindazt, amit a titkosszolgálatok szürkezónájáról tudni lehet - tudni érdemes.

Álneves ördögfióka

John le Carré, aki David John Moore Cornwell néven született a dorseti Poole-ban (Angliában), sosem élt nyugodt, hétköznapi életet. Hányatott gyerekkora után (anyja ötéves korában elhagyta a családot, apja pedig rendre összetűzésbe került a törvénnyel) 18 évesen ugyan a berni egyetemen tanult idegen nyelveket, de egy évvel később, 1950-ben már a brit hadsereg hírszerzőjelként dolgozott Ausztriában. Két évvel később, amikor az oxfordi Lincoln College-ban kezdett el tanulni, valójában az MI5-nak kémkedett, szélsőbaloldali csoportokba épült be és szovjet ügynökök után kutatott. 1958-ban tiszti rangot kapott, ami azzal járt, hogy ügynököket irányított, kihallgatásokat szervezett, telefonvonalakat hallgatott le és betöréseket hajtott végre. Még a Brit Titkos Szolgálat (de már az MI6) embere volt Bonnban, majd Hambudrgban, amikor elkezdett regényeket írni. Ekkor vette fel a John le Carré nevet.

„Ott akkor is álnevet kellett használnia az embernek, ha a lepkegyűjtés módszertanáról akart értekezni – hiszen így nem derülhetett ki, hogy egy titkos részlegnek dolgozik. Kitaláltam, hogy a nevemnek három részből kell állnia. A francia carré szónak rengeteg homályos, kétértelmű jelentése van. A balle carrée például egy olyan tánc, ahol a nők kérik fel a férfiakat. Használják ezt a szót a rulettben is (numéro carrée), ha például egy számnak mind a négy sarkára zsetont rak a játékos. S azt hiszem, a homme carré gyanús alakot jelent. Akkoriban úgy tűnt, hogy ez a szó tökéletesen illik rám” – mondta le Carré még tavaly októberben, egy tévéinterjúban.

Első könyve 1961-ben jelent meg (Call for the Dead címmel), de a két évvel későbbi, harmadik regénye földcsuszamlásszerű változást hozott az életében. A kém, aki bejött a hidegről mind a mai napig a hidegháborús kémirodalom egyik alapműve, amiért a szerző megkapta az Edgar Allan Poe-díjat, majd a Somerset Maugham-díjat is. A kettős életet élő író ezt követően kilépett a hírszerzéstől, és (állítása szerint) már csak és kizárólag íróként dolgozott. Az Egy német kisváros, majd később a Kettős szerepben, és főként Az orosz ház a hetvenes évektől ismertté tette le Carrét a magyar könypiacon is. (Az író eredeti nevét egyébként mind a mai napig használja, ha másra nem is, arra mindenképp, hogy regényeinek jogait David Cornwellként védeti le.)

Az anti-James Bond

„A James Bond-féle történetek esetében az olvasó azt gondolja, hogy bárcsak ő lenne a főhős. Az én regényeim olvasása során pedig megkönnyebbül, hogy nem neki kell a titkos ügynöknek lennie” – mondta az író februárban a CBS News-nak adott interjújában, melyben jelezte, ez az utolsó alkalom a nyilvános kérdezz-felelekre.

Le Carré eddig 22 könyvet írt, és bár a tavaly megjelent A mi emberünkkel a felszínen visszatért az örök ellenségként kezelt Szovjetunióhoz (Oroszországhoz), azt is szinte zökkenőmentesen képes volt áthidalni, hogy jó 20 éve elfogyott alóla az eredeti témakör: véget ért a hidegháború és az addigi bipoláris világ alaposan megváltozott. Az új évezredben le Carré beleszeretett Afrikába; a ruandai útjából Az elszánt diplomata, a Kongói Demokratikus Köztársaságban tett ötletgyűjtő körútjából pedig A zebra dala című regénye lett méltán sikeres. A fentebb már említett, legutóbbi regénye egyébként ismét európai terepen zajlik; a pénzmosásról szól és arról, hogy a válságba kerülő nemzetközi bankok és a maffia közti határok hogyan válnak egyre homályosabbá. Ahogy le Carré kedvenc regényalakja, George Smiley is mondhatná a kémiskolában: „most, hogy eleget foglalkoztunk a kommunizmus túlkapásaival, ideje foglalkozni a kapitalizmuséval is”.

A John le Carré-könyvek jelenlegi gondozója, az Agave kiadó egyik vezetője szerint le Carré időtállóságának és sikerének kulcsa nálunk is az, hogy – amint Angliában a ’80-as évek közepétől – a kiadók is felismerték: szépíróként és nem krimik vagy akciókönyvek írójaként kell kezelniük le Carrét. Sikeréhez ő maga már rég megadta a kulcsot, amikor évekkel ezelőtt arról beszélt, miért jó, ha egyszer a közönség tud többet arról, hogy mi fog történni, máskor pedig az író. „Az olvasó kényelembe helyezte magát – azt hiszi, hogy már mindent tud –, majd egy hirtelen fordulat után elbizonytalanodik, aztán ismét megbizonyosodik” – mondta le Carré.

Regényeiben előszeretettel használja úgy az elbeszélői alapállást, hogy nem árulja el, figurája mikor volt szemtanúja az eseménynek, és mikor csak pletykák, beszámolók és utólagos értékelések alapján mesél. „De mindezt olyan sajátos humorral teszi, amit szinte lehetetlen magyarul visszaadni. Ezért lehet, hogy a korábbi magyar fordítások egy része szerintem sótlan lett" - magyarázta Varga Bálint, aki az Agavénél a szerző regényeit is szerkeszti. Elmesélte: ők is csak azt követően mertek az újrakiadásokba kezdeni, hogy az egyetlen általuk megfelelőnek tekintett, ám már elhunyt fordító lányáról, Falvay Dóráról kiderült, képes az édesapjához hasonló nyelvi kompetenciával, hitelesen magyarul megszólaltatni le Carrét.

Az utóbbi években magyar nyelven hét megjelent (részben újrafordított, részben első kiadásra készülő) kötetet jegyző szerző jó ideje kétlaki életet él második feleségével és az utóbbi másfél évtizedben sokat szerepelt a médiában is, amiatt is, mert egyetlen béketüntetésről sem hiányzott, és rendre az iraki háború értelmetlenségéről beszélt. Meg arról, hogy utálja a telefont, mert nem tud beleírni, gyűlöli a városokat, és legfeljebb, ha három napot és éjszakát bír ki Londonból egy héten. Örül, ha nem lát maga körül túl sok embert, és akkor igazán boldog, ha a mindennapokat írással, sétálással, úszással és ivással töltheti. (További érdekességek az íróról - egy Guardian-cikk alapján.)

Mozivászonra termett izgalom

Könyveiből eddig tizenegy mozifilm, illetve televíziós sorozat, adaptáció készült. A jellemzően ridegen és kíméletlenül csavaros történetekhez a színészi alakítások legtöbbször külön tűzijátékot rendeztek. Ma is sokak által felidézhető, milyen tökéletes karaktert alakíthatott Richard Burton (A kém, aki bejött a hidegről-ben), Sean Connery, Michelle Pfeiffer és Roy Scheider (az Oroszország házban), ahogyan Pierce Brosnan, Jamie Lee Curtis és Geoffrey Rush (A panamai szabóban) Ralph Fiennes és Rachel Weisz (Az elszánt diplomatában). És vélhetően e sorba illeszkedik majd a januárban idehaza is bemutatandó, máris Oscar-esélyesnek kikiáltott Suszter, szabó, baka, kémben Gary Oldman, Colin Firth és John Hurt színészi alakítása.

Az Angliában máris kasszasikert hozó történet a ’70-es évek brit hírszerzésének működéséről szól, arról, hogy egy nyugdíjazásból visszahívott ügynök a hírhedt szovjet kém, Karla nyomába ered. A magyarul Árulás címmel 2008-ban megjelent regény - melyből aztán trilógia lett - arról a sokkról szól, amit az Egyesült Királyságban Kim Philby 1963-as szökése jelentett. Philby annak a kémhálózatnak volt az egyik feje, amelyet még az 1930-as évek elején szervezett be a szovjet hírszerzés, hogy aztán két évtized alatt hatalmas károkat okozzon a brit - és áttételesen a nyugati, különösen az amerikai - kémszervezeteknek. Tevékenységük nemcsak anyagi értelemben, hanem emberéletben is megrendítő veszteséggel járt.

A regényhez és a történethez is kapcsolódó egyik érdekes utózönge úgy szól, hogy amikor 1990-ben Jevgenyij Primakov (aki korábban a szovjet külföldi hírszerzés feje is volt, de ekkor már orosz külügyminiszterként dolgozott) egy londoni fogadáson találkozott John le Carréval, elárulta neki, hogy minden könyvét ismeri, de természetesen George Smileyval tudott leginkább azonosulni.

Kis hazai talány

A le Carré körül terjedő ködnek magyar vonatkozása is van. Nem arra gondolunk, hogy a hazai kiadás előtt a borítót minden esetben jóvá akarja hagyni a megjelenéshez, és ezzel okozott már néhány izzasztó pillanatot az Agave kiadónak. Inkább arra, hogy A kém, aki bejött a hidegről ma is úgy szerepel a honi hivatkozásokban, mint az a regény, amit Falvay Mihály 1986-ban fordított le, és amit csak 1990-ben mertek kiadni.

Csakhogy ez nem egészen igaz, némi kutakodás után megtalálhatók az információk egy 1969-ben kiadott verzióról is, igaz, ezt a Hunnia House nevű kiadó nyomtatta New Yorkban. Ám Szakmáry Veér Károly fordításáról azt továbbra sem tudni, hogy a kis példányszámban nyomtatott kötetet valójában az amerikai magyaroknak, vagy az angol titkosszolgálattal eképpen is ismerkedő magyar titkosszolgálat megrendelésére készítették-e.