„Azt kell kívánnunk: bár csak volna sok Nemes Marcellunk.” Ez a mondat akkor hangzott el, amikor 1921-ben Petrovics Elek megköszönte a Szépművészeti Múzeumnak adományozott El Greco-festményt, a Bűnbánó Magdolnát. A Műértő cikke.

Nemes Marcell életútjáról rengeteg kitalált történet keringett, közülük jó néhány a napi sajtóban is megjelent. A Szépművészeti Múzeumban őrzött levelek és iratok szerint 1866-ban a délkelet-magyarországi Jankováczon (1904-től Jánoshalma) született, eredeti neve Klein Mózes volt. Amikor 1883-ban Budapestre költözött, Hohenlohe herceg kőszénbányáinak magyarországi képviseleténél kezdett intézőként dolgozni. Ungár és Klein néven 1894-ben kőszén-nagykereskedői céget alapított, majd 1897–1906 között bánya- és erdővállalkozó volt, eredeti nevét ez idő tájt változtatta Nemes Marcellre. Bekapcsolódott a tőzsde világába, és a századfordulón egy márványbánya eladásával tett szert jelentős összegre.

Képeket 1904 körül kezdett vásárolni. Amikor a Nemzeti Szalon kiállításain megismerkedett Ernst Lajossal, és megmutatta neki azt a 130 művet, amelyet „egy tételben” vett meg valakitől, döbbenten értesült arról, hogy mindegyik jelentéktelen. Ernst Lajos tanácsait követve egy ideig magyar művészeket gyűjtött. Hamarosan tagja lett a Japán kávéház művészasztalának (amelynek többek közt Lechner Ödön, Szinyei Merse Pál, Lázár Béla is gyakori vendége volt), és tőlük sok mindent megtanult. Nemes a bécsi és a müncheni aukciókon egyre jobb érzékkel választotta ki a régi holland és flamand művészek értékes festményeit. Ezek közül 1906-ban több képet is a Szépművészeti Múzeumnak adományozott. Gyűjteménye bővítésekor olyan művészt kezdett keresni, aki a művészettörténet klasszikusai közé tartozik, de még nem annyira drága, mint például Raffaello. Így talált rá El Grecóra, akinek életműve hosszú időre feledésbe merült, s a század elején Spanyolországban még jó áron volt kapható. Rövid idő alatt 12 El Greco-festményt vett meg.

Petrovics Elek szerint Rippl-Rónai művészetének köszönhető (akinek először gyűjtője, majd barátja lett), hogy Nemes érdeklődése a modern művészet felé fordult. Hihetetlen gyorsasággal kezdte megszerezni a „kortárs” francia művészek képeit: 1910-ben, amikor a Szépművészeti Múzeum másodszor is bemutatta kollekcióját, ott a régi korok mesterei mellett már Corot, Courbet, Sisley, Degas, Manet, Monet, Renoir és Cézanne festményei is láthatók voltak. S amikor a Művészház 1910 tavaszán megrendezte a Nemzetközi impresszionista kiállítást, a tárlatra kölcsönadott művei között már nemcsak a Szépművészetiben látott „modern” festmények, hanem az újonnan vett Van Gogh-, Rouault- és Picasso-képek is szerepeltek.

Rippl-Rónai József: Piacsek bácsi babákkal, 1905. (Olaj, lemezpapír 70x101 cm)
©

A XIX. század végén, a XX. század elején Magyarország pénzügyileg legbefolyásosabb rétege a zsidóság köréből került ki, asszimilálódásukban a műgyűjtés és a műpártolás státuskompenzációs eszköz volt. Nemes Marcell 1910 nyarán kapta meg – Jánosfalvi előnévvel – a nemesi címet. Híressé vált gyűjteményét 1911-ben a müncheni Alte Pinakothekben mutatták be. A megnyitón az intézmény igazgatója egy új gyűjtőtípus jellegzetes képviselőjének nevezte, aki művészettörténeti szempontok érvényesítése helyett saját ízlésére és megérzéseire támaszkodik. A kiállítás után Nemes két Courbet-képet ajándékozott az Alte Pinakotheknak, viszonzásként megkapta a bajor Szent Mihály-rend III. osztályú kitüntetését. Ugyanebben az évben Kecskemét városának egy helyi képtár létrehozásához 80 művet adományozott (Műértő, 2011. július–augusztus), az Iparművészeti Múzeumnak pedig ajándékba adta régi római üveggyűjteményét.

Műtárgyvásárlásainak anyagi fedezetét jó ideig Herczeg Mór Lipót, a gazdag bankár és híres gyűjtő biztosította. Ma sem tudni pontosan, hogy a saját pénzét kölcsönözte vagy banki kapcsolatait használta fel ahhoz, hogy Nemes megkaphassa a számára fontos hiteleket. Tartozásai miatt azonban 1912-ben komoly pénzzavarba került, kollekciójának eladásáról tárgyalásokat folytatott a magyar állammal. „Ajánlata nem anyagi okok miatt hiúsult meg, hanem a budapesti honatyák tájékozatlansága miatt; a városvezetés inkább hitt a Nemes-gyűjtemény értékét rosszindulatú módon kétségbe vonó társasági pletykáknak, mint azoknak a szakembereknek, akik messzemenően támogatták a gyűjtemény megszerzését” (Mravik László: Budapest műgyűjteményei a két világháború között, Budapesti Negyed, 2001).

 Legértékesebb festményeit a következő évben Párizsban bocsátotta aukcióra. Az I. világháború alatt ismét rengeteget vásárolt – nemcsak képeket, szobrokat, hanem az iparművészet körébe tartozó különféle értékes tárgyak sokaságát is. 1918-tól főleg Münchenben élt, de rendszeresen járt Budapestre. 1920-ban egyik alapítója volt a Szinyei Merse Pál Társaságnak, és jelentős összeget biztosított az évente kiadott tájképfestészeti díjakra, valamint fiatal művészek külföldi utaztatására. Képek ajándékozása révén külföldi múzeumokkal is igyekezett mind szorosabbá tenni kapcsolatát – 1929-ben még a Louvre-nak is adományozott néhány festményt (ezért megkapta a francia becsületrendet). 1930 tavaszán súlyos beteg lett, ősszel egy sikeres operáció után két nappal váratlanul tüdőembólia lépett fel nála és meghalt. Végrendeletét már korábban elkészítette: miután hatalmas adósságai voltak, úgy rendelkezett, hogy összes ingó és ingatlan vagyonát árverezzék el, és ebből fizessék ki hitelezőit.

Gyűjteményét 1931-ben Münchenben, 1933-ban pedig az Ernst Múzeumban rendezett aukciókon értékesítették. A Szépművészeti Múzeum kiállítása tematikus egységekben rendezve mutatja be a magyarországi múzeumokban és magángyűjtőknél fellelhető anyagot. Bevezetőként egy enteriőrrészlet látható, ebben helyezték el Oscar Kokoschka Nemes Marcellről készített portréját. A képcédulán olvasható, hogy a művel a megrendelő elégedetlen volt, ezért levelében változtatásokat javasolt. Kokoschka, mivel tudta, hogy Nemes Marcell maga is fest, rajzol, válaszában azt írta, hogy megsemmisíti a képet, ha „belejavít”.

A tárlat első részében a XVI–XVIII. századi flamand, itáliai, francia, német festménygyűjteménye látható. Külön részbe kerültek az El Greco-művek, és a közelükben található a modern francia anyagból megmaradt három munka (Courbet, Cézanne és Maillol). Az első rész Munkácsy, Paál László, Szinyei Merse és Ferenczy Károly képeivel zárul. A második rész Nemes mecénási tevékenységét mutatja be: főhelyen El Greco Bűnbánó Magdolnája, mellette a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozott régi flamand, itáliai, német és osztrák festmények láthatók – de ide került Mányoki Ádámnak Magyarországon egykor nemzeti ereklyeként tisztelt II. Rákóczi Ferenc-portréja is. A kiállítás a Kecskemét városának adományozott festményekkel és a kortársaktól vásárolt alkotások válogatásával folytatódik.

A befejező részben látható művek között, az Uitz Béla rajzai és Farkas István festménye mellé helyezett képcédulákon olvasható szövegek – a látott és tudott dolgok mellett – Nemes Marcell kvalitásérzékét és gyűjtői elhívatottságát is kiemelik: 1914-ben az Ifjú Művészek Egyesületének kiállításán az akkor még teljesen ismeretlen Uitz Bélától az összes bemutatott képét megvette, majd 1915-ben kölcsönadta a San Franciscó-i Panama–Pacific világkiállításra, ahol az egyiket aranyéremmel díjazták. Farkas István 1929-ben levélben számolt be Lyka Károlynak arról, hogy a párizsi Galerie Le Portique-ban rendezett tárlatát Nemes már az első nap felkereste, és hét nagyobb méretű képét is lefoglalta.

A gyűjtemény alakulását, majd széthullását megismerve és a kiállítást végignézve az öröm mellett a hiányérzet is megjelenik: a külföldi múzeumokba került festmények közül csak a linzi Lentos Kunstmuseumban őrzött Kokoschka-művet láthatjuk. Felmerült ugyan, hogy az árveréseken elkelt főműveket kölcsönkérik a világ számos pontján található múzeumoktól (azok szívesen oda is adták volna), de a kölcsönzéssel együtt járó költségekre a Szépművészeti nem tudott támogatókat szerezni. Kár, hogy így nem teljes az élmény. (Megtekintető február 19-ig.)

Gelencsér Rothman Éva

Kult

Megjelent a Műértő januári száma

Németh Ilona az Ernst Múzeumban, Nemes Marcell kollekciója a Szépművészetiben, aktok a MODEM-ben, Verebics Ágnes a Mono Galériában, múzeumi negyedek Hollandiában. Mindez és sok minden más a Műértő januári számában.