Austin Kleon egy író, aki rajzol - írja magáról honlapján a fiatal texasi művész, aki különböző fórumokon munkásságát és gondolkodásmódját is előszeretettel elemzi. Az austini Austin Kleon azzal lett híres, hogy New York Times-újságcikkeket cenzúrázott versekké, majd ezeket blogján publikálta. Módszere egyszerű, és még csak nem is túl eredeti: fog egy újságpapírt, gondosan végigolvassa a lapot, majd bekarikázza a művéhez szükséges betűket, esetenként mondatokat, a resztlit pedig egy fekete filccel kitörli. Amikor megkérdezték, honnan az ötlet, mintaként John Lennon sötétre satírozott FBI-aktáit említette, de meghallgatta azokat is, akik más előképekről meséltek neki.

Aztán 2010-ben öt év legjobb költeményeit csokorba gyűjtötte, és Newspaper Blackout címen kiadta. Az igen patinás helyeken - többek között a The New Yorkerben és a The Wall Street Journalben is - méltatott kötet megjelenését rengeteg előadás követte, ahol a szerző elismerte: tisztában van vele, hogy nem ő találta fel a spanyolviaszt, és mások is próbálkoztak már hasonlóval. Ahogy arra egy interjúban emlékezett, blogjának olvasóitól már alkotás közben megtudta, hogy módszerei nem forradalmiak.

"Tisztára, mintha Tom Phillip írta volna", "Ezek olyanok, mint Ronald Johnson munkái – meg kell nézned őket" - érkeztek a hozzászólások. A szerző egyik előadásából pedig az is kiderül, hogy a retusálással történő verselésnek még ennél is régebbiek a hagyományai: Kleon itt a dadaista Tristan Tzarát és az 1760-as években alkotó Caleb Whitefoordot említi.

Austin Kleon

Austin Kleont azonban mindez nem rémisztette el. Bevallása szerint ő sosem akarta azt sugallni olvasóinak, hogy ő találta ki e rendhagyó verselési formát. Semmi sem eredeti, minden új ötlet egy régi feldolgozása vagy két korábbi vegyítése, innen-onnan felszedett emlékeink, élményeink, tanulmányaink, olvasmányaink keveréke - vallja.

Világmegváltó gondolatok, újrakötve

Kleon szerint egy művész annál izgalmasabb, minél nagyobb rálátást enged az alkotási folyamatra. Ennek jegyében ő maga is elkészítette saját munkásságának „családfáját”, rajta azokkal a szerzőkkel, akik jóval előtte retusverseltek, valamint azokkal, akiknek a könyvét szívesen olvasta.

Bevallottan úgy tekint mások munkájára, hogy mit érdemes ellopni ezekből. Természetesen nem a kritika és fantázia nélküli másolást propagálja, hanem az ötletek saját alkotásokba való beépítését. Azt javasolja, hagyjuk, hogy a minket ért impulzusok kavarogjanak a fejünkben, és ne hagyjunk abba valamit csak azért, mert más már foglalkozott vele.

Idéz egy népszerű gazdasági elméletet is, miszerint az öt legközelebbi barátunk jövedelmének átlaga megegyezik a mi jövedelmünkkel. Ez szerinte szélesebb értelemben is igaz: életünket nagymértékben befolyásolja az, amivel körülvesszük magunkat.

Az ötletek gyűjtésére a legjobb módszer az olvasás: olvasni minden mennyiségben, újságot, könyveket, az idegenek arcát – minél többet olvasunk, annál több dolog lesz hatással ránk.

S ugyan ebben az eszmefuttatásban sincs sok újdonság (ami persze a fenti elméletbe tökéletesen illik is), Kleon mégis olyan meggyőzően és inspirálóan adja elő mondanivalóját neves konferenciákon, hogy második könyvét már Chris Anderson TED-kurátor ajánlásával jelenteti meg február végén. A Steal Like An Artist (Lopj úgy, mint egy művész) című művében 10 pontban meséli el útkereső fiataloknak saját példáját, többek között olyan tanácsokkal, hogy „Írd meg te magad azt a könyvet, amit el akarsz olvasni!”.