A focialista forradalmat a fradisták robbantották ki
A napokban jött ki a nyomdából a németek ellen elveszített történelmi meccsről és az azt követő eseményekről szóló Focialista forradalom című regény. Mennyire voltak 1956 előzményei az 54-es vébédöntő utáni zavaragások? Miért nem jöhetett haza Budapestre az Aranycsapat? Interjú a szerzővel, Benedek Szabolccsal.
hvg.hu: Mennyire helytálló, amikor az 1954-es vébédöntő-vereség utáni eseményeket a két évvel későbbi forradalom főpróbájának nevezik?
Benedek Szabolcs: Akkora csalódást okozott a labdarúgó világbajnokság elveszítése, hogy az emberek utcára vonultak, és a zavargások napokig eltartottak. Akkoriban ezt természetesen a hazai sajtóban elhallgatták, maximum egy-egy angol, német, vagy osztrák sajtóorgánum számolt be arról, hogy mi történik Magyarországon. Különösebben azóta sem ismertek az akkori események, esetleg utalásként olvashatunk róla pár elejtett mondatot. Szóval a második világháború utáni első spontán, tömeges, utcai megmozdulás történetéről, amikor az emberek önszántukból vonultak föl, a mai napig nem született átfogó feldolgozás. Az 54-es eseményeket már akkoriban is focialista forradalomként emlegették.
hvg.hu: Ön hol találkozott ezzel a történettel?
B. Sz.: 2001-ben, amikor az Eső irodalmi folyóirat szerkesztőjeként dolgoztam, összeállítottunk egy labdarúgásról szóló számot. Akkor kaptunk egy esszét a focialista forradalomról – az azóta elhunyt írónőtől, Ember Máriától, aki maga is tanúja volt a történéseknek. Amióta olvastam, azóta birizgált ez a sztori, de csak most jutottam el odáig, hogy regényt írjak belőle.
hvg.hu: A focialista forradalmat értelmezhetjük tömegoszlatási főpróbaként is.
B. Sz.: 1954. július 4-én este, a vereség miatt felháborodott tömeg a Bródy utcába, a Magyar Rádió épületéhez vonult, mert azt akarta, hogy olvassák be a követeléseiket, amelyek lényegében abból álltak, hogy haza ne merjenek jönni a labdarúgók, különben megbüntetik őket. A rendőrök hiába vonultak ki, nem igazán tudták kezelni a helyzetet. Az akkori rendőri jelentések szerint nem volt kellő infrastruktúrájuk és felkészültségük a tömegoszlatáshoz. 1956. október 23-án az emberek ismét a rádióhoz mentek, de a karhatalmisták akkor már közéjük lőttek. Ezek után önkéntelenül is fölmerül az asszociáció, hogy a rendőrség és a karhatalom két év alatt felkészült arra, hogy ilyen spontán tömegfelvonulás megtörténhet. Ennyiben nevezhetjük főpróbának.
hvg.hu: Mennyire ért egyet azzal, hogy az Aranycsapat sikerei legitimizálták a kommunista rezsim hatalmát? Ha sikeres a focicsapat, sikeres az ország, vagyis sikeres a vezetőség.
B. Sz.: A hatalom valóban magáénak akarta tudni ezeket a sikereket, és komolyan aggódott azért, mi lesz, ha a futballgyőzelmek abbamaradnak. Például amikor Rákosi Mátyás megtudta, hogy az angolok ellen fogunk játszani, idegességében ordibált Sebes Gusztáv szövetségi kapitánnyal, mert rettegett attól, ha az Aranycsapat elveszíti a mérkőzést, az nagyon negatívan hat majd a közhangulatra. Ha az egyszerű emberek szempontját nézzük: ők is ki akarták sajátítani a labdarúgó sikereket, hiszen egy olyan rendszerben, ahol emberek tűntek el, sok egyéb szörnyűség történt és elnyomás volt, kompenzációként annak örülhettek, hogy itt vannak a mi labdarúgóink, akik mindenkinél jobbak, és meghódítják az egész világot. Tehát a válogatott egyszerre lehetett a nép és a vezetőség kedvence, és ha lett volna ellenzék, az ellenzéké is.
hvg.hu: Ön szerint mi lehet az oka, hogy a futball a mai napig megtartotta a nemzeti sport jellegét, holott az eredmények ezt régóta nem teszik indokolttá?
B. Sz.: Ha a nemzetközi kontextust nézzük, ez a tendencia mára módosult. Európában inkább a klubcsapatok az érdekesek a szurkolók számára, leginkább a Bajnokok Ligája mozgatja meg az embereket. Ez azzal függ össze, hogy a nemzetközi labdarúgás mostanra már nem annyira sport, sokkal inkább show-business, és ennek megfelelően viszonyulnak hozzá a nézők, és az irányítói is. A szórakoztatóipar viszont csak akkor működik, ha óriási összegeket pumpálnak bele. Amit mi Magyarországon a futballba invesztálunk, az európai viszonylatban aprópénz: például a magyar NB1 teljes költségvetése nem éri el a Barcelona egész éves költségvetését.
Tehát amit nálunk a labdarúgásba pumpálnak, az egyrészt nem elég ahhoz, hogy előremozdítsa a színvonalat. Másrészt ez nem az állam feladata lenne. Csak éppen nálunk a magántőke nem igazán érzi magát érdekeltnek abba, hogy a futballba jelentős összegeket invesztáljon, akkorát, amekkorával már el lehetne mozdulni. A népszerűségét viszont mindvégig azért tudta megőrizni Magyarországon is, mert egy olyan sportról van szó, ami egyszerű, látványos, és mindmáig az egyetlen népi sport, ami bárki számára űzhető, elérhető.
hvg.hu: Ezért is döntött úgy, hogy az egyszerű emberek szemszögéből fogja megírni a regényt?
B. Sz.: Megírhattam volna a regényt az Aranycsapat focistáinak szemszögéből is, de akkor az egy szigorúan „focis könyv” lett volna. Sokkal jobban érdekelt egy olyan regény, ami a történelemmel és az országsorssal is foglalkozik. Azt próbáltam megragadni, hogy az egyszerű bérházak lakói miként élnek át egy ilyen eseményt, és azt, hogy milyen volt az egész eseménysorozat aurája.
| Idézet a regényből |
„Budapestet a ruszkik lőtték szét. S ők akasztották föl Szálasit is. Gondoljon a lányára! Mit mond neki, mi ez az egész odakint? Neki is be akarja beszélni, hogy csak azért vonulnak és tiltakoznak odakint a fiatalok, mert a magyar labdarúgó-válogatott elveszítette a világbajnoki döntőt? Ennyire kevésnek érzi a mi fiainkat? Nem veszi észre, képtelen fölfogni a fodbal mögött rejlő erőket és lehetőségeket? A kommunisták észrevették. Csak éppen rosszul gazdálkodtak vele. De most ellenük lehetne fordítani a saját fegyverüket.” |
hvg.hu: A történet, a történelem része az 54-es zavargások utáni elszámoltatás, ami lényegében minimális pénzbírságot jelentett a tüntetők számára. Az viszont nagyon érdekes, hogy a vádiratban és a rendőri jelentésekben azt szerepelt, hogy a zavargók nem igazi munkások, hanem „randalírozó lumpenek, huligánok, jampecek, és fradisták”. A fradisták hogy kerültek ide?
B. Sz.: Az eredeti, titkosított rendőri jelentésekből azt lehet kiolvasni, hogy a fradisták voltak ott a legnagyobb létszámban. Ez abszolút nem meglepő, mert amióta az FTC létezik, azóta nekik van Magyarországon a legnagyobb szurkolótáboruk. Ez akkor is így volt, amikor a csapatot történetesen ezekben az években Budapesti Kinizsinek nevezték. Olyan történészi magánvéleményt is hallottam, hogy 56-os forradalmat is a fradisták és a futballszurkolók robbantották ki: október 23-án napközben az egyetemisták meneteltek, de este megjelentek az utcán a drukkerek, és a forradalom radikalizálódott.
hvg.hu: A regényben azt is leírja, hogy a B-közép már 1954-ben is híres-hírhedt volt. Mivel ez egy dokumentarista regény, ami arra törekszik, hogy minél pontosabban rekonstruálja a valóságot, úgy képzelem, hogy sok kutatómunkát kellett végeznie ahhoz, hogy hiteles legyen.
B. Sz.: A B-középre szintén az akkori rendőri jelentésekben bukkantam. Igazából ezek a rendőri jelentések az egyetlen primér, eredeti írásos források, amik leírják, hogy a világbajnoki döntő után mennyi ember verődött össze, mi hangzott el az utcán, mi történt stb. Persze ezt nem lehet tökéletesen hiteles forrásnak tekinteni, mert könnyen kozmetikázhatták. Ezen kívül beszéltem olyan emberekkel is, akik szereplői voltak az akkori eseményeknek. Azonban sokan közülük is önellentmondásokba keveredtek. Miután megírtam a könyvet, megmutattam Tóth Eszter Zsófia és Majtényi György történészeknek, akik kijavították a hibákat. Például elmagyarázták, hogy mi a különbség az élmunkás és a sztahanovista között, vagy elmondták azt, hogy milyen szappant használtak akkoriban. Apró kis toldozásokban segítettek, csakúgy, mint Lakat T. Károly, aki meg sporttörténeti vonatkozásban adott tanácsokat. Összességében nem tudnám megmondani, hogy arányaiban mennyi a tény, és mennyi a fikció a könyvben.
hvg.hu: Az Aranycsapat két tagja, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő még mindig él. Beszélt velük az 54-es eseményekről?
B. Sz.: Igen. Ők nem igazán látták az eseményeket, mivel akkor még Bernben voltak. Az Aranycsapat tagjai a hazaúton, a bécsi újságokból értesültek arról, hogy mi történik Budapesten. Miután átértek a határon, elvitték őket a tatai edzőtáborba, ahol elmondták nekik, hogy problémák vannak a fővárosban, ezért elmarad az ünneplés. Éjszaka, állami autókon kellett becsempészni őket a fővárosba (illetve Buzánszkyt Dorogra), nehogy bajuk essen.
hvg.hu: Az elveszített világbajnoki döntő és a szurkolói hozzáállás, hatással volt az Aranycsapat tagjainak későbbi karrierjére?
B. Sz.: Amikor befejeződött ez a mérkőzés, és a németeknek átadták az aranyérmet, Puskás bement a magyarok öltözőjébe egy dobozzal, amiben benne voltak az ezüstérmek, és azt mondta, aki akar, vehet belőle. Nem mindenki vette el. Lehet azon fantáziálni, hogy ha 1954-ben megnyerjük a világbajnokságot, Puskásék nem hagyják el az országot 1956-ban. A „mi lett volna, ha”-típusú kérdéseken nem érdemes túl sokat lamentálni, viszont az egészen biztos, hogy az elveszített világbajnoki döntő egy kitörölhetetlen trauma és fájdalom volt számukra, és a két élő csapattag számára is a mai napig az.
hvg.hu: Ön melyik csapatnak szurkol?
B. Sz.: A Budapest Honvédnek.
| Névjegy |
Benedek Szabolcs 1973-ban született Budapesten, nagyjából száz méterre attól a helytől, ahol most él. Közben Szolnokon is eltöltött majdnem két évtizedet. A Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen, politikatudomány szakirányon szerzett diplomát. Az elmúlt tizenöt évben hivatalnokoskodott, valamint írt vagy tucatnyi könyvet, sok tucat tárcát, novellát és kritikát, illetve kapott egy József Attila-díjat. Szabadidejében a lányait kísérgeti haza az óvodából és az iskolából. „Vértrilógiája”, a Vérgróf, a Vérgrófnő és a Vértanú című regényei nagy sikert arattak az elmúlt másfél évben. |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
