"A boncasztalon mindenki egyenlő" - riport a Péterfy kórházból
A legzsigeribb félelem, társadalmi tabu, amely mindenkit nyomaszt. Pedig akad, aki számára napi rutin a halál, ismerős bútordarab a boncasztal és megszokott társaság egy holttest. Milyen az ideális halál? És hogy kerül hajsütő a kés mellé? A Péterfy Sándor Utcai Kórház boncmesterével, Major Ferenccel beszélgettünk tiltott praktikákról, alternatív vallásról és műkörmökről. Figyelem, a cikk kényes témát jár körül, a szöveg és a képek sérthetik egyes olvasóink érzékenységét!
"Ide kihalálos alapon lehet bekerülni" – állítja Major Ferenc, a boncmester szerint szakmája nem tanulható könyvekből. "Ezt el kell lesni: én az igazságügyben húztam le hat évet, az egész más terület: ott van baleset, gyilkosság, orvosi műhibák, minden. Tudni kell az anatómiát, kórbonctant, sebészetet, szülészetet. A boncmester az orvos segédje. Nagyon sok mindent el tud rontani, amit már nem lehet visszacsinálni, könnyen futhat fals eredményre. Valaki megmarad a mechanikus dolgoknál: felvág, összevarr. Nekem ez kevés volt."
Major Ferenc lassan negyven éve van a pályán, az igazságügyi szakértői munkája mellett volt temetkezési vállalkozó is, jelenleg a budapesti Péterfy Sándor Utcai Kórház boncmestere. Major az a hivatalos szakember, aki az anatómiai fejtegetésen túl kegyeleti szolgáltatásokat is nyújt: az ő feladata a test rehabilitációja, ő tünteti el a roncsolódásokat, készít tökéletes frizura-költeményt, és öltözteti fel a halottat a nyitott koporsós szertartásokhoz. Ha arra van igény, balzsamozást is vállal.
Meghalt csíkos pizsamájában
A képlet szerint ahány ágyas egy kórház, éves szinten épp annyi halottat jegyez. Magyarországon a nyolcszáz ágyasnál nagyobb intézményeknek kötelező kórbonctant fenntartaniuk.
"Hogy kik kerülnek ide, nagyon változó. Jöhet influenzajárvány, vagy hogy valamiért egyszerre sokaknál fogy el a gyertya. Ráadásul hozzánk jönnek a fiatalok is a balesetiről. Akárhogy is, évi ezres halottszám mellett 50-60 százalékot boncolunk fel, az pedig nem kevés. Boncoltam már annyit, mint más orvosok három élet alatt sem" – mondja Major.
"A család kérheti a boncolás mellőzését, amennyiben ismert a halál oka. Infarktus, agyvérzés: tiszta ügy, mehet tovább. Viszont a rövid észlelés és nem kimutatott alapbetegség esetén a kórboncnok minden további nélkül elrendelheti a boncolást. Máskülönben a főorvos mégis mit írhatna a bizonyítványra? Meghalt a csíkos pizsamájában? Balesetnél, gyilkosságnál, a rendkívüli haláleseteknél a rendőrség a mindenkori elrendelő, akár még a hamvasztást is megtilthatja, hogy a későbbiekben lehessen exhumálni."
Lelkizésre ott van az egyház
Major általában kora reggel kezdi a műszakot, alagsori irodájának ajtaján felváltva kopogtatnak a hullaszállítók, orvosok, illetve ügyfélfogadási időben a hozzátartozók is.
"Mindig elmondom a családoknak, hogy minden holtest – ötszörös idézőjelben! –, úgymond munkadarab. Itt nem lelkizünk, azért vagyunk itt, hogy megállapítsuk a halálokot, rendbe hozzuk az elhunytat, aztán haladunk tovább. Egy sebész vagy egy fogorvos sem lelkizik, mikor beteszi a szurkapiszkát, a páciensből meg jön a hang. A sebész ezt nem hallja meg, nem is kell neki meghallania, ő azzal foglalkozik, hogy meggyógyítsa a beteget. Minden zavaró tényező kizárva, zsilip betéve, kész. Fiatalokat is boncolok, bár itt nincs gyerekosztály: szokták is kérdezni, gyerekkel hogy vagyok. Az is egy eset. Lelkizésre ott van az egyház" – jelenti ki Major, aki az elmúlással való napi kapcsolatából adódóan megtanulta helyén kezelni a vallás dilemmáját is.
"A boncasztalon mindenki egyenlő. Ez olyan, mint ahogy a zsidó temetésnél sem különböztetik meg a szegényt a gazdagtól: gyalulatlan koporsó, vászonruha, hogy úgymond mindenki egyenlő legyen az Úr előtt. Mindenki így megy el. A vallás mindenesetre egy érdekes dolog, bár engem egyelőre még egyik sem tudott meggyőzni, túl sok a ki, hol, mit, miért. Ha a vallás tudna válaszolni a kérdéseimre, lehet, azt mondanám: megveszem."
Zavar a fejekben
A hullaház hűtőiben szigorú ellenőrzés alatt kettő, illetve négy fokban, görgős fém tepsikben fekszenek a holttestek, Major innen gurítja át a szomszédos boncterembe az aznapra beosztottakat. A halottak pakolászásakor a 72 órán át tartó hullamerevség sem jelenthet problémát, akár már csak a kar behajlításával elérhető a jótékony ernyedtség. Bár a Péterfyben a testek cirkulálása folyamatos, Major azt is elárulta, bár ritka a drasztikus teltház, előfordul, hogy egy kórháznak erőn felül kell holttesteket befogadnia.
"Ha sok a szociális halott, van egy teremhűtőnk, ami be van polcozva. Olyan, mint a hentes hűtő, elférnek benne elég sokan, egymás mellett cipzáras zacskókban. Rosszabb helyeken tudnak durva dolgok lenni, mondjuk ha egymásra helyezik a halottakat és a teljes súly az alsó sorra nehezedik. Ami nálunk friss halott, az a hűtőkamrába kerül, de nem fagyasztunk, fagyottan nem lehet dolgozni, más a szövetek érzete. Eleget dolgoztam így: mikor anno kiszállásból mentünk vidékre kitolásból lefagyasztották a halottat, aztán mikor kiraktad, még percekig ugrált rajta a fűrész."
A Péterfy kórház patológiája is nyögi az egészségügy financiális válságát, a kórház a hullaház számára, higiéniás eszközökre elkülönített kerete havi pár ezer forint. Ferenc a saját pénzéből kipótolva szerzi be a hiányzó tisztítószereket, köpenyeket, a boncterem nagytakarításait külsős takarítók végzik, "barátságból". A holttestek összevarrásakor tömőanyagként felbukkanó használt ruhákat, ingeket, babarugdalódzókat is a boncmester szerzi be, sok esetben bálás üzletekből.
Az utolsó kép
Mivel a legkülönfélébb vallású halottak kerülnek be hozzá, Majornak megannyi kultúra kegyeleti igényeit kell kiszolgálnia, ha kell, mumifikál, balzsamoz.
"Ha az elhunytat külföldre viszik, előfordulhat, hogy balzsamozni, tartósítani kell. Általában ilyenkor minden marad a helyén, a mester rátekeredik a keringésre és egy bizonyos nyomáson, a hajszálereken keresztül az egész testet feltölti vegyszerrel. Így megfogható a bomlás az elhunyt pedig megfelelő tárolás esetén akár évekig is tarthatja a formáját és a paraziták is elkerülik" – ecsetelte Major, aki azt is elárulta, a legszebb munkák ismérve épp a láthatatlanság.
"Úgy kell rehabilitálni, hogy akár fejet nyitunk, akár mellkast, a hozzátartozók ne vegyék észre, hogy beavatkozás történt. Koponyanyitásnál fül mögött dolgozunk, ilyenkor a fejbőr úgy van összevarrva, hogy mikor párnán van a fej, semmi sem látszódik. Ha van haj, gyerekjáték, ha kopasz, akkor is meg kell tudni csinálni. A szájat leggyakrabban tömőanyaggal vagy hozott fogsorral tartom össze, a legkritikusabb helyzet pedig az, mikor belülről, sebészi cérnával varrom össze az ajkakat. Nem szabad, hogy észrevegyék, hogy bármi is történt a testtel, a családnak a legkisebb hiba is kegyetlen nagy törés, hiszen a hozzátartozóról ez, az utolsó kép marad meg bennük életük végéig."
Neked a divat
Főként vidéken ma is divat a nyitott koporsós temetés. Arról, hogy az elhunyt a ravatalon is jól mutasson, a boncmester gondoskodik. A tizenöt évig temetkezési vállalkozóként is dolgozó Major a test rehabilitációján túl halottöltöztetéssel, illetve kozmetikai eljárásokkal is foglalkozik, bonctermében akad szemfesték, rúzs, szájfény, hajsütővas és megannyi más piperetermék. Miatta elegáns a nyakkendő, tökéletes a frizura, ízléses a smink.
"Az én feladatom, hogy a ruházat úgy álljon, ahogy annak kell, a hölgyek sminkje korrekt legyen, férfiak rendesen meg legyenek borotválva" – modja Major, majd hozzáfűzi, "a hölgyek sminkjénél kizárólag a minőséget szabad megvenni, mert a hűtőből kivéve izzad az elhunyt, párolog, a nem megfelelő kozmetikum pedig megfolyik. Sok családnak van még külön extra kérése, hogy fessem be a hajat, mondjuk. Hozzon egy színt, amilyen faktort akar, én pedig megcsinálom. Fiataloknál előfordul, hogy műkörmöt kell építeni, nagy divat, ugye. Boncmesternek lenni nem abból áll, hogy felboncoljuk, összevarrjuk, kész slussz: itt ki kell szolgálni a család igényeit. El kell menni akár a fodrászhoz, akár a körmöshöz megtanulni, mit hogyan kell. Nem ciki, meg kell tanulni. A lényeg, hogy sosem szabad azt mondanom, hogy ezt nem tudom megcsinálni. Nem akarom, hogy ha érkezik egy fogós eset, akkor az legyen, hogy ne bírjam megoldani. Ne álljak ott, mint szamár a hegyen. Azt nem bírnám elviselni."
Nem harap, nem karmol, nem rúg
2013-ban, főként urbánus közegben, a halál – mint olyan – társadalmi tabu. Az emberek viszolyognak tőle, ennek az oka Major szerint pedig nem más, mint a modern kórházrendszer.
"Régen mindenki otthon, a saját környezetében, a szerettei közt halt meg. Apám is mielőtt meghalt, szólt, hogy fiam szarul vagyok, menjünk haza. És akkor pattoghatott az orvos a padlótól a plafonig, hazavittem. Mindenkinek joga van hozzá. Most viszont a haldoklót kiszakítják a megszokott környezetből, főleg ha még nem volt kórházban: mit csinál csóri kis öreg? Megijed. A kórháznak nyolc lába van, kilenc feje: persze, hogy fél. Ezzel szerintem kilencven százalékban sokkal rosszabbat tesznek, mintha hagynák otthon meghalni. Vidéken nem rohannak be a kórházba, ha csak nincs traumás beavatkozás. Ha szépen elfogy a gyertya, miért nem hagyjuk már otthon szegényt? Nem harap, nem karmol, nem rúg, semmi baj nem lesz és mégis, ott fog meghalni, nekünk. Aztán elrendezzük tisztességgel, felöltöztetjük és eltemetjük vagy elhamvasztjuk, kinek mi az ízlése.”
Holnap is tessék jönni
Az elmúlás kényszerű, zaklatott személytelensége a hozzátartozókat viseli meg leginkább. A boncmester közvetlen kapcsolatban áll a családdal, ő állítja ki a halotti jelentést, egyeztet a hamvasztással, temetéssel kapcsolatban és optimális esetben tanácsokkal látja el a gyászolókat. Ez, az empátiát és emberséget igénylő feladatkör pedig rácáfol szinte minden, a boncoló szakemberekkel kapcsolatos sztereotípiára.
"Hozzátartozókkal itt nap, mint nap foglalkozom, éves szinten 1000-1200 család jön hozzám. Az emberekhez pedig érteni kell, mindig mondom a kollégáknak is, hogy te, baromarcú, a kedvesség nem kerül pénzbe! Amúgy is elég baja van a hozzátartozónak, nem még, hogy félvállról vegyem. Ha tudok, segítek neki. Én szerencsés voltam, lehetett temetkezési vállalkozásom, ebből kifolyólag el tudom mondani egy családnak, hogyan intézkedjen a temetéssel, hol kérjen árajánlatot, hiszen ő nyilván nem ezzel foglalkozik egész nap, tele van kérdésekkel, nem tudja, mit csináljon. A legfontosabb a nyugalom. Aludjon rá egyet, nem kell kapkodni. Nem rohan, mert kimelegszik, megfázik. Nem éri meg. Persze nem szervezem meg helyette a szertartást, de legalább már lesz valami alapja, hogy ne sügér módjára vesse bele magát ebbe az egészbe. Feloldódnak, talán kicsit megkönnyebbülnek, megköszönik, hogy megnyugtattam őket. Én meg mit mondhatnék: holnap is tessék jönni."
Major családos ember, legutóbbi házasságából született jelenleg tízéves fia, akiben már szinte evidens volt az érdeklődés apja szakmája iránt.
"Otthon nyúztam a kecskét, a gyerek meg már akkor a kis borotvaéles késével úgy hártyázta a húst, mint a kisangyal. Mondtam neki, hogy nem vágjuk le az ujjunkat, mert az nem nő vissza, ez nem a gyík farka, ő pedig azóta is ügyesen dolgozik. Tanulunk németül, latinul anatómiát, lassan jöhet gyakorolni. Ötéves volt, amikor azt mondta: Apa, ha meghalsz, beraklak a hűtőbe, a felső polcra és minden nap köszönök majd neked! – édes pofa, nem?"
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
