szerző:
Szegő Iván Miklós
Tetszett a cikk?

Az ÁVH nem egyszerűen embertelen terrorgépezet volt, amely a saját vezetőit is letartóztatta, péppé verte, politikai ellenfeleit üldözte, megfigyelte és válogatott kínzásokkal próbálta megtörni. Fontos szerepe volt abban, hogy sakkban tartsa a lakosság le nem tartóztatott tömegeit is. Ehhez azonban szükség volt például Kádár János egyik parancsára is.

1948. június 3-án Pócspetriben a katolikus iskola államosítása elleni tüntetésen egy rendőr véletlenül agyonlőtte magát, erre a falut megszállták a karhatalmi egységek, és lényegében végigverték a felnőtt lakosságot. A településen később az akció végrehajtóiról mint rendőrökről vagy ávósokról beszéltek. Nem véletlen, hiszen ekkor még ezek az erőszakszervezetek ugyanazt a szürke egyenruhát hordták, és a politikai rendőrség alakulatainak nem volt megkülönböztető jelzése. Adott esetben tehát a szerencsétlen áldozat, nem tudhatta, hogy közrendőr vagy államvédelmis ütlegeli.

Az ávósok „beazonosításában” aztán Kádár János segédkezett. Az ő belügyminisztersége idején, 1948-ban alakították meg az ÁVO-ból a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságát. 1949-ben pedig elrendelte, hogy annak állományát szép, új „tábori zöld” uniformisba öltöztessék. A cél az volt, hogy a megfélemlített lakosság tudja, hogy kitől kelljen félnie – erről Müller Rolf az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárának (ÁBTL) kutatója beszélt, a Történelmi KávéháZ című előadássorozatának legutóbbi rendezvényén.

Péter Gábor és Tömpe András versengése

A magyar történelem borzalmas korszakai közül az egyik legvisszataszítóbb a „hosszú ötvenes évekre” esik. E periódus valamikor a negyvenes évek végén kezdődött, és még a hatvanas évek elején is tartott: az utolsó magyar keresztényüldözést, több száz pap és szerzetes letartóztatását például 1961-ben hajtották végre, a Rajk-per pedig már 1949-ben a koncepciós eljárások szimbólumává vált.

Pedig már a Rajk-per előtt is történtek letartóztatások, internálások (bírói ítélet nélküli elfogások). Ellenséggé válhatott bárki, így nemcsak a volt nyilasok vagy háborús bűncselekményeket elkövetők, hanem például azok is, akik 1945 előtt illegális kommunisták voltak. A moszkovita kommunista vezetők első dolga volt például Demény Pál letartóztatása 1945 februárjában, hiszen ő hazai baloldaliként komoly konkurenciát jelentett volna Rákosi Mátyásnak vagy Gerő Ernőnek – írja Müller Rolf, a Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban című könyvében.

A szervezetlenségre jellemző, hogy 1945-ben rögtön két Politikai Rendészeti Osztály (PRO) is alakult, és ez hatásköri villongásokhoz vezetett Péter Gábor, a budapesti PRO és Tömpe András, a későbbi vidéki PRO vezetője között. Végül Rákosi bizalmasa, Péter Gábor került ki győztesen a párharcból.

Előfordult, hogy a kezdetben párhuzamosan működő titkosszolgálati részlegek 1945-ben egymás embereit vették őrizetbe, tartóztatták le. De a rutintalan államvédelmisek durva szakmai hibákat is elkövettek: az egyikük például „lusta” informátorának a nyílt utcán kiabált át a túlsó oldalra, és hangosan felelősségre vonta, hogy miért nem jelent időben neki.

Brutális verés és gyilkosság

Tömpe András az Andrássy út 60.-ból kiszorulva végül a Bajza utca 52.-ben szervezte meg a Vidéki Főkapitányság PRO-ját. Ez a szervezett olyan hírhedt akciókat hajtott végre, mint a szentesi rendőrparancsnok, Lakos József internálása, amely ügyben Futó Dezső kisgazda képviselő interpellált Nagy Imre akkori belügyminiszterhez 1946 februárjában. Ennek hatására Lakost szabadon engedték ugyan, de Müller Rolf könyve szerint nemsokára helyi kommunisták a kórházi ágyán fekvő Lakost brutális kegyetlenséggel meggyilkolták. (Nagy Imre gyorsan távozott a belügyminiszteri posztról: nem bizonyult elég erélyesnek.)

A két PRO-t 1946-ban összevonták, Tömpe külföldi megbízást kapott. Ekkor alakult meg az egységes államvédelmi osztály (ÁVO), s innen ered az „ávós” elnevezés is, még Rajk László belügyminisztersége idejéből.

Kádár János
AFP / B. Elin

Kádár sem maradt sokáig belügyminiszter

1949 legvégén aztán döntés született, hogy a politikai rendőrség a Belügyminisztériumtól szervezetileg is elkülönül, önálló hatósággá válik, ebben a formában működött aztán egészen Nagy Imre első miniszterelnöki kinevezéséig, 1953-ig. Az ÁVH egyenruhája is tovább módosult. Miután 1950-ben a határőrséget beolvasztották a testületbe, a váll-lapok, sapkaszalagok és gallérhajtókák színe alapján a „zöldávósok” a határőrök, a „kékávósok” a karhatalmisták lettek. Kádár János még egy darabig gyönyörködhetett az új egyenruhákban, aztán 1951-ben őt is letartóztatták Rákosi utasítására.

Az államvédelem legbefolyásosabb embere hosszú ideig Péter Gábor volt, aki közvetlen utasításokat kapott (időnként cetliken) Rákosi Mátyástól. Péter rémuralma egészen 1953 elejéig tartott, amikor a pártvezér parancsára az ő kezére került a bilincs.

Nem volt szabály a kihallgatásra

Egyes források alapján az államvédelmi verőemberek első főnöke Princz Gyula volt, aki elsősorban a fővárosban, a kihallgatások alatt tevékenykedett, vidéken pedig vele párhuzamosan Réh Alajos pofozott iparszerűen a „kulákverő csoport” vezetőjeként – mondta Müller. Princz korábban a „lefigyelésekben” is részt vett, mint fényképész szakmunkásnak akár a kompromittáló fotók készítésekor is hasznát vehették.

Az egykori ÁVH-székház, ma Terror Háza Múzeum
Túry Gergely

Az első olyan írott dokumentum, amely az államvédelmi kihallgatások menetét részletesebben szabályozta 1960-ból maradt fenn, és az első ideiglenes tananyagot is csak 1958-ban osztották ki. Bár a fizikai erőszak tilalmára időnként parancsokkal hívták fel az állomány figyelmét, de ezek a dokumentumok Müller véleménye szerint sokkal inkább tiltásuk tárgyának gyakorlatára példázatok, mintsem az „erőszakmentes” államvédelem bizonyítékai. Mint Müller a Betekintő internetes folyóiratban megjelent tanulmányában rámutat, a vizsgálati munka inkább szóbeli utasítások alapján folyt. „Az ilyesféle szabályozatlanság persze tág teret engedett a fogvatartottakkal szembeni önkényeskedéseknek, lelki terrornak és fizikai erőszaknak.”

Kínzások – válogatott módszerekkel

Az ÁVH-n azonban nemcsak brutális verések történtek. Müller szerint a megfélemlítéstől a zsaroláson át a fizikai fenyegetésig és erőszakig számos módszert vetettek be a kihallgatók. A fenyegetés elsősorban a verésre vonatkozott. Sokszor zsarolták azzal a foglyokat, hogy rokonaik is könnyen az államvédelem kezébe kerülhetnek, ha nem vallják be azt, amivel őket vádolják.

Az erőszak nemcsak fizikai jellegű volt: a foglyokat rendszeresen megalázták, leköpték, falhoz állították, levetkőztették, hosszú órákig állva tartották, nem engedték aludni őket, sötétzárkákba helyezték őket (ami pszichikai károsodást okozott). A fizikai kínzások brutalitása közismert ma már.

Szücs Ernőt péppé verték

Princz Gyula csapata „verőcsoportként” vált hírhedtté az ÁVH-n. Hogy mit jelentett ez a gyakorlatban, azt egy újabb paradox és tragikus eset világítja meg. A párton belüli leszámolások ugyanis nem értek véget az 1949-es Rajk-perrel. 1950 szeptemberében Szücs Ernőt, Péter Gábor helyettesét tartóztatták le, majd annyira masszívan és szisztematikusan ütlegelték, hogy halált okozó ütés nélkül ölték meg: „péppé verték”.

Princz ezután egyre magasabb posztokra emelkedett: végül az ÁVH-n a Börtönügyi Osztályt is rábízták. Müller szerint 1951 januárjától pályáját a büntetés-végrehajtásnál folytatta, egészen 1953. január 8-i letartóztatásáig.

A „cionista” Péter Gábor a zsidók felvételét akarta korlátozni

Princz főnökét, Péter Gábort is ekkor tartóztatják le, a Sztálin utolsó éveire jellemző „új” koncepció jegyében. Élete végére Sztálinban erősödött az antiszemitizmus, Rákosi ezt bizalmasa letartóztatásával szolgálta ki: Pétert „cionista” gyanúval fogták le 1953 elején.

Az ÁVH központ (Fehér ház) épülete.
Fortepan / Pesti Srác

Pedig Péter Gábor maga is igyekezett 1950-ben fellépni a cionizmus ellen. Ekkor bizottságok alakultak az ÁVH-n belüli tisztogatásra. Péter saját „cionista gyanú” miatti letartóztatása előtt három évvel azt ajánlotta: „A három bizottság feltétlenül vegye tekintetbe, hogy az ÁVH-hoz 1945-ben sok olyan kispolgári származású zsidó került, aki gyűlölte a fasizmust, de az amerikai imperializmus elleni harc idején megingott. Emiatt a három bizottság legyen tekintettel arra, hogy az eltávolítandók között elsősorban zsidó kispolgári származásúak legyenek. Az új felvételnél zsidó kispolgári származásúakat lehetőleg ne vegyenek fel.”

Péter és Princz a börtönben

1953-ban már Péter Gábor ellen indult hasonló okból eljárás. Többször elítélték, először 1953 decemberében, majd 1954 januárjában. Végül azonban nem „cionizmus”, hanem elsősorban az ÁVH-n alkalmazott törvénytelen módszerek, hivatali és gazdasági visszaélések miatt. Ám 1958-ban a forradalom utáni megtorláskor a belügyminiszterhez, Biszku Bélához írt beadványt, ezután, 1959-ben kiengedték börtönéből, s 1993-ban, senki által sem háborgatva halt meg.

Princz ellen az ötvenes években felmerült a halált okozó testi sértés gyanúja is, s jogerősen nyolc év börtönt kapott. Az 1956-os forradalom után két napig volt szabadon, majd ismét őrizetbe került. Az 1957-es perújítás során büntetését helybenhagyták, ám a közkegyelem ezt felére csökkentette, és szabadulása után a vendéglátóiparban helyezkedett el.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!