„Gondoltam nézzük meg, mi lesz, ha hagyom a csajom mással elmenni. És nem lett semmi” – kezdi Ferenc, aki húszévnyi monogámia után három éve döntött a poliamor élet mellett. Úgy véli, ez egyfajta döntési szabadság, a szexuális és érzelmi korlátok kitágítása. Nem a tökéletes megoldás a kapcsolatok ellaposodásának elkerülésére, és nem is „jó alibi a megcsalásra”, hanem sokféle módon működő kapcsolati rendszer, ahol a felek hisznek abban, hogy több embert is lehet szeretni egyszerre.

Szeretlek, és téged is, meg téged is

A poliamoria definíciója szerint többszerelműséget, sokszívűséget jelent. „Hosszú távra szóló, romantikus elkötelezettségen alapuló, sokpartnerű kapcsolat, ahol a partnerek szexuális orientációja is sokszínű lehet” – fogalmazza meg Hevesi Kriszta pszichológus a többszerelműség lényegét. Az érzelmi bevonódás miatt nem összekeverendő a szexhangsúlyos alkalmi kapcsolatokkal, a párcserével vagyis szvingeléssel, vagy épp a szexbarátsággal, hiszen itt a partnerek ugyanolyan sokrétű és mélységű kapcsolatra törekednek, mint egy monogám kapcsolatban. Csak egynél több partnerrel, egyidejűleg.

Nem egyenlő a poligámiával sem, egyrészt mert nem házassági forma, másrészt mert nem húzódik mögötte olyan kulturális vagy vallási háttér, mint például az arab országokban jellemző többnejűség esetében. Továbbá a többpartnerűség nem kizárólagos; mindkét fél számára lehetséges, de nem kötelező.

„A poliamor személy számára jellemzően a romantikus szerelem nem egyetlen személyre irányuló, véges és behatároló érzelem, ami kizárólagos és 'kirekesztő', hanem ars poeticája a több romantikus érzés centrifugálása nyomán nyert megtöbbszörözött érzelem: ha több szerelmet adsz, többet is kapsz vissza” – magyarázza Hevesi.

Fazekas István

Mindez nyíltan, egyetértésben és megegyezéses alapon. A poliamoria – ahogy gyakorlói fogalmazzák meg – az etikus nem monogám kapcsolatok szinonimája. Mindennek a partner(ek) tudtával és belegyezésével kell történnie, akik elfogadják, hogy szerelmük mással is megosztja idejét, szívét, érzelmeit, és nem utolsósorban az ágyát is. Persze ennek hallatán nem feltétlenül az etikus jelző jut elsőre az ember eszébe, a „polikat” pedig sokszor éri az a vád, hogy azért „viselkednek így”, mert képtelenek normális kapcsolatra.

„Eleinte sokat szenvedtem, mert azt gondoltam, talán velem van a baj. Aztán rájöttem, hogy engem ez tesz boldoggá. Próbálok etikusan viselkedni, és tudom, hogy attól, mert kettő, vagy éppen három barátom van egyszerre, nem vagyok rossz ember. Van munkám, jó anya vagyok, és jó kapcsolatot ápolok a gyerekem apjával, ezt pedig a barátaim is tudják. Szükség is van erre a stabil háttérre, hogy a környezetem elfogadja, én így élek” – mondja egy tíz éve Bécsben élő poliamorista hölgy.

„Mi lenne, ha abból indulnánk ki, hogy őszinték is lehetünk egymással?”

Ferenc szerint bár minden többszerelmű kapcsolat más, a közös nevező az őszinteség. „Nekem kétévente benyögte egy csaj, hogy ő örökké velem akar lenni. Pedig minden kapcsolatnál már az elején tudom, hogy kamu az egész, vagy egy idő után az lesz – nem könnyebb ez, mint egy monogám kapcsolat, de ebbe legalább könnyebb szívvel bele tudok menni. A poliamoria sem kínál megoldásokat bizonyos örök kérdésekre, sőt szenvedés is van benne, de mi megpróbáljuk etikusabb irányba terelni a dolgokat. Szeretnénk komolyan venni, amiket mondunk.”

Gondolatmenete szerint a monogámia hazugságra épít, mivel biológiailag nem arra vagyunk kódolva, hogy életünk végéig egy emberrel legyünk, mégis erre teszünk ígéretet, ezért ez az ígéret csak hamis lehet. Szerinte a hazudozás védelem a monogámistáknak: védik vele párjukat a szenvedéstől, és védik magukat is, mert ha kiderülne a megcsalás, elveszítenék kedvesüket.

A „jó poliamorista” ellenben nem hazudik, sőt átlagon felüli mértékű és minőségű kommunikációval, a kapcsolatai érzelmei oldalának építésével folyamatosan azon dolgozik, hogy tisztázza az igényeket és létrehozza a „még belefér” és az „ez már tabu” kategóriákat annak érdekében, hogy partnereknek okozott sérelmeket feloldja – érvel Ferenc.

Természetesen a „polikat” sem kíméli a zöldszemű szörny, de pontosan az elkerülhetetlen konfrontációk miatt kénytelenek minden, az érzés mögött húzódó okot kibeszélni (félelem, hogy lecserélik, mert nem elég jó, elhanyagoltság érzése), ezért könnyebben megbirkóznak vele. Itt is van birtoklási vágy, és féltékenység is, csak az attitűd más, mondják. Örömet lelnek abban, ami a másiknak örömet jelent, és nem megfosztják őt az élvezetektől. De mégis, hogy lehet ezt kivitelezni? „Demokratikus figyelemmel” – kontrázza Ferenc teljes természetességgel.

Egybecseng ezzel a poliamoristák másik kedvelt érve is, miszerint irreális egy embertől elvárni, hogy minden igényünket kielégítse. „Tőlünk sem várhatja el senki, hogy egyszerre legyünk Tarzanok és bújós kiskutyák” – vallják.

Poliamoria=állandó orgia?

Ez a sztereotípia is megdőlni látszik. „Ha a mennyiségre mész, a monogámiát ajánlom hazudozással” – mondja Ferenc. A poliamoristáknak a komplett kapcsolat kell, anélkül a szex sem érdekli őket. Pedig, mondják, az még a legegyszerűbb része a dolognak.

„Tíz nőből nyolcat viszonylag könnyen ágyba lehet vinni, de arra rádumálni valakit, hogy menjen bele a többpartnerűségbe, az nagyon nehéz” – osztja meg tapasztalatait Ferenc.

Szerinte a poliamoria az egyenlőségről szól, ami viszont nem jelent egyformaságot is. Nő és a férfi mindig másképp fogja megélni a szexualitását, de a poliamoria igyekszik ledönteni azt a sztereotípiát is, hogy míg egy férfi számára dicsőség, ha sok nőt visz az ágyába, addig, ha egy nő teszi ugyanezt, könnyűvérűnek bélyegzik.

„A férfi és nő közti egyenlőség közmegegyezés, de a gyakorlatban egyáltalán nem működik. Magyarországon a puszta gondolat is, hogy a nő nincs alul, szinte forradalmi elképzelés. Ha tényleg úgy gondolod, hogy a nő egyenrangú, melegnek néznek” – véli Ferenc.

A poliamoria mint életstílus választása mögött húzódó pszichológiai okként Hevesi Kriszta gyermekkori érzelmi kielégítetlenséget és a megfelelő gondoskodás hiányát látja, amit később a párkapcsolati traumák és kudarcok tovább erősítenek. Ez pedig a monogám viszonyok iránti bizalomvesztéshez vezet.

„A pszichológia szüleink gondoskodó viszonyulása révén szerzett tapasztalatainkat tekinti minden későbbi intim szeretetkapcsolatunk modelljének. A kicsit világrajövetele után az édesanya táplálja, gondozza, aki lecserélhetetlen, kizárólagos „szerelem” a csecsemő számára. A boldog babakor tesz minket később nyitottá a szerelem élményére: bizalmat és önbizalmat ad, így azok válnak a leginkább képessé a szeretetre, akiket korai, kiszolgáltatott, másoktól függő gyermekéveikben a leginkább szerettek. Az édesanyával való korai kapcsolatunk jellemzően „monogám”, viszont azokban a kultúrákban, ahol a gyereket egy közösség vagy több anya neveli, az egyetlen személyhez való érzelmi ragaszkodás is kevésbé hangsúlyos. A mi kultúránkban azonban a kétfős párkapcsolati modell a megszokott, így az ettől való eltérés, a poliamoria mögött egy nem a klasszikusan ideálisnak kikiáltott családszerkezet valószínűsíthető.”

Nem csak a monogámia működhet

A többszerelmű életvitel az Egyesült Államokban elfogadott, San Franciscóban kifejezetten átlagos felállás, és mint családszerkezet is funkcionál. Számukra teljesen természetes, hogy egy nő két férfivel él együtt – mint (nem hivatalos) házasok –, ahol akár az azonos nemű partnereket is romantikus szálak kötik össze, de emellett mindenkinek lehet gyakorlatilag végtelen számú barátja és barátnője. Ha pedig vannak gyerekek, ők úgy nőnek fel, hogy ezek az emberek mind apaként és anyaként foglalkoznak velük, segítenek egymásnak, gyakorlatilag közösségként működnek.

Flickr / Creative Commons / hojusaram

A modell ismerősen csenghet, mert párhuzamba állítható a hippi kommunákkal, mi több a poliamoria történetileg is innen indult ki. Vázsonyi Dániel hippi- és kommunakutatással foglalkozó történész doktorandusz szerint a hetvenes években nagyjából pár ezren élhettek Magyarországon kommunákban, de ebből nem mind jelentett poliamorikus kapcsolatot, mert az alapvetően modern nyugati találmány. Dániel szerint ugyanakkor bárhol lehet működő felállás, és biztos benne, hogy előbb-utóbb Magyarországon is az lesz, mert a nukleáris családmodell már felbomlott, de a szingliség nem fog maradni, mert az embereknek van közösségi igénye.

Hevesi Kriszta szerint viszont legfeljebb átmeneti formaként és divatból terjedhet el, amit az egyén életének is csak egy szakaszaként tud elképzelni.

Ha valakinek tetszik ez a kapcsolati modell, és fontolóra venné, hogy mindezt legitimmé is tegye, azért ne szaladjon rögtön a házassági anyakönyvvezetőhöz, ugyanis a poliamoria még az e tekintetben jóval liberálisabb és nyitottabb Egyesült Államokban sem elismert házassági forma. Magyarországon pedig a közeljövőben nem is várható, hogy az lesz, hiszen alkotmányosan rögzített a boldog házasság titka: „két igen és két nem” kell hozzá, vagyis csak egy nő és egy férfi között létezhet.

Arra pedig, hogy a poliamoria tényleg csak az Egyesült Államokban nem tabutéma, és hogy elképesztően zárt közösség, ékes például szolgál, hogy egy bécsi poliközösség Facebook-csoportjából azonnal kívül találtam magam, miután kiderült: újságíróként érdeklődöm.

 Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!