szerző:
Szegő Iván Miklós

A Horthy-kor egymásnak ellentmondó és leegyszerűsítő értelmezésében közrejátszik, hogy a korántsem egységes időszakból mindenki kiválaszthatja a neki megfelelő részt, és annak eseményeit kiterjeszti az egész korszakra. Egy biztos: autoriter, tekintélyelvű rendszerről beszélhetünk. Miért volt abszurd a választási rendszer? Mennyire érvényesült az antiszemitizmus? Miért tért el a homoszexuális férfiak és nők szabályozása? Egy új kötet, a Kérdések és válaszok a Horthy-korról szerkesztőjével és társszerzőjével, Ignácz Károly történésszel beszélgettünk.

hvg.hu: Néhol egységesen, máshol differenciáltan kezeli a kötet a Horthy-kort. Melyik az érvényes megközelítés?

Ignácz Károly: A laikus, nem történész közönségnek is érthetővé szeretnénk tenni azokat a történészi és emlékezetpolitikai vitákat, amelyek a kort minősítő egy-egy határozott állítás vagy jelző körül bontakoztak ki. Ezek időnként ellentmondásban vannak egymással. Ha viszont részekre bontjuk a korszakot, és ezzel a dinamikával – a húszas évektől a második világháború végéig változó szakaszokkal – tisztában vagyunk, akkor már jól látható a leegyszerűsítő magyarázatok eredete. Kiválasztanak ugyanis egy időszakot a történetből. A húszas évek Bethlen István miniszterelnök nevével fémjelezhető időszakát vagy ellenpéldaként a második világháború végét. Aztán a kiválasztott periódus sajátosságait kiterjesztik az egész korszakra. Ha azt gondoljuk, a bethleni hatalomgyakorlás, az akkori politikai rendszer és működésmód volt az általános, akkor sokkal pozitívabb képet kapunk, mint ha a végjáték felől nézzük az egész kort. Nagyfokú általánosítással csak annyi mondható, hogy a Horthy-korszak autoriter, tekintélyelvű volt. A demokratikus elvek, a szabadságjogok érvényesülése vagy a politika határai azonban időről időre változtak.

Bethlen István (középen) és a magyar delegáció néhány tagja 1926 márciusában Genfben
©

hvg.hu: Például?

I. K.: Az 1930-as években a végrehajtó hatalom jogosítványai nőttek, értelemszerűen a törvényhozás rovására. A kormány egyre több kérdést szabályozhatott rendelettel, illetve a kormányzói jogkört is bővítették. A II. világháború alatt a törvényhozó hatalom még inkább háttérbe szorult. 1938-tól bevezették a cenzúrát, majd az úgynevezett zsidótörvényekkel számos területen megszüntették az állampolgári jogegyenlőséget és a vagyonbiztonságot. Korlátozták a szabad munkavállalást, illetve a munkaerő szabad kiválasztását, majd kényszermunkát vezettek be. Végül az állam már a magánéletbe is mélyen beavatkozott azzal, hogy előírta: ki kivel nem házasodhat vagy bújhat ágyba.

hvg.hu: Ezek már a zsidótörvények korlátozásai a negyvenes években.

I. K.: Igen, de ez is korábban indult. Ahogy azt is hangsúlyozni kell, hogy ugyan a harmincas évek végén vezetik be – az 1920-as évek eleje után újra – a cenzúrát, de korábban sem volt szabad a sajtó. A kormányzó személyének tágan értelmezett megsértése miatt, illetve más okokból is indultak például sajtóeljárások már a húszas években. A jogállamiság fontos jellemzője a gyülekezési és az egyesülési szabadság. E jogok a hatalom kontrollja alatt voltak az egész korban: egyesületet alapítani csak engedéllyel lehetett, a tág értelemben „veszélyesnek” ítélt társadalmi szervezeteket és gyűléseket mindvégig megfigyelték, és ha úgy ítélték meg, feloszlathatták. De az igazságszolgáltatás területén is voltak önkényuralmi jegyek, a húszas években a Károlyi-per például egyfajta koncepciós per volt.

hvg.hu: Miért?

I. K.: A fő bűnbakká tett Károlyi Mihály távollétében folytatták le az ideológiailag vezérelt pert, ahol az ítélet – hazaárulás és hűtlenség – lényegében előre tudható volt. Ráadásul a teljes vagyonelkobzás érvényesítése érdekében külön törvényt is hoztak erre az esetre. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az egész bírósági rendszert a politika irányította volna, de kiemelten fontos ügyekben így működött a dolog.

hvg.hu: A húszas évek bethleni konszolidációja sem a szabad választások kora…

I. K.: Igen, itt az a furcsa helyzet, hogy éppen a bethleni konszolidáció csúcspontja az a választás, ahol már a szavazás napja előtt eldőlt az eredmény.

hvg.hu: Ez az 1926-os választás volt. Hogyan történhetett ez meg?

I. K.: A korban többféleképpen befolyásolták a szavazást. Ilyen volt a nyílt szavazás intézménye is. A választókerületek többségében nyíltan, élőszóval kellett megmondaniuk az embereknek, kire szavaznak. Ezzel összefügg, hogy Bethlen kormányfő 1921–22-től személycserékkel építette ki a kormánypártot szolgáló közigazgatást. Ennek tisztviselői az 1926-os kampány ajánlási szakaszában annyira „jól” végezték a dolgukat, hogy előre eldöntötték a szavazást. Egyhangú választókerületek tömegei voltak, ahol nem volt ellenzéki jelölt. Előfordult, hogy tényleg nem volt, de sok helyen a közigazgatás biztosította, hogy ne is legyen. Így már a szavazás előtt biztos volt, hogy a kormánypárté és koalíciós szövetségeséé lesz a mandátumok legalább fele, de végül több mint 80 százalékát szerezték meg. Ezért a bethleni konszolidációt értékelő szakirodalom a választási rendszert nem tekinti pozitívumnak.

Baloldali megközelítés?

A könyv szerzői közül hárman a Politikatörténeti Intézetben dolgoznak, a negyedik, Sipos Balázs is annak munkatársa volt. Az intézet mögött álló alapítvány vállaltan a baloldali értékek megőrzésén dolgozik. Ennek ellenére Ignácz Károly szerint ez nem egy baloldali könyv. Mint mondta, az intézet történeti műhelye más logika alapján működik: betartották a szaktudomány normáit e kötetben is. „Azt lehet vitatni, hogy e népszerűsítő kis könyvben mivel foglalkoztunk és mit hagytunk ki, de a válaszaink a szakirodalmon alapulnak. Emellett igyekeztünk arra rámutatni, hogy az éles (emlékezet)politikai viták, illetve az azokhoz csak részben kapcsolódó szaktudományos viták mögött milyen bonyolult Horthy-képek rejlenek, és törekedtünk magának a kornak a sokféleségét is bemutatni.”

hvg.hu: Bethlen az általános és titkos választójogtól lépett vissza a nyílt szavazással. Budapesten pedig a választási vereség után kiegészítették a helyi képviselő-testületet.

I. K.: Országos szinten elsősorban a nyílt szavazás biztosította a kormánytöbbséget. De ahol titkos szavazás volt, és politikai jelentősége volt a településnek (mint a fővárosnak), a titkosság sem adott lehetőséget az ellenzéknek hatalomra kerülni. Itt a helyi szavazás után kinevezett tagokkal őrizte meg a hatalmát a jobboldal 1925-ben. Ezért nevezzük ezt összességében – az 1920–22 közti versengő többpártrendszerhez képest – hegemón pártrendszernek. Az ellenzéknek ugyanis intézményesen nem volt esélye nyerni, függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul politizáltak.

hvg.hu: Az 1920-as numerus clausus népfajok arányában korlátozta az egyetemi felvételizőket. Vannak tévhitek, miszerint a jogszabály nem antiszemita, mert „nincs is benne a zsidó szó”. Ám a történészek azt vitatják, mennyire volt egyenes vonalú fejlődés a numerus clausustól a 30-as/40-es évek zsidótörvényeiig.

I. K.: Igaz, hogy magában az 1920-as numerus claususban a zsidó szó nem szerepel, de a végrehajtásáról szóló utasításban már említik. Maguk az akkori őszinte jobboldali képviselők, akik támogatták a numerus clausust, szintén egyértelműen rögzítették, hogy ki ellen irányul a törvény. Sok kutatás mutatja be részletesen, hogy az egész korszakban meghatározó az antiszemitizmus. Ám itt is fontos a dinamika érzékelése: voltak intenzívebb és kevésbé intenzív időszakok, sőt helyi szinten lehettek jelentős eltérések is.

hvg.hu: Más jogszabályok is megdöbbentőek mai szemmel. Írják, hogy a homoszexualitást a férfiak esetében tiltották, a nőknél nem.

I. K.: Nem csak nálunk volt ez így akkor. A férfi homoszexualitás szigorúbb megítélése a női nem korabeli megítélésével is összefüggött, az akkori vélekedések szerint a nők „érzelmi életére” egy ilyen kapcsolat nem volt olyan „romboló hatással”, mint a férfiakéra.

hvg.hu: De Budapestet elítélte a rendszer: bűnös városnak nevezte Horthy az 1919-es bevonulásakor. Milyen Budapest-képe volt a kornak?

I. K.: A bűnös modern metropolisz és a hagyományos, erkölcsös vidék szembeállítása európai jelenség. A századforduló értelmiségi közbeszédében már feltűnt – nálunk is. A bűnös Budapest-kép tehát nem a Horthy-korban keletkezett. A modernitás újdonságai – mint az individualizáció, a bulvársajtó vagy éppen az éjszakai élet – a konzervatív értelmiség egy részét zavarták. Ráadásul Budapest társadalma kevert volt: soknyelvű – főleg német és magyar –, változatos etnikumú, külföldi hatásokra is nyitott. A modernizációval párosuló kevertség sok értelmiségiben zavart és félelmet keltett, ebből származott a „bűnös város” beszédmód. Ezt fokozta, hogy az 1918–19-es központi események (a Károlyi-féle őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság hatalomra kerülése) itt történtek, ami politikai szintre emelte az értelmiségi közbeszédet, Ezért Horthy már egy hagyományra visszautalva mondhatta a budapesti bevonuláskor: ez egy bűnös város.

Horthy Miklós-plakát a Retek utca sarkán 1940-ben
©

hvg.hu: A jobboldal ezután nehezen kezelte Budapestet.

I. K.: A dualizmus idején volt már Budapesten egy politikai képviselettel is rendelkező új jobboldali társadalmi csoport, de ők a liberális Bárczy István polgármestersége idején, az első világháború előtt és alatt nem jutottak hatalomra. A forradalmak után ez a csoport antiliberális politikát folytatott: keresztény várost akartak faragni Budapestből. A hatalomnak a város uralása volt fontos. Ezért nem diszkriminálta gazdasági tekintetben, meg akarta őrizni gazdasági súlyát, hiszen a revíziós tervek „visszaépülő országának” szüksége lett volna egy nagy központra. Ezért fejlesztették Budapestet, nem lehetett elvonni forrásokat, ami érdekes kettősséget teremtett a várospolitikában. Ám ez azzal is járt, hogy tovább érvényesültek azok a gazdasági-társadalmi folyamatok, amelyek kitermelték – mint minden más metropolisznál – a sokszínű társadalmi világot, így a város különállósága is megmaradt. Így csak a propaganda szintjén sikerült átformálni, társadalmilag nem, s hiába őrizte a hatalmát a jobboldal, Budapesten volt a legerősebb az ellenzéki (szociáldemokrata, liberális) mozgalom.

hvg.hu: A kurzus birtokolni akarta a várost: Horthynak világítótorony épült…

I. K.: Horthy személye köré már a kezdetektől fogva kultuszt építettek, utcát, majd hidat (mai Petőfi híd) is neveztek el róla a fővárosban. Ehhez is kapcsolódott egy 1937-ben készült világítótornyos emlékmű a mai Petőfi híd budai hídfőjénél, amely az egyébként nem létezett magyar haditengerészet dicsőségét örökítette meg – miután az Osztrák–Magyar Monarchiának csak közös haditengerészete volt. 1945 után aztán az ostromban súlyosan megsérült emlékművet már nem állították helyre.

hvg.hu: Általában a Horthy-korszak legnagyobb törését 1944 márciusára (amikor Hitler csapatai megszállják Magyarországot – a szerk.) teszik. Könyvük mintha kevesebb hangsúlyt fektetne erre, és az egész 1945-ig tartó kort elemzi.

I. K.: Azért benne van a megszállás problémája is. Itt fontos értékelni a megszakítottságot és a folytonosságot. A megszálláskor például Horthy képviseli a folytonosságot, így az utána következő események egyértelműen a Horthy-korszakhoz tartoznak. A katonai vezetés jelentős része pedig a megszállást és a Szálasi-féle hatalomátvételt is támogatta. Ez a tisztikar a Horthy-korban került pozícióba. 1944. márciusban a politikai elitben van törés. Kevéssé ismert, hogy Szálasival nem kizárólag a nyilasok kerültek hatalomra, hanem koalíciós kormány alakult, amelyben az előző időszak miniszterei, 1944 márciusa előtti élvonalbeli politikusok is szerepet játszottak.

Szálasi Ferenc párttagkönyve
©

hvg.hu: Így lehetett, hogy Szálasi törvényhozásában a többség nem volt nyilas.

I. K.: Az egykori kormánypárt, a Magyar Élet Pártja, az Imrédy-féle és más szélsőjobboldali pártok, illetve az Erdélyi Párt képviselői is ott vannak. Helyi szinten még érdekesebb a kép: Zala megyében a főispán kezdeményezésére a hagyományos jobboldaltól a nyilasokig terjedő pártszövetség jött létre már 1944 nyarán, miután a fő kérdésekben – „jogos háború” a németek oldalán, a „zsidókérdés” megoldása – szerinte egyetértés volt. Újabb kutatások szerint is a magyar nemzetiszocialisták, köztük a nyilasok a Horthy-kor alternatív elitjét jelentették. Így ha országos szinten nem is, de helyi szinten már 1944 előtt ott voltak a politikában. Tehát nem teljesen kívülről, csak idegen hatásra kerültek be, így Szálasi uralma csak a bethleni húszas évekhez képest volt radikális váltás.

hvg.hu: Könyvüknek ez az egyik legfontosabb tézise: a Horthy-kor jobbra nem volt zárt. A jobbratolódásnak nem volt határa. Balra viszont keményen zártak.

I. K.: Igen, balra egyértelmű volt a zárás, míg – ahogy Egry Gábor írja – a szélsőjobboldal felé húzott, amúgy sem mindig túl magas válaszfalak fokozatosan elporladtak.

hvg.hu: A Horthy-kor végül is tragédiába fordult, de hogyan ítélhető meg az egész korszak?

I. K.: Sokat beszélgettünk erről, mint szerzők, és arra jutottunk: az eddig elmondottak ellenére ez sokáig nem egy diktatórikus, zárt ország volt. A nyitottsága azonban nagyon érdekes ellentmondásokat és feszültséget hozott a rendszerbe. Sipos Balázs kutatja az amerikanizálódás jelenségét, ami megint nemcsak Magyarországot, hanem Európa többi országát is érintette. És igenis megjelenik a Horthy-korszakban: itt messze nem azok a törésvonalak, konfliktusok lépnek fel, mint amire manapság gondolunk, hiszen az amerikanizálódást nemcsak a konzervatív elit, hanem például Babits Mihály is szóvá tette. Ez mégis megjelenik a filmekben, a regényekben, a nőképben, a zenében és így tovább – de természetesen a korszak korlátait figyelembe véve. Ugyanígy sokrétű a munkáskultúra, pontosabban a munkáskultúrák, mozgásszínházak, szavalókórusok, természetjáró egyesületek stb. Ezekről azonban az állam szeretett tudni, hiszen például a természetjárás lehetőséget adott ideológiai felkészítésre is, szociáldemokrata, sőt kommunista eszmék átadására. Nem voltak e szerveztek rögtön betiltva, de megfigyelték, számon tartották őket. Könyvünkben megpróbáltuk bemutatni, hogy vannak a hatalomtól független társadalmi mozgások a korban, de a hatalom, miután autoriter rendszerről van szó, próbálta ezeket ellenőrzés alatt tartani.

A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.