hvg.hu: Éles című könyve az Y-generáció regénye: hősei körülbelül 1980 és 1995 között született közép-kelet-európai fiatalok, akik nagyon dühösek. Miért látja ilyennek a saját generációját?

Potozky László: Először is fontos megjegyeznem, hogy én nem nevezhetem generációs regénynek az Élest, ez az olvasók és a szakma reszortja, az író feladata mindössze annyi, hogy látleletet nyújtson a korosztályáról. De hogy feleljek a kérdésre: a generációs regények szerintem mindig csalnak egy kicsit, mert általában egy hiperérzékeny, többnyire szomorú, szubjektív nézőponton keresztül mutatnak be egy nemzedéket. Nekem is az volt a fontos, hogy egy olyan ember szemszögéből ábrázoljam az Y-generációt, aki elég okos ahhoz, hogy a maga sajátos nézőpontján keresztül releváns információkat tudjon szolgáltatni a közegéről.

Potozky László

Fülöp Máté

A főhős a regény kezdetén egy huszonegy éves, másodéves pszichológia szakos fiú egy közép-kelet-európai nagyvárosban, a regény végén pedig huszonöt éves doktoris hallgatóként búcsúzunk el tőle. Ő eleinte zsigerileg, tiszta szívből próbál kapcsolódni ahhoz a kiüresedett és képmutató PVC-világhoz, amiben élünk. Megpróbál alkalmazkodni a jelenlegi világrendhez, azonban rá kell ébrednie, hogy csak nagyon szűk körben tud mozogni, ha őszinte, igaz kapcsolatokba szeretne belemenni. Mivel ez nem sikerül, dühös és magányos lesz.

hvg.hu: Miért nem működnek az Y-generációs kapcsolatok? Miért magányosodik el ez a nemzedék?

P. L.: Ezt sokan szeretik a Facebookra, a közösségi médiára, az internetre fogni. Tény, hogy szakítás után mindenki fölmegy a Facebookra, és elkezdi nézegetni a csajokat és a pasikat, hogy ki lenne szimpatikus. Nagyrészt ebben a virtuális térben szőjük a kapcsolatainkat, hogy ne legyünk egyedül, de ebből a mesterséges térből egy csomó mindent ki lehet menteni, ki lehet hozni a való világba. Valóban kétélű fegyver, mert nagyon el lehet veszni benne, de én inkább hasznosnak, mint károsnak tartom. Szóval a baj leginkább az, hogy bizalmatlanok vagyunk egymással, és mintha eleve lenne bennünk egy nagy üresség, hiányozna belőlünk valami. Ehhez pedig semmi köze a kapcsolattartás közegének.

Amíg valaki naiv és fiatal, nagy reményekkel áll egy új szerelemhez, egy új barátsághoz. Idővel azonban egyre könnyebben feldühödik, mert egyre több csalódás éri: minél többször tapasztalja azt, hogy ez az ember sem akar rajta segíteni, nem akarja megérteni, annál kevésbé látja, hogy a másik is ugyanolyan elesett, mint ő. Miért nem erősebb nálam? Miért nem támaszkodhatok rá? Miért nem viselkedik úgy velem, ahogy én szeretném? Az emiatt érzett düh és csalódottság taszítja el a generációm tagjait egymástól. Óvatosak és bizalmatlanok lesznek, már nem merik elengedni magukat. Jobb híján kimérik, és tudatosan, mesterségesen alakítják a kapcsolataikat.

hvg.hu: Nem csak egymásra, a szüleik generációjára is dühösek: „Gátlástalanul törölt segget a huszonévesekkel a negyvenes-ötvenesek generációja, megtehették, velük is segget törölt a szocializmus, és örökre szarosak maradtak tőle.” – írja a könyvben. Ezt valóban így érzi?

P. L.: Ezt az elbeszélő mondja, aki nagyon ki van akadva abban a pillanatban, ezért elborult aggyal általánosít. Számtalan olyan negyvenes-ötvenes ember van a környezetemben, aki segített rajtam, szeret és megérti a problémáimat. A szüleim és köztem nincs semmiféle generációs ellentét. Például apám nagyon boldog, hogy nekem nem kellett bevonulnom katonának, szabadon élhetek, és nem kell félnem a besúgóktól. És ő ezt úgy tudja mondani, hogy nem érzem felhánytorgatásnak, bezzegelésnek. Azonban olyan hozzáállású emberekkel is sűrűn találkozom, akik azzal a felkiáltással, hogy a mai fiatalok már nem a kommunizmusban nőttek föl, úgy gondolják, lazán semmibe vehetik az Y-generációt.

Fülöp Máté

Én egy percig sem sírom vissza a diktatúrát, nekem első a szabadság, bármivel is járjon az, de akkor legalább mindenkinek volt lakása meg munkája, még ha ezért komoly árat is fizetett a társadalom. Nekünk ma valóban rengeteg szabadságunk és életopciónk van, ugyanakkor senki se gondolhatja azt, hogy túl jó dolgunk lenne, mert a túl sok választási lehetőség közt elszóródik a figyelem, elaprózódik az ember. Nálunk is megvalósult Kunderától a „lét elviselhetetlen könnyűsége”. Hiába lehet mindent, a hangsúly itt a leheten és nem a mindenen van. Leginkább a mindennek az illúziója áll előttünk: ez is a tiéd lehetne kis barátom, ez is te lehetnél, ide is eljuthattál volna, ha több pénzed lenne, ha magasabb és szebb lennél, ha közgázt végeztél volna, ha jobb helyre születtél volna. Az Y-generáció egy feltételes módú világban él.

hvg.hu: Pedig az Y-generációról többnyire olyan kép rajzolódik ki a médián keresztül, hogy csupa hipszterből áll, akiknek nem lehet leműteni a szelfibotot a kezéről, övék a jövő, ők egy vékony, felülreprezentált kisebbség. De az Y-generáció valójában nem ilyen?

P. L.: Őszintén nem értem, hogy az Y-generáció miért van ennyire célkeresztben. Csak nekem tűnik úgy, hogy nagyon explicit módon foglalkoznak ezzel a generációval? Viszonylag sokat írtak, írnak a hatvanas-hetvenes évekbeli hippimozgalomról, az európai diáktüntetésekről, de valamiért mégis az Y-generációról kell a legtöbbet beszélni, bennünket kell megregulázni, megmenteni, mert mi vagyunk a „legelcseszettebbek”. Vajon ez azért van, mert mostanra adatott meg a lehetőség, hogy mindent mediatizáljunk? Mostanra szaporodtak meg a közegek, ahol filózni lehet bármiről naphosszat? Hemingway-ék saját magukat nevezték elveszett nemzedéknek, mert az első világháború állítólag derékba törte az életüket. Tudom, hogy szörnyű dolog a háború, de ők utána Párizsban éltek, nőztek, művészkedtek és ittak, nagyon jól érezték magukat az elveszettségük közepette.

Visszatérve az eredeti kérdésre, itt azt kell megnézni, hogy a generáció fogalma pontosan mit is jelent: azt, amit látunk egy generációból, az előtérbe került dolgokat, vagy azt, ami valóban benne van a mélyén? Az Y-generáció javarészéről az él a köztudatban, hogy tornacipőt, feszülős farmert és vastag, fekete keretes szemüveget hord. Azt sugallja rólunk a média, hogy az Y-generáció jól él, nem kell paráznia azon, hogy mit vesz a boltban, milyen sört iszik a romkocsmában. Ez azonban egy részben hazug kép, mert az Y-generáció valójában nem ilyen, maximum a legfelsőbb, vékony rétege. A mélyben egészen más dolgok vannak, sokkal kevesebb a mosoly és a szelfi.

hvg.hu: Az Élessel célja volt lebontani ezt a hamis elképzelést?

P. L.: A főszereplő szerelmes lesz, majd négy év után véget ér a kapcsolata, közben pedig megtapasztalja, mit jelent az éhség és a pénztelenség, milyen az, amikor le kell menni kutyába. A saját generációmból én nem a felső tízezerrel, hanem azokkal érintkezem, akik látják és ismerik a mocskot. Közülük való vagyok. Számomra az a barátom a hiteles figura, akiről Mircset mintáztam a regényben: egy igazi underdog, nem egy fasza belvárosi gyerek, akinek a szülei mindent a segge alá tettek. Sokszor visszhangzik a fejemben az a Tankcsapda-sor, hogy „patkány vagyok, de nem féreg”. És nem szeretnék más lenni. Mert igazi, amit látok, mert igazi, amit hiszek. Engem az ilyen figurák érdekelnek, akik patkányok, de nem férgek.

hvg.hu: Akik rengeteget isznak lepusztult földalatti pincékben, olcsó késdobálókban. Tele van a regény kocsmajelenettel. Miért isznak ennyit ezek a fiatalok?

P. L.: Mert a kábulat szinte az egyetlen megküzdési stratégiájuk. Az a baj, hogy sokan már a küzdésig sem jutnak el, mert olyan induló csomaggal vágnak neki az életnek, hogy nincs honnan, nincs miből erőt meríteniük. Startból el vannak fáradva. Hiába mondják, hogy légy erős, a düh és a lelki traumák azonnal elszívják az összes energiát. Egy olyan országban, egy olyan régióban, ahol mindenki egyre fáradtabb, egyre nehezebb olyan társakat, barátokat találni, akikből erőt lehet meríteni. Ha már önmagadból és másból sem tudsz erőt nyerni, akkor nem marad más, mint az önkábítás. Éppen ezért én nem tudom megvetni azt, aki iszik vagy drogozik, mert néha ki kell lőni az agyunkat az űrbe, hogy lebegjen a semmiben. El kell jutni abba az állapotba, amikor már nem jut eszünkbe, hogy gyengék és gyávák vagyunk, és nem gondolunk arra, hogy meg kell birkóznunk a mindennapokkal.

hvg.hu: A főhős ezen túl úgy próbál „megküzdeni” a problémáival, hogy folyamatosan körömollóval vagdossa a combját. Ezt pontosan miért csinálja?

P. L.: Ennek a működésnek az a háttere, hogy jön egy külső, negatív inger: mondjuk egy csalódás. Emiatt hol érezzük a dühöt? Belül a lelkünkben, valahol a gyomrunk tájékán. De attól még, hogy dühösek vagyunk, nem mehetünk neki tankkal valakinek, nem gyújthatjuk föl a várost. Ha az ember eléggé figyel befelé, és eléggé egyedül van, akkor rájön, hogy a fájdalom csakis benne lakik, ott van a testében. És ha a fájdalom megtestesülése bennünk van, akkor én ennek akarok ártani, ennek a megtestesülésnek akarok valahogy visszavágni, bosszút állni rajta, amiért a fájdalom érzetét kelti bennem. Erre jön a karcolás, amitől kielégültséget érez az ember, mert végre ártott annak a rohadt gócnak, amiből a fájdalom manifesztálódik. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a főhős haragszik önmagára, amiért olyan „defektes”, hogy fájdalmat érez.

Fülöp Máté

hvg.hu: Jól gondolom, hogy a főhős borderline-szindrómás?

P. L.: Akár az is lehet, igen. A borderline egy nagyon érdekes pszichés probléma, mert, ahogy a neve is utal rá, határeset, valahol a személyiségzavar és pszichiátriai betegség között táncol. A borderline-osok kétszer-háromszor erősebben élik meg az érzelmeiket, mint az átlagember, ezért amellett, hogy időnként katasztrofális személyiségek tudnak lenni, rengeteg empátia van bennük, és ők tényleg képesek őszintén odafigyelni a másikra, együtt érezni a szenvedőkkel. Kis túlzással elmondhatom, talán sokkal jobb lenne minden, ha több borderline-szindrómás lenne a világban, mert a lobbanékonyságunk mellett sokkal érzékenyebbek is lennénk. Így is épp elég beteg a bennünket körülvevő világ, dühös, pusztító, de ha már betegség, akkor hadd kapja meg a borderline-szindrómával járó empátiát is.

hvg.hu: Az Éles világa tényleg nagyon beteg: amellett, hogy a regény olvastatja magát, riasztó képet fest a mai káeurópai valóságról. Mennyi túlzást vitt az ábrázolásba?

P. L.: Én hiszek benne, hogy a művészetnek sűrítenie kell, és ez a regény is egy sűrített, tömör képet tár elénk. Ugyanakkor mindent meg lehet találni a való világban, ami a regényben olvasható. Akár pletyka, akár valós történés, akár sajtóhír formájában. Mert a kitaszítottságnak több rétege van. Egyrészt vannak azok, akik szem előtt vannak, a szegények, a hajléktalanok, a menekültek stb., ők igenis együttérzést és segítséget érdemelnek. De vannak más jellegű nyomorultak is. Például azok az egyébként normális külsejű, normálisan viselkedő, normális családi és szociális háttérrel rendelkező arcok, akik belülről, érzelmileg vannak teljesen szétesve. Ők is a periférián vannak bizonyos szempontból. Persze belátom, hogy az igazi nyomor az, ha szegény vagy, ha nincs hol laknod, ha nincs mit enned, ha helyrehozhatatlan veszteségek értek. Ha magányos, elveszett és elkeseredett vagy, az nem nyomor, az csak keserűség. Annak viszont vegytiszta. Ezt előbb-utóbb megoldja az ember. Beletörődik. Amíg van fedél a fejed fölött, addig végső soron nem lehet nagy gond. Legalábbis kívülről nem úgy látszik.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!