szerző:
Németh Róbert

Szórakoztató, de itt-ott lapos, másutt kissé szájbarágós az HBO-s Scorsese-Jagger rock and roll-sorozat, a Bakelit. Legalább is, amit eddig láttunk belőle. Belenéztünk, elmeséljük.

1973, New York. Nem mondom, rendes zenebuziként, ami azt a szokásos kérdést illeti, hogy ha volna időgép, akkor hova repülnék vissza a könnyűzenei múltban, biztos, hogy a hetvenes évek első harmadától a végéig terjedő időszakot (leginkább a második felét) jelölném meg egyik álomdesztinációként. És leginkább New Yorkot, meg persze Londont, az évtized második felében-végén.

©

A punk miatt, az undergroundból induló új tánckultúra, a diszkó miatt, meg az ugyancsak az undergroundból induló másik szubkultúra, a hiphop miatt. Azért, hogy lássam, hogyan van az, amikor a túlcsorduló mainstream alól kibújik az utca kultúrája, a fokozott jelen idő, az itt-és-most, és utat tör magának.

Nos, nagyjából ez a Martin Scorsese-Mick Jagger-producerpáros által jegyzett sorozat, a már egy éve nagy erőkkel hirdetett Bakelit (eredeti címén: Vinyl) vállalása, helyszín és témaválasztása: sűrítve szeretné megmutatni azt pillanatot, amikor a dekadens és önmagába szerelmes zeneipart páros lábbal tökön rúgja a lázadás.

Miközben még a Led Zeppelin-féle mamutok uralják az arénákat, Bronxból már jön a korai hiphop és a break dance, melynek úttörője ("atyja") DJ Kool Herz a hetvenes évek elején lépett színre, ott a cifrán szakadt New York Dolls, mely visszavitte az utcára a rock and rollt, s példát mutatott a későbbi New York-i és londoni punkoknak (de olyan zenekaroknak is, mint a Mötley Crüe vagy a Guns 'N Roses), ott van többek közt a sorozat első epizódjában emlegetett elidegenedett-elektronikus (a későbbi szintipop-duóknak mintát adó) Suicide. Viszont - de ezért persze csak az igazi kukacos zenerajongók fognak kötözködni - ekkor valójában még nincsenek a színen a New York-i art punk emblematikus zenekarai, a Ramones, a Television, a Patti Smith Group és társaik - ez azért érdekes, mert az 1973-ban startoló Bakelit egyik főhősének együttese, a Nasty Bitz egy ilyen zenekart akar lenni. Persze a történetmesélés szempontjából érthető és megbocsátható vétségről van szó.

Ami ennél komolyabb baj, hogy a Bakelit - legalábbis az első két rész, amit eddig láttunk belőle -, miközben a legjobb pillanataiban elképesztően vicces és szellemes tud lenni, képtelen az elejétől a végéig "jó kis rock and roll-mozi" lenni (miközben arra is csak kevéssé törekszik, hogy úgy futtasson egymás mellett egy popkult- és egy személyes narratívát, mint mondjuk a Pop, csajok, satöbbi - igaz, utóbbi egy regényből készült mozifilm).

Nem képes végig olyan módon egyszerre idealizált, humoros és realista, feszes, szórakoztató és tájleíró képet festeni a popkultúra egy korszakáról, színterek egymásmellettiségéről, magántörténetekről és magánmitológiákról, hogy néhol ne csússzon át szájbarágósba, jópofáskodóba, vagy olyanba, amire azt mondjuk: "Aha, igen, a rock and roll, meg a biznisz, ahogy a Móricka elképzeli".

 

Cikk megosztása
Címkék