szerző:
Takács Róbert
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Fábri Zoltán filmje igyekszik felmenteni a kisembert az erkölcsi felelősség alól: ha néma maradt is a vétkesek közt, maga is áldozata a folyamatoknak, még ha ebből időnként haszna is származhatott. Az Anno Filmklub legutóbbi estjén Az ötödik pecsétet vetítették.

Amikor először látjuk Fábri Zoltán filmjét, hajlamosak vagyunk teljesen bevonódni abba a teljesen fiktív erkölcsi dilemmába, amelybe a négy „kisembert” – egy állandó asztaltársaság tagjait – helyezte egy ötödik, az órásmester, 1944 decemberében egyikük kocsmájában üldögélve.

Mégpedig abba, hogy ha választhatnánk, kik lennének: Tomóceusz Katatiki, a zsarnok, aki korának bevett társadalmi rendszere alapján a nép felett állt, olyannyira, hogy alattvalóival szabadon rendelkezhetett, és lelkiismeret-furdalás nélkül dönthetett – és döntött is – sorsokról, életről, büntetésről. Vagy az a szolgasorban élő Gyugyu, akivel ura bármi szörnyűséget megtehet, és meg is tesz, és aki valamiféle keresztény erkölcsiségnek megfelelően vállalja a szenvedéseket.

Anno Filmklub

A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „A II. világháború” című évada ezúttal az elmúlt hetven évben született, a II. világháború eseményeit feldolgozó filmekből válogat 14 részben. A hatodik vetítésen Paksa Rudolf történész volt a filmklub vendége, aki Fábri Zoltán: Az ötödik pecsét című filmjét követően beszélt az alkotásról.

A film címe is erre utal: az ötödik pecsét feltörése a Jelenések könyvében szerepel, ahol is a mártírok szenvedését és halálát szükségszerűnek, Isten által elrendeltnek, ugyanakkor átmenetinek nyilvánítja ki.

Az órásmester morális feladványa mindegyiküknek álmatlan éjszakát okoz: a keresztény hagyományban élve világos, hogy a zsarnok szerepe erkölcsileg vállalhatatlan, ám lelke mélyén egyikőjük sem tudja a megalázott szolga krisztusi szerepét őszintén elvállalni. Hogy aztán a film végén mégis e szerepbe kényszerüljenek a nyilasok fogságában, sőt a Fábri Zoltán rendező által használt erős képi szimbolika alapján Krisztust kelljen megtagadniuk. Pofon kell(ene) vágniuk egy elfogott, megsebesült és megkínzott kommunista ellenállót.

Utóbbiak, a nyilasok ábrázolása is körülbelül annak felelt meg, ahogy azt az államszocialista korszak történetírása látta és láttatta ekkoriban. A film három karaktert emel ki – leegyszerűsítve a primitív, a törtető és a gonosz figuráját. Ahogy Paksa Rudolf rámutatott, ők egyben a terror különböző szintű képviselői is: végrehajtó, parancsadó és ideológus.

Maczák a műveletlen, brutális nyilas verőember, jelentéktelen kis köpcös figura, akinek az egyenruha ad önbecsülést. Pártszolgálatos – ami ekkor kézzel fogható nyereséggel is járt: őket nem vitték ki a frontra, így a nyilas hatalomátvétel után számosan jelentkeztek Szálasi pártjánál. Pont olyanfajta „lumpen” figura, mint amilyen kép az 1960-as évek sok tekintetben váratlan, nagy port felvert zuglói nyilasper vádlottjai mutattak.

A fiatal tiszt a szélsőjobboldali – nyilas, hungarista – eszmékben hívő egyetemistát jelenítette meg, alapvetően hitelesen: a világháború idején még az eleve radikalizálódott jobboldali egyetemi ifjúság fő szervezete, a Turul Szövetség is kettészakadt egy kormány mellett kitartó és egy nyilaspárti szárnyra.

Végül a legkimódoltabb a nyilas főideológus alakja, aki semmiképpen nem az elméleti kérdések iránt kevesebb érdeklődést mutató Szálasira emlékeztet. Hubai Kálmán helyett is sokkal inkább idézi – furcsa módon, vagy tán nagyon ügyes rendezői megoldásként – az 1919-es Szamuely Tibort.

Annál is inkább, mert a nyilasoknak nem volt terrorelméletük, sőt a terrorcselekmények zöme olyan spontán akcióként zajlott le, amelynek során a propaganda által mélyen bevésett előítéletek és gyűlölet tombolta ki magát egy olyan kétségbeesett pillanatban, amikor úgy tűnt, mindent lehet.

És nem csak tűnt, mert Szálasiék előbb hagyták ezt az őrült tombolást, hogy a tömegek „kiengedjék a gőzt”, majd erőtlen intézkedéseket tettek (például az új pártszolgálatosok reguláris keretbe szervezését elrendelve), amelyet alapjában véve sosem hajtottak végre, végül pedig mikor a Vörös Hadsereg Budapest alá érkezett, újra elszabadult a pokol. Lukácsnak azonban volt terrorelmélete, és igen hasonlatos volt ahhoz, amit a sátánként megjelenő nyilas főrendőr fejtegetett.

Történészként felmerülhet még a filmmel kapcsolatban, hogy mit tudhattak a szereplők, a budapesti egyszerű újságolvasó polgárok a holokausztról. A film kétszer utal erre: a Gyurica úr által befogadott kislány szüleit megölték, de ebből annyi derül ki, hogy a nyilasok által uralt Magyarországon már a fővárosi zsidóság is közvetlen életveszélyben volt – a vidékieket már 1944 tavaszán, nyarán elhurcolták a német haláltáborokba. A beszélgetés során ugyanakkor egyikük utalt arra, hogy olyan szörnyű időket élünk, amikor emberekből szappant főznek. Ilyen információkat hallhattak ugyan az emberek, ahogy a világháború alatt igen szigorú cenzúra ellenére különböző elszórt információmorzsák a sajtóban is meg-megjelentek. Ám annyira zavaros és ellenőrizhetetlen volt minden, ami az egyszerű hírfogyasztóhoz ezzel kapcsolatban eljutott, hogy az ezzel kapcsolatos értesülések inkább tűntek hihetetlennek, légből kapottaknak.

A szereplőket megismerve nehezen jósolható meg végleges döntésük. Béla kocsmáros négyük közül a legravaszabb és legszámítóbb ember, aki bevételeiből gondosan leoszt ide is, oda is, hogy fedezve legyen minden történelmi fordulat esetére: még egy kommunista családját is támogatja, hiszen jól jön az igazolás, ha bejönnek az oroszok. Ám végül ő lesz az, aki utolsó erejével is – teljesen kilátástalanul – nekimegy nyilas fogvatartóinak.

Király úr, a könyvügynök még a legnehezebb időkben is az élvezeteknek él: marhaszegyet szerez a legnagyobb húshiány közepette, a hús elkészítéséről ábrándozik, feljár házas szeretőjéhez. Mégsem hajlandó megütni a haldokló foglyot, sőt ettől még az órásmestert is visszatántorítaná.

Kovács asztalosmester, aki az átlagember átlagaként került a történetbe megtenné, de képtelen, eszméletlenül rogy össze a kikötözött férfi előtt. Feltehetően mindhármuk az Andrássy 60-ban végzi – kivéve Gyurica urat, a példázat kiötlőjét, aki viszont egy magasabb erkölcs nevében cselekedett. Ő emberéletekért felelős, lakásán árván maradt zsidó kisgyermekeket bújtat, neki élnie kell.

Ezzel a film valójában beleilleszkedik abba a ma is erőteljesen élő vonulatba, amely a kisembert igyekszik felmenteni az erkölcsi felelősség alól. Hiszen a próbán senki sem bukott el, az átlagember kiszolgáltatott, a történelem viharai, nála sokszorta nagyobb erők hol ide, hol oda sodorják. Ha eközben néma is maradt a vétkesek közt, így-úgy együttműködött is a hatalommal, alapvetően nem hibáztatandó, hiszen csak passzív résztvevője, maga is áldozata a folyamatoknak, még ha időnként haszna is származhatott belőle.

Ám ezt a szemléletet nem a rendező, vagy a film alapjául szolgáló regény szerzője, Sánta Ferenc dolgozta ki, hanem nagyjából készen kapták az 1945 óta jellemző közbeszédből. „Alapvetően megfelelt ez az 1960-70-es évek történelemszemléletének is: a háborús felelősség a horthysta elitet terheli, és különösen felelősek a nyilasok, míg a szürke zónát, a társadalom egészének kollaborációját, részvételét ne bolygassuk. kellemetlen téma volt a hatalom számára is, honnan és miért volt a szélsőjobboldalnak hatszázezer szavazója 1939-ben” – magyarázta Paksa Rudolf a film utáni beszélgetésen.

Maléna

A következő vetítés alkalmával – 2017. február 1-jén Giuseppe Tornatore: Maléna című 2000-ben bemutatott olasz-amerikai filmjét tekinthetik meg az érdeklődők az II. világháborús projekt keretében.