„Csönd, fény, fehér, sík, lomb, szél: ez vagyunk.”

Esterházy Péter: Fuharosok

Csönddel kezdődik minden írás. Csöndből lesz. A csend megtöréséből. Nem marad abban. Megszólal. A csönd csendként visszhangzik.

Kutya nehéz – például ezt a mondatot folytatni: idézni vagy variálni egyaránt. Akkor miért teszed s kezded így, kérdezem a bennem lévő Mórickát. Miért a hatásviszony? Miért Esterházy Péter klasszikussá lett szavain, mondatain keresztül igyekszem írni róla most is, halála egyéves évfordulójának előestéjén? Előeste. Ez a szó jelenthetné azt is, hogy az előeste az a késődélután. Amikor hosszabbak lesznek az árnyékok.

Fülöp Máté

Volt ideje a hallgatásnak, volt ideje a beszédnek. Az évforduló, a Jahrzeit múltjelenítés, az emlékezés újabb ideje. Máshogy számít ekkor és ekkortól az idő. Nem mindegy hogy miképpen emlékezünk. Hogy kire emlékezünk. A közvetlen személyre, a hozzánk tartozóra vagy a szerzőre, a közvetett és közvetített íróra? Az intézményre? A figurára? Esterházy esetében ezek a szálak nehezen elválaszthatók. Hosszabbítás lehetséges. Esterházy úgy lett a magyar irodalom egyik legfamiliárisabb figurája, hogy arra általa is fantasztikusan családregényesített eredete eleve predesztinálta ugyan, de közben az egyik legzártabb, titkokkal, csöndekkel fátyolozott családi élet is volt az övé. A dolgozószoba volt a határállomás, azon túl kezdődött egy másik élete, amelyről a rá jellemző érzékeny rafinériával tudósított. Halála után azonnal kellett nyilatkoznom, és úgy találtam a szavakat, hogy Esterházyt a magyar irodalom apa figurájának neveztem.

Ma már inkább azt mondanám, hogy eredendően báty volt, akinek rengeteg testvére volt, idősebbek és fiatalabbak is. Fivérek és nővérek. Nádas Péter 1995-ös mondata jut az eszembe, amelyet az Egy nő megjelenésekor mondott: „A magyar irodalom egy nagy könyvvel lett gazdagabb, és végre nagykorú.” Ha komolyan vesszük ezt a kissé kultikus kijelentést, akkor beszélhetünk az Esterházy-olvasók, Esterházy-emlékezők nagykorúságáról is. Arról a felelősségről és lehetőségről, ami az örökségünk. A továbbélésről. A Bevezetés szellemében és érvényében az átvezetésről. Ennek a folyamatnak a része az a konferenciasorozat is, amelyet különböző egyetemi tanszékek szerveztek és szerveznek, több szempontból is megvizsgálva az életmű egy-egy rétegét, kontextusát.

Lépten-nyomon adódnak olyan élethelyzetek, amikor arra gondolunk magunkban vagy fel is sóhajtunk félhangosan, hogy erre vagy arra miképpen reagálna Esterházy. Hogy ezt milyen jól megírná, kifigurázná egy újabb ujjgyakban. Ha ő lenne a soros. És hasonlóképpen tenne Megyesi Gusztáv és Bächer Iván és Eörsi István és Ady Endre is. Irodalmi respublikánk, honpolgári érzületünk – mint gyermek, aki már pihenni – vágyik Esterházy útmutatásaira, elegáns és könnyed riposztjaira. Lassan ezt a riposzt szót se lehet leírni aktuális áthallás és keserű indulat nélkül, ez alighanem a mindenkori politikai kisajátítás egyik origója (a szavak jelentéséhez és használatához persze itt az örök kalauz).Talán ez az a pont, ahol a publicisztikus elmeélek, szellemes aforizmák gyakori ismétlésével könnyen elvásik a szövet. A bizonyos szint fölött, bizonyos szint alá sulykolására, cirkálására gondolok. Persze ez is része egy író utóéletének: ahogyan a különböző Királyhegyi Pálhoz és Kellér Dezsőhöz kapcsolódó idézetek is szabadon szállnak elsősorban a budapesti flaszter fejmagasságában, így lesznek ezek az Esterházyhoz köthető replikák, dumák is jelzőtáblák. A szó legtisztább értelmében közös helyeinket, közhelyeinket jelölik ki. Azt a mentalitásközösséget, amelyen belül fél- vagy félsz-szavakból is értjük egymást.

Fülöp Máté

Az emlékezés rítus: valamennyire mindig ismétlés, visszatérés, körforgás – hogy aztán egy ponton, egy adott pillanat atomszerkezetében valami új történjen, egy elem máshova vetemedjen. Az emlékezés nyilvános helye péntek este a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán lesz. Az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat című könyvét olvassák majd fel, hangosan. Az emlékezés mindig lehetséges tere Esterházy Péter könyveiben van. Nem rejlik. Van. Ott szavatol – mondanám rögtön az Esterházy bájos figyelmén átszűrt ottliki fordulattal. Az elmúlt napokban Esterházyt olvastam. Flaneur voltam, aki szabadon kószál egy epikus városban. Átsétáltam egyik szövegből a másikba. A nagyobb műveket (Bevezetés a szépirodalomba, Harmonia cælestis, Esti) amolyan hidaknak használtam, amelyek motivikusan vagy tematikusan összekötik a kisebb műveket. Térkép lett a szövegtáj. Olvasás közben feltűnt, hogy milyen sokszor ír Esterházy Péter a csöndről. Ráadásul a csönd sokkal többször bukkan fel, mint a csend. Már a korai művekben is, így a legelsőben, az 1976-ban megjelent, a Fancsikó és Pintában is megjelenik, ennek az írásnak a címe is onnan van, és azután végig az utolsó művekig jelen van. A Márk-változat valóságos csendszimfónia, az életmű befejezésével immár időskori remekműnek is nevezhető könyv, amely – és ez csak most lett látható – izgalmasan olvasható össze a világérzékelés és nyelvfelfedezés jelenségén keresztül Nádas Péter Világló részletek című új művével. „A bátyámnak szavak kellenek, nekem a csönd. A rossz csönd csak a szavak helyén van. Ez kevés, a szó alakú csönd. Álmodok is szavakat, nem rémálom, de azért fárasztó. Olyanokat is, amelyeket nem ismerek. Például vala. A vala az nekem nem is szó. A valag az szó.” Nagy csöndek mindenfelé. „Most a csend a legfőbb szükségünk” – írja a Fuharosokban, ahol Pilinszky verssorával egyetemben „a csend törékeny és üres”.

Csönddel ér véget minden írás. Egy másik csönddel. Abbamarad. Abban marad. Ha már dőre módon Esterházyt kutyanehezen átírva kezdtem ezt az írást, hadd fejezzem be a Márk-változat sorainak másolásával:

„Egyedül. Én egyedül vagyok. Mintha be volnék zárva a csöndbe. A csöndben vagyok otthon. De a csönd akkor se ereszt, ha mennék. Hová? Hát valahová ki. Beszélgetni, játszani. Persze játszom én. És a bátyámat már megszólítottam. És a csönd nekem nem tömlöc, szeretem. De mégis. Ha egyedül vagy, akkor bármi lehetséges. Csak az nem lehetséges, hogy ne legyél egyedül.”