szerző:
Szegő Iván Miklós

Az orosz Kerenszkij-offenzívát megállította ugyan a német és az osztrák–magyar hadsereg, ám valójában mindhárom birodalom menthetetlenül rohant az összeomlás felé: a német és az osztrák kormányfő megbukott, az orosz kabinet ellen pedig zendülés tört ki 1917 júliusában. A finn és a lengyel önállóság szinte naponta merült fel a hírekben. A cseh–szlovák összefogás hívei és az önálló horvát királyságot követelő Radics képviselő láttán – Trianon előtt három évvel – sejthető volt: az Osztrák–Magyar Monarchiára sem a magyar politikai elit által remélt „annexió nélküli” béke vár.

„Keletgalícziai ellenoffenzívánk sikere” – ezzel a főcímmel jelent meg napra pontosan száz évvel ezelőtt, 1917. július 21-én Az Újság nevű lap. A májusban megbukott miniszterelnök, Tisza István gróf szócsövének számító kiadvány már napok óta jó híreket közölt az első világháború alakulásáról. Ekkorra ugyanis összeomlott a keleti fronton indított orosz Kerenszkij-offenzíva. Sőt, a július elején még védekező vagy visszavonuló osztrák–magyar és német seregek ellentámadásba mentek át: „Keresztülhatoltunk három erősen kiépített ellenséges vonalon Zborov és a Szeret között. Követjük a hátráló ellenséget.”

Az Ideiglenes Kormány végzetes meggyengülése – Lenint körözni kezdik

Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij
©

A Kerenszkij hadügyminiszter által kezdeményezett offenzíva összeomlása, Oroszország óriási vérvesztesége miatt a februárban Péterváron hatalomra került Ideiglenes Kormány többé már nem indított a háborúban nagyobb támadást. Sőt, amint azt Galántai József Az első világháború című könyvéből tudjuk, július 19-én kezdődött meg a központi hatalmak ellenoffenzívája: a német és osztrák–magyar seregek így augusztus elejéig nemcsak a Kerenszkij-offenzíva során elvesztett területeiket szerezték vissza, hanem Kelet-Galícia és Bukovina jelentős részét is elfoglalták.

A meggyengült Ideiglenes Kormány ellen előbb békés, majd spontán fegyveres akciók kezdődtek Péterváron július 16–20. között. A bolsevikok kezdetben a békés tüntetéseket támogatták, de aztán taktikát váltottak, és a lázadó katonák mellé álltak. Ám hiába: Az Újság tudósítása szerint a kormány „ágyúkkal lövetett a pétervári zendülőkre”, s megfékezte a lázadást. Július 19-én adtak ki elfogatóparancsot Lenin ellen az orosz hatóságok, ezért a bolsevik vezető illegalitásba vonult. (A békepárti Lenin és a német hadvezetés 1917-ben feltételezhető kapcsolatairól korábbi cikkünkben is írtunk.)

Orosz oldalon finnek és csehszlovákok érték el a kezdeti sikereket

A Kerenszkij-offenzíva megindításához már eleve alig találtak megfelelő harci szellemű orosz csapatokat. Legsikeresebben finn és csehszlovák ezredeket vetették be, miközben a finn törvényhozók júliusban elfogadták azt a törvényt, amely gyakorlatilag leválasztotta volna az orosz birodalomról a nagyhercegséget. Az orosz kormány elutasította e törekvéseket. (Így az önálló Finnország csak Lenin hatalomra jutása után, decemberben születik meg.)

A Kerenszkij-offenzíva átmeneti sikereit az orosz hadvezetés részben a csehszlovák dandárnak tulajdonította – diadalittas közleményében. A magyar sajtóban is megjelent kommüniké, illetve a korabeli „cseh–tót” elnevezés Tisza lapját, Az Újságot irritálta: „Nem egészen értjük ezt a politikai czélzatú elkeresztelését hazájukhoz önként vagy kénytelenül hűtlenné vált hadseregünkbeli katonáknak. A közelmúltban (…) ugyan hallottunk egyet és mást az ellenségeink hadseregéhez csatlakozott cseh légiókról, de soha egy szó eddig tót légiókról. Azt a kérdést kell fölvetnünk, nem tévedt-e jelentésében az orosz vezérkar? Talán nem tótot akart írni, hanem egyebet.”

Nemcsak a szlovák hadifoglyok álltak azonban ekkoriban az antant mellé: júliusban javában zajlottak a hazaárulási perek azon magyarországi románok ellen, akik az 1916-os erdélyi betörés idején a királyi Románia csapataival kollaboráltak, vagy egyszerűen csak éltették azok bevonulását.

Egy horvát képviselő önálló horvát királyság miatt interpellál

Radics István
©

A szlovákokon és románokon kívül aggasztó hírek érkeztek a magyar koronához tartozó, de belső autonómiával rendelkező Horvátországból is. Bár a keleti fronton derekasan harcoltak a horvát katonák Ldziany-nál, a Kerenszkij-offenzíva megállításakor – Galántai József történelmi monográfiája szerint általában is komoly harcértéke volt a horvát ezredeknek a háborúban –, a horvát országgyűlésben már az önálló királyságuk ügyében interpellált egy képviselő.

Radics István (Stjepan Radić) az „Önálló horvát királyságot!” című július 19-ei cikk szerint követelte „hogy a szlovéneket, horvátokat és szerbeket önálló horvát királyságban egyesítsék”. Radić sorsa jelképes: 1928-ban a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság parlamentjében lövi majd le egy szerb képviselő – sokan ettől számítják a szerb–horvát konfliktus elmélyülését.

Tisza elleni tüntetők villamosokat vernek szét

Tisza István 1917-ben még mindig nem mérte fel a nemzetiségi elégedetlenség súlyát, és továbbra is elutasította az általános választójog kiterjesztését. Pedig az elégedetlenséget jelezte, hogy a még parlamenti többséggel rendelkező pártja, a Nemzeti Munkapárt ellen összehívott szociáldemokrata tüntetés erőszakba torkollott. Az Újság június 28-ai tudósítása szerint a tüntetők a Városháza udvarán tartott hivatalos gyűlés után köveket kezdtek dobálni a Károly körúti munkapárti székházra.

A kődobálás kezdetén Garbai Sándor, a Tanácsköztársaság későbbi vezetője még azért mászott fel egy villamos tetejére, hogy az erőszakot megfékezze, de aztán ő is belelkesült, és azt kiabálta: „Vesszen a Munkapárt! Éljen a forradalmi Magyarország!” Csillapító erejűnek mindezt nem mondhatjuk, mert a tömeg ezután 30-40 villamost vert szét a Rákóczi úton és a környéken, majd üzletek és kávéházak kirakatait törték be.

Primitív népfajokról beszél Tisza

Tisza István
©

Tisza azért volt fontos, mert a császár és király, IV. Károly elérhette ugyan távozását a miniszterelnöki posztról 1917 májusában, de mivel új választást nem írtak ki, így az általa vezetett Munkapárt továbbra is parlamenti többséggel rendelkezett, és akadályozta a politikai szisztéma alapvető reformját. 1917 nyarán az általános választójog kiterjesztését – mai szemmel nézve – felháborító módon ellenezte, saját lapja beszámolója szerint: „A primitívebb népfajoknál, hol a gazdasági momentumok kevésbé tudják a nagy tömegek lelki életét uralni, a szocziáldemokráczia csak akkor boldogulhat, ha párosul a legmesszebbmenő naczionalista agitáczióval.”

Ezt azok után mondta, hogy nyilvánvalóvá vált: Ausztriában – ahol demokratikusabb volt a választójog – kisebbségbe kerültek a birodalmi gyűlésben a német–osztrák pártok, miután a szlovén, a cseh, a galíciai lengyel és a bukovinai román képviselők gyakorlatilag egymással összefogva léptek fel az 1917 nyarán. Ebbe bukott bele az osztrák Clam-Martinic-kormány.

Az osztrák–német konzervatív-nacionalisták kétségbeesését mutatja, hogy a kormányfő bukása után maguk vetették fel Galícia leválasztását Ausztriáról. Így az újraalakítandó Lengyelország részévé válhatott volna e terület (az első világháború után így is lett), míg az osztrák–németek alighanem így – a szláv összefogás megbontásával – remélték visszanyerni a Reichsrat fölötti ellenőrzést.

A csehek nem tárgyalnak

Karel Kramar
©

Ám a Monarchia szerkezete, akárcsak az orosz birodalomé, recsegett-ropogott. Az osztrák császár megkegyelmezett az addig fogva tartott cseh nacionalistáknak, köztük Karel Kramařnak, aki a cseh–szlovák egységet képviselte (ez a történelmi Magyarország feldarabolását is jelentette volna). A szabadon engedett csehek egy része ezután azonban szóba sem állt az osztrák kormánnyal. Nyilvánvalóvá tették: a számukra kecsegtető béketárgyalásokra várnak. (A Monarchia egyes vezetői az „annexió nélküli” békében reménykedtek – utóbb kiderült, a cseheknek jobb értesüléseik voltak.)

A bécsi birodalmi gyűlésben dühöngő német–osztrák nacionalisták Kramař szabadulása hallatán azt kiabálták be Az Újság 1917. július 4-ei tudósítása szerint, hogy „A hazaárulást szentesítik! Kramarzból még miniszterelnök lesz Ausztriában!” (Nem sokat tévedtek: Kramař az 1918-tól a függetlenné vált Csehszlovákia miniszterelnöke lett.)

A német kancellár belebukik a választójog kiterjesztésébe

A német birodalomban is változások zajlottak: a császár júliusban „relatíve liberális” kancellárja, Bethmann Hollweg hatására felvetette az egyenlő választójog bevezetését Poroszországban. Ám a kancellár még ebben a hónapban megbukott, miután a választójog kiterjesztését a konzervatív pártok elutasították, miniszterei pedig egymás után kezdtek lemondani. E mögött a legfőbb német hadvezetés állt Ludendorff tábornok ugyanis megüzente: ha a kancellár marad, Németország elveszti a háborút. Így Bethmann Hollweg bukásával a hadsereg befolyása erősödött tovább.

A 150 éve alakult Osztrák–Magyar Monarchiára emlékeznek
„Mohács példáján megtanultuk, hogy mennyire veszélyes, ha valaki erősebbnek hiszi magát, mint amilyen valójában” – sűrítették egy nem teljesen szöveghű, de értelmét tekintve pontos tweetbe Deák Ferenc 1867-es kiegyezés előtti gondolatait az Andrássy Egyetem diákjai. (A pontos Deák-idézet magyarul az Eduline oktatási segédanyagaiban olvasható.) Az egyetemisták installációja a budapesti Osztrák Intézetben szerdán nyílt kiállításon látható. Itt Ferenc József, Deák és Kossuth Lajos véleményét olvashatjuk úgy, mintha a Twitteren közölnék véleményüket az „éppen zajló” osztrák–magyar kiegyezésről. Mindez persze 150 éve történt, ám a közönség tényleg „valós időben” ragaszthatta fel a kinyomtatott tweetekhez a saját kommentjeit. Persze Kossuth, aki nehezen viselte az emigrációt, különösen pedig a kiegyezést, azt twittelte, hogy „Magyarország a függetlensége helyett Ausztriát választotta”. Való igaz, a monarchiába Magyarország önálló hadsereg és diplomáciai kar nélkül lépett be, és fél évszázad múlva, 1914–18 között, az első világháborúban vált ez végzetessé.

(A szerző az OSZK – 1956-os Intézet munkatársa.)

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Szegő Iván Miklós Kult

Mementó 1917: a bukott Tisza lapja lecigányozza az utódot, Esterházy grófot

A magyar politikai kultúra az I. világháború végén nagyon mélyre süllyedt. A megosztott politikai csúcselit tagjai gyűlölték egymást, s ezt az addigi kormánypárti sajtó is „híven” tükrözte, amikor száz éve, 1917. június 15-én új kormányt alakított Esterházy Móric gróf.

Szegő Iván Miklós Kult

Mementó 1917: 100 éve bukott meg Tisza István, aki nem adott jogot a népnek

Hiába volt lelkes az ellenzéki sajtó száz éve, amikor a választójog kiterjesztésétől elzárkózó Tisza István kormányfő 1917. május 23-án megbukott. A rendszer ugyanis képtelen volt a változtatásra: a politikai elitet uraló nyolc-kilenc gróf egyrészt annyira gyűlölte egymást, másrészt annyira félt a szavazati joggal nem rendelkező tömegektől, hogy Tisza még ellenzékben is meg tudta gátolni Magyarország demokratikus átalakítását.